1998. június

Beszélgetések a Dunáról

A fenti címmel rendezett elõadássorozatot a Duna-kör április 20 és 23 között, egyaránt körüljárva a témát a jog, a politika, az ökológia, a hajózás és a gazdaság szemszögébõl.

A már egy évtizedes, igen sok publikációt látott téma szép összefoglalása volt ez a sorozat, amely nem tûzte ki céljául magának az összes részlet újbóli megvitatását, inkább szemléletbeli áttekintést nyújtott, ahol mégis felszínre került néhány kevésbé közismert részlet.

Folyóiratunk jellegének megfelelõen a sok elõadás közül az ökológiai és gazdasági szempontokat tárgyaló néhány elõadást emel ki.



Dr. Balogh János akadémikus arra hívta fel a figyelmünket, hogy ma, amikor az Egyesült Államokban folyókat állítanak vissza lehetõség szerint minél inkább az eredetihez hasonló állapotukba, és a Világbank összefogott az IUCN-nel, hogy elejét vegyék a nagy gátak építésének a folyókon, a mi politikusaink még mindig ragaszkodnak a vízlépcsõhöz, és sokkal többet akarunk felvállalni ezzel kapcsolatban, mint amire a Hágai bíróság kötelezett minket.



Dr. Vida Gábor akadémikus azt szorgalmazta, hogy tanuljunk a múlt hibáiból, például abból, hogy a rajnai vízlépcsõk milyen pusztítást okoztak annak idején Németországban.

Az emberek egy része rendetlenséget lát a természetben, pedig ez egy rendszer, csak nehezen lehet átlátni az összefüggéseit. Ezért igyekszünk leegyszerûsíteni ezt a rendszert. Az ember természetátalakító tevékenysége ilyen irányban hat. Gond akkor van, ha ez a tevékenység már túl nagy méreteket ölt.

A természetes ökorendszer rendkívül bonyolult, és nem tudhatjuk, milyen következményei lesznek, ha megváltoztatjuk. Valószínûleg bizonyos körülmények között mûködni fog, mint egy autó, amirõl leszereltük a féket, a dudát, a lámpát és minden más „fölösleges" dolgot.

Kérdés, hogy mi a célunk. Ha csak a gyorsaság a fontos számunkra, semmi más, akkor építhetünk rakétát is, amin nincs fék, kormány meg hasonló fölösleges dolgok. Azt viszont nem tudhatjuk, hová megy, és mikor robban fel.



„Védjük a környezetet, de védjük már az embert is" — érvelnek sokan az erõmûvek mellett. Fel kellene végre ismerniük ezeknek az embereknek, hogy nem csupán energiára és fogyasztói termékekre van szükségünk, hanem tiszta levegõre, vízre, talajra is.

Hogy Szigetköz és Dunakanyar szép-e, szubjektív megítélés alá esik. Nyilván van, aki számára a mérnöki számítások szerint megépített gát szebb, mint a természet sokszínûsége. Azonban ha beleszólunk a folyó természetes rendjébe, állandóan újabb és újabb problémákkal találjuk szembe magunkat, úgy, ahogy a kanyargós folyók kiegyenesítése és gátak közé szorítása óta állandó gond az aszály a folyók környékén, valamint újra és újra fenyeget az árvízveszély. Hasonlóan a vízlépcsõk során újabb veszélyek jelentkeznek, mint például a belvíz szintjének lényeges változása és az ivóvizek romlása. A problémák részben kiküszöbölhetõk, de ennek nyilván nem kis anyagi vonzatai is vannak. És itt arra kell gondolnunk, hogy egy beruházáshoz akkor érdemes hozzáfogni, ha az összes járulékos költséggel együtt megéri. Felvetõdik hát a kérdés, miért fogtak hozzá ehhez a vízierõmûhöz?

Dr. Woynarovich Elek hidrobiológus arról beszélt, hogyan akadályozza a gátépítési program a folyó öntisztulását.

Amíg hazánkat eléri a Duna, kb. 10 millió lakos tisztított vagy tisztítatlan szennyvizét vezetik bele. Csupán a házi szennyvizekkel napi 40 tonna foszfor és 120 tonna nitrogén jut a Dunába. A bejutó foszfor növényi tápanyagokban túltáplálttá teszi a vizet. Ez önmagában még nem okoz gondot, de ha nincs vízmozgás — pl. egy gát miatt —, napokon, heteken keresztül zavartalanul és tömegesen szaporodhatnak a baktériumok, az algák és a különféle alsóbbrendû állatok, minek következtében oxigénhiány, vízvirágzás, elemi nitrogénkötés stb. léphet fel, és egy idõ után patogén baktériumok és vírusok jelenhetnek meg.

Amennyiben Magyarországon megvalósul a Nemcsók-féle gátépítési terv, akkor fõvárosunk és más Duna-parti városaink színvonala néhány év múlva a fejlõdõ országokéra süllyed, mert nem lesz egészséges vezetékes ivóize.



Ferencz Csaba ûrkutató elmondta, hogy ma már nem lehet kétségünk afelõl, hogy a Föld egyensúlyát az élõvilág tartja meg. Ha a földi élet sérül, az egész rendszer sérül. A Föld élõvilágának szegényedésével mi kerülünk egyre nagyobb veszélybe. Ezért nevezhetjük a természetvédelmet embervédelemnek.

A dunai gátakat kizárólag további súlyos természetrombolással lehet megépíteni. Ha választhatunk, hogy egy alapvetõ értéket helyezzünk elõtérbe egy nem alapvetõvel, világos, hogy az alapvetõt kell elõtérbe helyeznünk. Az élet — és amint láttuk, nem csupán az emberi élet — egy olyan alapvetõ, meghatározó érték, amellyel szemben a több energiához való jutás csak másodrendû lehet.

A hozzászólások során Csaplári Éva nyugdíjas vízépítõmérnök a szivárgással kapcsolatos problémákra hívta fel figyelmünket. Ebbõl a szempontból egy Pilismaróton felépülõ gát még sokkal rosszabb lenne, mint a nagymarosi, mivel Nagymaroson szikla altalaj van, és a folyómedret hegyek veszik körül. Pilismaróton ez nincs meg. Duzzasztás esetén a kavicságynál erõs szivárgás lépne fel, amit csak 20-30 m mély résfallal lehetne kiküszöbölni, ami viszont elvágná a természetes kapcsolatot a környék vizeivel, kútjaival.

Dr. Rabár Ferenc egyetemi tanár a közgazdasági kérdésekrõl szóló konferencianapon a nagymarosi vízlépcsõt a világ legdrágább tervezett beruházásának nevezte. Számítása szerint a járulékos költségekkel együtt 240 év alatt térültek volna meg a költségek. Egy ekkora beruházás esetén nem lehetünk tisztában a környezeti hatásokkal, amelyek szintén hatalmas költségeket vonhatnak maguk után. Éppen ezért teljesen érthetetlen, hogyan készíthettek gazdasági számításokat a hatásvizsgálatok elõtt.

Semmi sem olyan szemet szúróan felháborító az emberek tömege számára, mint amikor a megszokott számokhoz képest nagyságrenddel nagyobb összegekkel dobálóznak felelõtlenül az illetékesek. A Bokros-csomag kapcsán az anyáktól 7 milliárd forintot vettek el, mondván, hogy csak így lehet megóvni az országot az eladósodástól. A nagymarosi vízlépcsõ a járulékos költségekkel együtt 300-1000 milliárd forintba került volna.

Franz Meister (Ausztria), a Szövetségi Környezetvédelmi Hivatal munkatársa arról beszélt, hogyan változtatja majd meg az áramszolgáltatás helyzetét az EU-hoz való csatlakozás.

Az EU-n belül megszûnik az áramszolgáltatók monopolhelyzete, onnan lehet vásárolni majd az áramot, ahonnan megéri. Ezért csak olyan beruházásokat érdemes végezni, ahol a lehetõ legalacsonyabbak a költségek.



Eddig a monopolhelyzetben lévõ áramszolgáltatók átruházhatták a költségeket a fogyasztókra, de ez az EU-ban már nem lesz lehetséges. A tarifák nem feltétlenül fedezik majd a kiadásokat, és a gazdaságtalan áramszolgáltatók tönkre fognak menni.

Mivel elõre tudni lehet, hogy Magyarországon egy dunai vízlépcsõ csakis gazdaságtalan lehet, nem Magyarország számíthat az EU támogatására. Ha mindenképpen szükségünk van erõmûre, sokkal inkább megérné gáztüzelésû erõmûveket építeni.

Dr. Vorsatz Diána, a Közép-Európai Egyetem munkatársa szerint az energiagondokat nem egy újabb erõmû építésével, hanem az energiahatékonyság javításával lehet elérni. Ugyanis megfelelõen fejlett technológia mellett a gazdasági jólét nem függ az energiafelhasználástól. Az energiafelhasználás többé-kevésbé megegyezik a fejlett és a volt szocialista országokban, ugyanakkor a nemzeti jövedelem és az életszínvonal nagyon különbözõ. Vagyis van elég energiánk, csak nem megfelelõen gazdálkodunk vele.

Az energiahatékonyság növelése nem csupán olcsóbb megoldás, mint az erõmûépítés, emellett még számtalan elõnye van: növeli a versenyképességet, sokkal kisebb beruházást igényel, gazdaságosabbá teszi az villamos eszközök használatát, és sokkal több maradandó hazai munkahelyet teremt.

Vorsatz Diána számításai szerint már azzal meg lehetne takarítani az újabb erõmû építését, ha minden család vásárolna egy energiatakarékos égõt.

Dr. Zsolnai László közgazdász, egyetemi docens a vízlépcsõ kapcsán Liska Tibornak azt a gondolatát idézte, miszerint a szocialista közgazdaság úgy mûködik, hogy magasabb politikai szempontok szerint hozzák a döntéseket.

Már 1977-ben is elismerték, hogy ez a beruházás veszteséges. Ma ez még világosabb, amikor a Világbank megköveteli, hogy a természeti tõke változásait is tartalmazzák a gazdasági számítások.

Nemcsók János azzal akarta megnyugtatni a közvéleményt, hogy nem az állam pénzébõl, hanem koncessziós úton szeretné befejeztetni a vízlépcsõt. Az állam csupán a már meglévõ mûtárgyakkal szállna be, 1 milliárd dollár értékben, a külföldi befektetõk pedig szintén 1 milliárd dollárral járulnának hozzá, és további 1 milliárd dollár kölcsönnel. Ekkora pénzösszegek befektetése után mindössze néhány 10 millió dollárnyi tiszta nyereség várható, miközben részlegesen privatizálnánk a Dunát.

„Számos esetben ha valamit nem teszünk meg, sokkal hasznosabb, mintha bármit is csinálnánk" — idézett zárásképpen egy keleti mondást az elõadó.