1998. július–augusztus |
---|
Olyan megbízás volt ez, mely minden írót érdekelne, már csak az irónia miatt is. „Azt szeretném — mondta az Utne szerkesztõje —, hogy próbálj meg lassabb iramban élni egy darabig. Nézd meg, hogy valóban meg lehet-e csinálni. Azután írj róla."
A fõnököm utasít engem, hogy lassuljak le! Sok koffeinrohamban látott már, ahogyan keresztülcsörtettem a folyosón. Vajon azt is tudta, hogy félóráig tudom bámulni a számítógép képernyõjének bal alsó sarkát, nyakig merülve a tétlenségbe? Remélem, nem. Az idõ és én nem voltunk jóban. Talán amíg megírom ezt a cikket, tanulok valamit.
Az elhatározás, hogy egyszerûen éljünk, idõigényes lehet. Újra kell hasznosítani a szemetet, a költségvetést újra alakítani, eladni az autót, kertet tervezni. De lassan élni másodpercnyi késedelem nélkül el lehet kezdeni. Mély lélegzetet vettem és (lassan) felvettem a kabátomat. A hivatal lépcsõjén lefelé menve különösen erõlködtem, hogy megszokott ugrálós vágtámat nyugodt suhanássá alakítsam, melyet a buddhista szerzetes, Thich Nhat „sétálómeditációnak" hív. Egy lépés. Még egy. Megint egy. Pech. Örökké tartott, amíg leértem a lépcsõn. Dobolást kezdtem érezni a mellkasomban. Az én kis belsõ New York-i emberem volt, hadonászott és azt kiabálta: „Siess, te hülye!"
Nem vagyok New York-i — egy kisvárosból származom, Iowa államból. De nyolc évet töltöttem Manhattanben, ahol tökéletesítettem gyorstüzelésû beszédemet, azt a hajlamomat, hogy állandóan kifejezzem homályos aggodalmaimat, és általános, Dosztojevszkij-féle inkvizítorok üldözte viselkedésemet. Tápláltam és ápoltam ezt a türelmetlen kis krapekot. Õ pedig nem örült tervemnek.
Aznap este a vacsoraasztalnál mondtam Lauire-nek, a társamnak, hogy megpróbálok sietség nélkül enni. „Jó ötlet"— mondta Laurie szemeit forgatva. Ugyanis egy egész cornwalli tyúkot meg tudok enni, amíg õ szétnyitja a szalvétáját.
Egy ideig lógattam a kanalamat a levesbe, levegõt vettem. Majd kínos eltökéltséggel a számhoz emeltem egy kanál paradicsomlevest. Próbáltam a leves ízét érezni, amint lecsúszott. Ütött egyet a gyomromba és hatalmas, hömpölygõ éhséget okozott. Az idõ ment! Ki voltam éhezve!
Laurie reményteljes mosolya eltûnt, amint elkezdtem csevegni és növeltem kanálsebességemet. Nemsokára azon kaptam magam, hogy három harapással befaltam egy cipót. Leöblítettem egy erõteljes korttyal a mangólébõl.
Néhány nappal késõbb a munkahelyen visszajátszottam a magnón egy méltóságteljesnek tartott telefonbeszélgetést, és meghallgattam a hangomat. Olyan volt, mint egy hadaró amerikai mókusé.
Minden alkalommal, amikor megpróbáltam lassítani szokásos elõcsarnoki rohanásaimon, szegycsontom mögött a kisember megfenyegetett az ujjával.
A modern világ többi része nem okozott problémát. Valójában épp a modern világ volt az, amely lelassított. A közlekedési dugók lehetõvé tették, hogy kövessem Thich Nhat Hanh tanácsát: Lélegezz és fogadd el, lélegezz és fogadd el — amikor képes voltam emlékezni. E-mail üzeneteket és faxokat írtam a telefonálás helyett, és ez idõt hagyott arra, hogy eldöntsem, mit akarok mondani. A hangpostával minden telefonhívás választást jelentett, nem nyugtalanságot.
Az én problémám annak a belsõ elégtelenségnek az érzése volt, hogy az egész világon nincs annyi idõ, mely elég lenne arra, amit meg kell csinálnom. Néha ez az érzés arra ösztökélt, hogy õrültként futkossak össze-vissza. Máskor homályosan fülembe súgta: „Minek?", és semmit sem csináltam egy örökkévalóságig.
Írásbeli feladataimat halogattam, úgy láttam, mindig bezsúfolhatok egy kis lassúságot az utolsó percben, éppen mikor határidõs volt a dolog.
Eközben otthon a szennyes halmozódott. Laurie többször jelezte, hogy szeretné, ha a házimunkák felét én végezném. Így, fejem fölött egy kis fekete képregénybuborékkal, összegyûjtöttem a koszos ruhákat kosaranként. Nyolc kosár lett. Soha nem fogom tudni kimosni az összes szennyest. Aztán a fekete buborék villanykörtévé változott. Hirtelen magam elõtt láttam az utat a tudatos lassúsághoz. Az út a teljes kudarc elfogadása volt.
Soha nem fogom tudni kimosni a ruhákat. Megmászhatatlan hegy volt. Amint megadtam magam, elkezdtem belerakni a gépbe a koszos alsónemûket. Semmi nem létezett a világon, kivéve engem, a fehér cuccokat, a fekete cuccokat, és a félelmetes színeseket.
Az este kellemes álomként telt el. Elvégeztem a mosást. Körülbelül két nappal túlbecsültem a ráfordítandó idõt.
Késõbb, még azon a héten, dolgozószobámban kísérleteztem a tudatos lassúsággal. Olyan rendetlenség volt, mintha éppen akkor kutatta volna át a maffia. „Életem végéig csak papírokat rendezek és aktákat rendszerezek" — mondtam magamnak. De minden tiszta és rendes lett kb. 20 perc alatt.
Meglepetés! A nem kapkodó, de rendíthetetlen, élénk és vidám, tudatosan választott lassúság nem a sebesség ellentéte. A gyorsaság és a tétlenség középútja — a két szélsõségé, melyekhez vonzódtam az idõvel folytatott soha véget nem érõ párviadalomban. Amikor megadom magam „lehetetlenségének", abbahagyom a mellõzését. Megjön az az érzésem, hogy van idõm.
Ma reggel a fõszerkesztõ megkérdezte: „Hogy halad a lassításos cikk?" Ami magyarul azt jelentette: ma van a határideje. „Körülbelül félig van kész" — hazudtam.
Lassúság elõtti énem pánikba esett volna, de én egyszerûen átruháztam összes többi feladatomat, szeretett hangpostámra irányítottam a telefonhívásokat, és úgy írtam, mintha örökké írhatnék. Most, három órával késõbb, befejeztem a cikket!
Jon Spayde
(Utne Reader — Bocs Fordítószolgálat)