Lélegzet
                    1998. december
 
Megkérdeztük munkatársainktól:
Hogyan építik be mindennapjaikba
a környezetvédelmet?
Lukács András, a Levegõ Munkacsoport elnöke, felelõs kiadó
Elõször is: nincs autóm. Tömegközlekedéssel, kerékpárral és gyalog járok, vagy ha másképp nem tudom megoldani – például mert túl nagy a csomagom –, taxit veszek, de azt is viszonylag ritkán. Nagyobb távolságra nem repülõvel, hanem általában vonattal utazom. A hatodik emeleten lakom, mégis gyalog jövök le, és felfelé is gyakran gyalog megyek.
Ami a fûtési energiát illeti, sajnos távfûtéses lakásban lakom, így kevesebb lehetõségem van spórolásra. Világításra energiatakarékos izzókat használok, és amikor nincs rájuk szükség, nem hagyom bekapcsolva a villamos készülékeket. Bár tévé van a lakásban, de alig használjuk.
Élelmiszert a „természetes” csomagolásában igyekszem venni, minél kevesebb csomagolóanyaggal, minél kisebb feldolgozottságú élelmiszert veszek. Kombidobozokban, aludobozokban és mûanyag flakonokban árusított üdítõitalt soha nem vásárolok. Külön gyûjtjük az újságpapírt, és elküldjük újrahasznosításra.
Igyekszem egészségesen élni. Húst nem eszem, és rendszeresen sportolok. Így kevesebb gyógyszert kell majd fogyasztanom és ezzel is védem a környezetet, hiszen a gyógyszergyártás meglehetõsen környezetszennyezõ tevékenység.

Mikola Klára, a Lélegzet fõszerkesztõje
A „kicsi szép” schumacheri elve az, amivel leginkább meghatározhatnám az életvezetésemet.
Egy kis lakásban élek, egyetlen szobát fûtök, és azt is csak akkor, amikor otthon vagyok. A fürdõszobám mindössze három négyzetméter, mégis minden megvan benne, ami valóban szükséges. Hagyományos mosógépet használok, aminek sokkal kisebb a vízigénye, mint az automatáé. A hûtõszekrényt csak akkor használom, amikor van értelme: télen egy pohár tejföl kitûnõen eláll a konyhaablakban is. Tömegközlekedéssel járok, ez nekem Budapest belvárosában jobban bevált, mint a kerékpár.
Van még egy dolog, amit nagyon lényegesnek és idevágónak tartok: immár tíz éve vegetáriánus vagyok. Szerintem ez a „kicsi szép” elv nagyon fontos része: nincs szükségem rá, hogy állatokat öljenek és tartsanak embertelen körülmények között a kedvemért, arról nem is beszélve, hogy a növényi táplálkozás lényegesen kisebb termõterületet igényel, mint a húsalapú, és így kevésbé  ösztönöz a vegyszerezésre és a génmanipulációs kísérletekre az egyre magasabb és magasabb termésátlagok érdekében.

Hajtman Ágnes, munkatárs
Vannak, akik betegségnek tartják, hogy  képtelen vagyok bármit is kidobni. Bármilyen tárgyról is van szó, az az elgondolásom, hogy az valakinek valahol még jó lesz, csak meg kell találni, hogy kinek és hol. Tehát nem arról van szó, hogy én gyûjtögetek, csak arról, hogy valóságos fizikai fájdalmat okoz nekem, ha még használható dolgok a szemétbe kerülnek. Ezt a családom megérti, a gyerekeim is hasonlóan gondolkodnak. Az ételekkel kapcsolatban ugyanez a helyzet: egyrészt hulladéktakarékosan fõzök, másrészt ami mégis keletkezik, azzal is gondosan bánok. Fõ ellenségem a dobozos üdítõ, az legfeljebb akkor fordulhat elõ nálunk, ha ajándékba kapjuk.
Az, hogy nekem három gyerekem van, egyáltalán nem véletlen. A családot mint nevelési egységet nagyon fontosnak tartom, ahol felnõttek és gyerekek egyaránt nevelõdnek.
Az egész életünkre jellemzõ a környezettudatos életvitel. Alapelvem, hogy csak azokról a dolgokról beszélek, amit magam is megvalósítok. Egyszerre vagyok anya, feleség, tanár és környezetvédõ, ezek a dolgok teljes összhangban vannak egymással.
A családi indíttatás nagy szerepet játszhat. Gyerekkoromban a testvéreimmel a nyarat egy olyan helyen töltöttük a Dunán egy szigeten, ahol még villany sem volt, és ott meg lehetett tapasztalni a természetközeli életmódot. Még a dédapám építtette nyaralónak. Fontos dolog volt az a polgári életminta, amit közvetítettek a nagyszüleim, hogy az ember nem azért takarékoskodik, mert nincs neki valamije, hanem azért, mert takarékoskodni, az egy magasabb szintû döntés. Csak a rövidlátó ember pazarol. Természetes volt a régi dolgok szeretete is. A szegedi árvíz, ami 119 évvel ezelõtt történt, pontosan a családi legendárium miatt olyan természetes közelségbe került, mintha velem esett volna meg, holott az üknagyanyám volt akkor kislány.

Beliczay Erzsébet
Nem kell újra feltalálni a környezetbarát életmódot, hanem egyszerûen folytatni kell azokat a jó hagyományokat, amelyeket a szüleinktõl, nagyszüleinktõl elleshettünk. A szabad idõ ma is olvasással, zenehallgatással vagy kreatív közös együttlétekkel, társasjátékokkal telik el a legkellemesebben. Talán a kirándulás vált nehezebbé azáltal, hogy a zöldterületek egyre messzebb kerülnek, s már csak háromszori átszállással lehet õket elérni a városközpontból. Sétálni pedig szinte egyáltalán nem öröm többé a Hungária körúton belül. Egyre kevesebb idõt szakítunk a vendégeskedésre is.
A mi lakásunkban van egy helyiség, ahol a konyha, a hatalmas családi asztal, a cimbalom, a számítógép, a háziirodám, minden egy helyen található. A gyerekeim rátették a képernyõvédõre – nem teljesen alaptalanul – a figyelmeztetést: ODAÉG A PIRÍTÓS!
A házimunka nem lett lényegesen könnyebb, mint szüleink idején. A takarításban továbbra is a víz és a rendszeresség a lényeg. Szegényes és drága a táplálkozás-élettanilag értékes félkész és készételek választéka. Felvágottat, kész édességeket, konzerveket, zacskós készítményeket ritkán vásárolunk. Zöldséget a kerületünkben már többnyire csak a Hunyadi téri piacon lehet kapni, az is veszélybe került. A süteménykészítés, befõzés, napi fõzés elég sok idõt vesz el, de nem bánom, hogy ilyen eklektikus életet élek a kenyérkereset és a hagyományos családanyai tevékenységek között egyensúlyozva.
Azt remélem, hogy a huszonegyedik században ismét a humor, a méltányosság, a szolidaritás és a kíváncsiságból fakadó állandó önképzés áll majd céljaink középpontjában. Ehhez azonban az is kell, hogy ne hajoljunk meg a haszonelvûséget, a magánérdekeket esztelenül gyakorlók önkénye elõtt. Legyünk aktívak, ha kell, bojkottal, tüntetéssel, véleményünk hallatásával is befolyásoljuk a körülöttünk levõ világ alakulását.

J. Halász Judit, munkatárs
Sokéves vezetés után három éve eladtam a kocsimat. Kerékpárral közlekedem a kerületben. Ha a hétéves Eszter lányommal utazom, akkor mindig a villamost vagy a buszt választom, mert a gyerek nem szereti a metrót. A buszból, villamosból tanul olvasni, mindent betûz. Szereti nézni, hogy hagyjuk le az autósorokat. Néha beszédbe elegyedik az utasokkal.
A lakásban csak energiatakarékos égõket használok. Vízmérõ órát szereltettem fel. A mélyhûtõt kikapcsoltam, mert így kevesebb a villanyszámla. Gyûjtöm a mûanyag flakonokat, és egy közeli (Népszigeten lévõ) kecskefarmra szállítom, kecsketejet árusítanak benne. A háztartásból származó növényi hulladékokat szintén összegyûjtöm, és egy közeli családi ház komposztjába szállítom. A száraz kenyeret a farmon lévõ nyulaknak és kutyáknak hordom.
A közvetlenül a házam mellett lévõ játszóteret a gyerekes anyákkal együtt körülültettük bokrokkal. Használt játszószereket hozattam, és lefestettük a szülõkkel. Az önkormányzatot nógattam, hogy tartsák rendben. Szintén a házunk mellett lévõ sétány beépítését megakadályoztam, és szemétgyûjtõket helyeztettem el. Kivívtam, hogy a lakótelepen, ahol lakom, fekvõrendõrök legyenek.
Eszter lányom a legkörnyezetvédõbb. Már hétévesen megmondja, miért jó védeni a környezetet.

Schnier Mária, munkatárs
Konkrét, környezetemmel kapcsolatos problémáim által indíttatva léptem be a Levegõ Munkacsoportba.
Olyan környéken lakom, ahol az elmúlt évtizedekben rohamosan növekedett a gépjármûforgalom, és amely terület a a budapesti „fejlesztési” szándékok fõ támadási területévé vált (Lágymányosi híd, Expo, Skála Áruház, 4-es metró).
Ezek és ezekhez hasonló kétes értékû, már megvalósult beruházások, környezetszennyezõ mellékhatásaikkal fokozatosan rontják a környék lakhatási színvonalát, a tervezettek pedig állandó rettegésben tartják az itt élõ embereket. (Nem tartom védendõbbnek a kertvárosok „polgárait” a magas házas lakótelepek lakóinál, az újabban divatos érvek ellenére sem. Egy lakótelepi kis lakásban élõ ember is, életkörülményeihez viszonyítva, ugyanolyan áldozatot hozott otthonáért, mint egy saját házban lakó, tehetõsebb család!)
Lakótelepünk szép zöldterületbe ágyazottan épült, számunkra ezért volt vonzó. Ezekért most állandóan aggódnunk kell, mert a Hamzsabégi park helyére gyorsforgalmi utat akarnak építeni (a házaktól néhány méter távolságban). Rövidtávú gazdasági érdekek miatt az Irinyi úti park is veszélybe került, és nem gyõzünk hadakozni a mélygarázsépítõ tervek ellen. Tehát állandó küzdelem az életem azért, hogy kis lakásom környezete valamelyest lakható maradjon. Az emberek többsége belefáradt ezekbe a küzdelmekbe, de azért van körülöttem egy szívós kis csapat, akik segítenek.
A településfejlesztésbõl és közlekedésszervezésbõl adódó problémákat csak széles látókörrel, minden körülményt mérlegelve szabad kezelni, ezért létrehoztuk a nagytérség társadalmi szervezeteinek összefogását, és egész Budapest és agglomerációjának összefüggésében dolgozzuk ki javaslatainkat, amelyeket megpróbálunk a döntéshozók felé tolmácsolni.

Joó Ferenc, a Magyar Közlekedési Klub országos titkára
Otthon szelektíven gyûjtöm a papírhulladékot, a használt étolajat. Vásárláskor próbálom kerülni a nem újrafehasználható csomagolóanyagokat, különösképpen a vissza nem váltható mûanyag flakonokat. Korábban sok kólát ittam, de ma már ez alig fordul elõ, egyrészt mert nem visszaváltható a csomagolása, másrészt próbálom kerülni a multinacionális cégek dömpingtermékeit. Ugyanez a helyzet a tejekkel is: ha lehet, zacskós tejet veszek, és olyat, amit magyar vállalat gyártott, és lehetõleg olyat, amit nem az ország túlsó végébõl hoztak. Gyakorlatilag leszoktam arról, hogy gyorséttermekbe menjek. Elsõsorban hazai gyümölcsöt veszek, mert azt nem kell messzirõl szállítani.
Közlekedési szokásaim: autóm nincsen, mindig a tömegközlekedést használom, ami némely esetben lassabb, mint az egyéni közlekedés, és hogyha nagyon sürgõsen kell valahova elmennem, akkor legfeljebb taxiba ülök. Ez persze drágább, éppen ezért biztos, hogy csak akkor fordulok ehhez a megoldáshoz, amikor nem elkerülhetõ. Ha autóba ülök, mindig bekötöm magam, és ha módomban áll, próbálom meggyõzni a szabálytalanul parkoló embereket, hogy ne vegyék el a gyalogosok által használt tereket. Kerékpáromat ellopták, de szeretnék hamarosan újat vásárolni. Hosszabb távra kizárólag vonattal utazom, s ha lehetséges, külföldi útjaimhoz sem használok repülõt, és nem törekszem tengerentúli utazásokra.
A szárazelemeket és a „vegykódobozokat” külön gyûjtöm. A szárazelemek a szárazelem-gyûjtõbe kerülnek, a dobozokat pedig a gyártójukhoz juttatom vissza. (Csomagban visszaküldöm õket, nemcsak az enyémeket, hanem a barátaimtól is elhozom õket.)
Általában viszek magammal szatyrot bevásárolni, és ha pl. egy doboz filmet nejlonszatyorban akarnak átadni nekem, kiveszem belõle és a szatyrot otthagyom a boltban. Tehát a hulladék keletkezését így próbálom megelõzni.
Természetesen nem dohányzom és nagyon zavar, ha muszáj másnak a dohányfüstjét beszívnom. Amikor tudom, hogy szennyezett levegõjû területen haladok át, akkor tudatosan kevesebb levegõt szívok, hogy kevésbé szennyezzem a tüdõmet. Próbálom kikerülni azokat az autókat, amelyek nagyon büdösek.
Tudatosan nem pocsékolom a vizet. Kis lakást fûtök, energiatakarékos égõt használok, a tévét nem szoktam bekapcsolni.
Sokat túrázom. A természetet kizárólag a tüdõmbõl kiengedett piszkos városi levegõvel szennyezem.

Susánszky Ferenc, technikai szerkesztõ
Vidéken lakunk. Ez jó, mert a kisbabám és a feleségem jó levegõt szív, nem kell a pesti levegõn élnie. Én vállalom, hogy mindennap bejárok dolgozni. Kerékpárral megyek az állomásra, onnan vonattal, és itt Budapesten tömegközlekedéssel. A vonaton tudok valamennyit olvasni, ez így nekem elég kényelmes.
Hogyan élünk környezetbarát módon? Mint kiderült, nem autóval járok, próbálok biotermékeket venni a kicsinek, ha magunknak nem is mindig tudunk. Ott helyben szerezzük be a téli eltennivalót. A párom felkutatja a gyümölcstermelõket, és helyben veszem a házitejet, a tojást. Húst nem eszünk.
Amennyire lehet, takarékoskodunk az árammal. Vannak energiatakarékos lámpáink. Nincsen sok háztartási gépünk. A hûtõt, ha nem használjuk, kihúzzuk. Kihúzzuk az üzenetrögzítõ trafóját, ha otthon vagyunk. Nem nézünk tévét. A szennyes edényhez nem mindig használunk mosogatószert. Nagy részét frissen, meleg vízzel ki lehet öblíteni. Úgy alakítjuk ki a kertünket, hogy ne kelljen vegyszereket használni. Szeretjük a napfényt, de azért ültetünk néhány fát, hogy sok oxigén legyen.
Karácsonykor nem szoktunk halott fákat állítani. Van egy cukorsüvegfenyõnk, ami cserépben is megél, és nem nõ másfél méternél magasabbra. Régebben azt díszítettük fel, de most kiültettük a kertbe. Az idén gyökeresfenyõt fogunk venni, és majd azt is kiültetjük, ha vége a karácsonynak.

Szentpétery Éva, a Magyar Közlekedési Klub programvezetõje
Bennem elõször is egy ösztönös odafigyelésként jelentkezett a környezetvédelem. Odafigyelek arra, hogy semmibõl se fogyasszak mértéktelenül, hogy ha már valamit nem használok, azt kapcsoljam ki, zárjam el stb. Ahhoz, hogy a víz értékét megtanuljam, egy nomád tábor kellett, ahonnan a forrás messze volt, így a létfontosságú folyadékhoz csak kannákból jutottunk. Ez sokszor eszembe jut, amikor a városi életmódból származó szokásaimon próbálok változtatni.
Valamikor még én is gyûjtöttem a papírt a környezõ házakból, mert akkor még megérte a MÉH-be szállítani. Ma legnagyobb sajnálatomra az általam kiválogatott papírért senki nem jön, így a problémát nekem kell megoldani.
Üvegbõl csak visszaválthatót veszek, és olykor képes vagyok néhány elhasznált elemet hónapokig a táskámban hurcolni, mire végre eljutok egy szárazelem-gyûjtõ ládáig. Sajnos nincsen belõlük túl sok. Budapesti lévén sokszor irigykedek Nagykanizsa lakóira, ahol a szelektív szemétgyûjtés már nem csak az álmok szintjén mozog.
A Levegõ Munkacsoport dolgozóihoz hasonlóan én is tömegközlekedek. A kerékpáromat pedig csak azért nem használom, mert pár hónappal a megvétele után ellopták... (A véleményem az esetrõl nem tûr nyomdafestéket.)
Kiránduláskor vigyázok a természetre, és a telken szívesen veszek részt a kerti munkákban.
Sport nélkül nem bírom a városi életet, ezért tornázok, úszok, és szívesen sétálok.
Szeretem az egyszerûséget és a természetes dolgokat. Szívesen veszek környezetbarát termékeket, fõleg, ha azok jó minõségûek és az áruk is elfogadható.
Álmom egy olyan ház, melyben napenergiát, esõvizet és különbözõ eszes és környezetbarát technológiákat használnék.
Az egyszerûséget a táplálkozási szokásaimba is próbálom becsempészni. Rájöttem, hogy minél kevesebb cukrot és sót használok, annál jobban érzem az ételek eredeti ízét. Legújabban a kávét is cukor nélkül iszom, így legalább az ízén is érzem, hogy aznap mennyi koffeinnel bombáztam a szervezetem.
Úgy gondolom, hogy ha mindenki csak a saját háztartásában valósítaná meg a környezetvédelmet, már az is hatalmas eredmény lenne, hiszen az egész is kis részletekbõl tevõdik ki.

Beregi Péter, gazdasági vezetõ
Vidéken lakom, de csak a vasútállomásig megyek autóval: erre azért van szükség, mert nagyon rossz a tömegközlekedés a vasúttól hazáig, és ez két órával hosszabb utazási idõt jelentene.
A háztartásban próbálom a visszaváltható csomagolóanyagokban árult termékeket használni, bár véleményem szerint ez sokkal szélesebb körben alkalmazható lenne (salátadoboz, hipósüveg stb.).
Energiatakarékos égõket használunk a házunk gyakrabban használt helyiségeiben. Víztakarékos vécéöblítõt szereltünk fel a fürdõszobába. A kertben van komposztálógödrünk is, oda rakjuk a levágott füvet. A konyhai szerves hulladékot, ételmaradékot az állatoknak adjuk.

Ulrich Rajmundné, általános ügyintézõ
A fogyasztói társadalmakban az ,,ami könnyen jön, könnyen megy” elv alapján pazarlóan bánunk értékeinkkel. (Használati tárgyaink kevésbé fáradságos módon, gyorsabban készülnek a modern technológiákkal, ezért olcsóbbak is. Így viszont a szükségesnél gyakrabban cseréljük, hamarabb hajítjuk szemétre õket.)
Családi hagyomány nálunk, hogy addig használunk mindent, amíg lehet, legyen az ruhanemû, étel, bútor vagy bármi. Ha alkalmatlanná vált eredeti feladatára, megpróbáljuk másképp hasznosítani. Csak néhány példa a sok közül: azzal a zoknival, amit már nem érdemes többször megstoppolni, még lehet cipõt tisztítani. A madarak imádják a süteménymorzsát, az összegyûjtött papír az iskolásokat gazdagítja. A megunt játékoknak mindig örül egy ,,újszülött” — nekik még minden vicc új.
Szeretjük a természetes alapanyagokból készült holmit és kerüljük a mûanyagokat, különösen a csomagolásnál alkalmazott nejlonzacskó-áradatot, ami egyszerûen ,,elemészthetetlen”. A lényeg az, hogy javaink gyarapítása címén ne a szeméthegyeket tápláljuk.

Gera Ildikó, a Lélegzet grafikusa
Vidéken, tanyán élünk, házunkat vályogból építtettük. Kerti hulladékégetõ kazánunk van. Nem volt és nem is lesz hûtõszekrényünk, mivel vegetáriánusok vagyunk, és gyorsan romlandó dolgokat nem fogyasztunk. Elég a jó hûvös kamra, amiben a zöldség sokáig eláll. A zöldségek egy részét magunk termeljük – vegyszermentesen. A többletet elrakom tartósítószer nélkül. A zöldséghulladékokból komposztdombunk van. A kenyeret sokszor magam sütöm. Hagyományos élelmiszerboltban keveset vásárolunk, kerüljük a tartósított, agyon-feldolgozott és -csomagolt termékeket. „Színes” buborékos üdítõket nem fogyasztunk, konzervet sem. Fõleg bioboltban vásároljuk meg az ételek alapanyagait. Egyszerûen táplálkozunk, fehér cukrot nem használok. Gyógyszereket évek óta nem láttunk. Gáz- vagy villanytûzhelyem nincs, egy lomtalanítás alkalmával szereztük be a fatüzelésû tûzhelyünket, ami hûvös napokon meleget ad, és rajta az ebéd is elkészül egyben. A vályogház nyáron hûvös, nem zavaró a tûzhely melege. Nem használok hagyományos mosogatószert és mosószert. Ausztriában szerezzük be a régi étolajból készített kenõszappanszerû környezetbarát terméket, amihez mosószódát adva csodálatos hatékonyságú tisztítószer készíthetõ. Mosógépünk energia- és víztakarékos. A fehér ruhák kivételével hidegen mosok. Televíziónk nincs.
Minden évben több fát ültetünk, és télen etetjük a madarakat. Több madáretetõt is készítettünk. Az ételmaradékot kihordjuk a kert végébe, ahol megeszik a mezei hörcsögök. (A nyulak pedig önellátóak a biokertünkben.)
Sokat kérdezgetem a tanyasiakat, hogyan éltek áram és televízió nélkül, milyen ételeket készítettek, milyen tárolási módszereket alkalmaztak. Nagyon elgondolkoztató számomra, hogy nem ismerték a hulladék fogalmát, mert mindent újrahasznosítottak (begyújtottak vele, odaadták az állatoknak, komposztálták stb.).
A közelünkben levõ község szeméttelepének állapota elszomorító, nagyon közel van a házakhoz, és õsszel a belvíz teljesen alámossa, így ide nem visszük a szemetet. A közeli városban nincs szelektív gyûjtés. Azért kitaláltunk egy kicsit humoros megoldást. A férjem osztrák származású, így sûrûn jár ki Ausztriába, ahol köztudottan példamutató a szemét kezelése. Mi itthon eleve válogatva gyûjtjük a szemetet, így csak egy szemeteszsákba csomagolom külön a fém-, a mûanyag és az üveghulladékot, bele az autó csomagtartójába, és irány Ausztria. Ez évek óta így megy, és még eddig soha nem nézték meg a nagy forgalmú határon a szemeteszsák tartalmát.
Egy alkalommal a kis határon mentünk át, ahol az ellenõrzés szigorú, és mi lebuktunk a „csempészáruval,” mikor a vámos a csomagtartóban kotorászott cigaretta és szalámi után. Kérdõn meredt a három takaros zacskóba: „Ezek mik?” „Szemét” – mondta a férjem. „Sajnos elfelejtettük kirakni.” A vámos hirtelen elfelejtette a szalámit, és döbbenten abbahagyta a turkálást. „És most ezt ki fogják vinni?” – kérdezte. „Mit lehet tenni?” – Néz a férjem az utánunk kígyózó sorra. „Na, most az egyszer” – legyintett a vámos.
Egyszer, és talán többször is, egészen addig, amíg a közelünkben meg nem valósul a szelektív hulladékgyûjtés.

M. K.