Volt egyszer egy árus, aki arról volt híres, hogy
szinte bárkinek bármit el tudott adni. Fogvájót
adott el a fogorvosnak, kenyeret a péknek, fésût a
kopasznak.
Egyszer azt mondta neki az egyik komája: „Ügyes árus
vagy, nem vitás. De vajon tudnál gázálarcot
eladni a szarvasoknak?"
Az árusunk elment tehát a nagy, északi erdõségekbe,
ahol sok-sok szarvas lakik. Odament egy szarvashoz és megszólította:
„Jó napot, Szarvas úr, van az Ön számára
egy termékünk, amit nem nélkülözhet tovább.
Íme egy gázálarc."
„Itt az erdõben kristálytiszta a levegõ. Miért
kellene nekem gázálarc?" — kérdezte a szarvas.
„Manapság mindenki ezt hordja" — így az árus.
„De nincs rá szükségem."
„Hamarosan szüksége lesz rá" — erõsködött
az eladó.
S emberünk gyárépítésbe fogott az erdõ
közepében. „Te megõrültél" — szörnyülködött
a komája. „Ne aggódj!" — nyugtatta meg barátunk
— „Én csak gázálarcot akarok eladni a szarvasoknak."
Amikor kész lett a gyár, fojtogató füst kezdett
ömleni a kéménybõl. Kisvártatva megjelent
a szarvas. „Hol az a gázálarc, amit el akart adni nekem?"
— kérdezte.
„Erre vártam" — örvendezett az árus, és
már hozta is a maszkot.
„Van ilyenbõl több is?" — kérdezte a szarvas.
— „A többi szarvasnak is szüksége lenne rá."
„Szerencséje van, uram, bõvében vagyunk a gázálarcoknak."
„És megmondaná, hogy mit gyártanak ebben a kegyetlenül
büdös gyárban?"
„Gázálarcot" — válaszolt készségesen
árusunk.
(El Popola Cinio — eszperantóból fordította:
M.K.)
