1998. április |
---|
A Népszabadság 1998. március 9-i számának elsõ oldalán a következõ cím vágja fejbe az Olvasót: „Az autó nálunk fontosabb a mosdásnál is". Sietek megjegyezni, hogy nem újságírói találmányról van szó, hanem egy részvénytársasággá nemesedett kutatóintézet szorgos vizsgálatának eredményérõl. Aki csak a címet olvassa el, nem meri leküldeni gyermekét a boltba szappanért, mert ki lehet téve annak, hogy a rosszcsont Amo szappan helyett egy Volvóval vagy Mercedesszel tér vissza.
Az írást elolvasva már nem indokolt humorizálni, mert itt megalapozottnak tûnõ vizsgálatról van szó, amelybõl kiderül, hogy kicsiny hazánkban ilyenek az értékrendek. Nem vitás, hogyha a szappangyártók rendeltek volna vizsgálatot, akkor egy másik részvénytársaság az õ terméküket helyezte volna top-listára, aminthogy az is köztudott, hogy nincs olyan barátnõ, aki lepipálhatná a tévében elõkelõ helyet kivívott papírtörlõt.
Amúgy a kutatásról szóló híradás halad a megszokott sima autóútjain, csak akkor bicsaklik meg egy fekvõrendõrnél is nagyobb buckán, amikor a következõ mondathoz jut: „Az autó helyett a családok csupán a legvégsõ esetben veszik igénybe a tömegközlekedési eszközöket." Az idézet nem kevesebbet állít, minthogy a lakosság többsége azért tömegközlekedik, mert eljutott a legvégsõ esethez. Ennél kilátástalanabb csak az lehet, ha kerékpárra ül vagy gyalogol.
Erre a mélypontra az angolok már eljutottak. A jelenleg kormányzó Munkáspárt környezetpolitikai jelentésében a következõ mondat olvasható: „Az utcákat vissza kell szerezni a gyalogosok és a kerékpárosok részére!" Egy másik mondat ugyanebbõl a dokumentumból: „A beruházások területén a hangsúlyt az útépítés helyett a tömegközlekedésre kell helyezni."
Sokat idézhetnék még ebbõl a programból, de nem élek ezzel a lehetõséggel. Csupán utalok arra, hogy Európa nyugati felén egymás után állítanak üzembe új villamosvonalakat és vasúti mellékvonalakat, miközben nálunk javában zajlik az ellenkezõ folyamat.
Nem célom szemrehányással illetni a kutatóintézet, vagyis részvénytársaság munkatársait, hiszen õk is a piacról élnek. Ha nem az autósokat szolgálnák ki, felkopna az álluk. Célszerûbb tehát segíteni nekik, ezért tanulmányukat néhány kiegészítéssel próbálom kerekebbé tenni.
A Magyar Tudományos Akadémia folyóiratában („Magyar Tudomány" 1997. decemberi száma) olvasható, hogy magas halálozási arányunk 25%-a környezeti okokra vezethetõ vissza. Azt viszont más adatokból tudjuk, hogy városaink bûzös levegõjét fõleg a gépjármû-közlekedésnek tudhatjuk be. Adataink szerint 1 utas 1 kilométerre való elszállításához — vagyis 1 utaskilométerre vetítve — a személyautó 8-szor annyi szennyezõanyagot bocsát ki, mint egy autóbusz, és az úttestbõl — megint csak egy utaskilométerre vetítve — 14-szer annyi helyet foglal el.
A Közlekedési, Hírközlési és Vízügyi Minisztérium adataiból kiderül, hogy a közlekedés okozta környezeti károk évente 800 milliárd-1100 milliárd forintra tehetõk. Ez háromszor-négyszer annyi, mint amit az autósok különbözõ adók formájában befizetnek.
Nyomatékosan megjegyzem, hogy ezt nem az autósok bosszantására írom. Már csak azért sem, mert megfigyeltem, hogy az autósok is lélegeznek, így ugyanazt a bûzös levegõt szívják, mint mi.
Azaz hogy mégsem. Az autós veszélyeztetettebb, mint a gyalogos, mert a volán mellett az elõtte haladók kipufogójából több szennyezõanyaghoz jut, mint a villamoson vagy buszon utazók. Ha a keringési rendszer betegségeit vagy a daganatos betegségek okait foglalkozási csoportokon vizsgálnánk, félek, hogy az autósok esetében kedvezõtlenebb adatokhoz jutnának.
Az autósok mellett a járdán közlekedõ vagy kocsiban tolt gyerekek szintén veszélyes helyzetben vannak, mert légzõszerveik közel vannak az autók kipufogócsöveihez.
Egy mondat erejéig viszszatérek az angol Munkáspárt Környezetpolitikai Jelentéséhez, amelyben a következõ olvasható: „Fokozott élõhelyvédelem indokolt, amely védi a sövénysorokat stb."
Amikor — 18 évvel ezelõtt s azóta folyamatosan — hadakozom az utak melletti sövényekért a legmerevebb ellenállásba ütközöm, és épp a közlekedés felkent papjainak részérõl. Kutatóit nem csupán az érdek, hanem megmagyarázhatatlan ellenszenv is motiválja, ha a zöldfelületek védelmérõl ejtünk szót. Meggyõzõbb magyarázatot nem találok arra a konok pusztító gyakorlatra, amellyel ott irtják a fákat és más növényzetet, ahol csak érik. Erre vonatkozó példatárunkat csak külön kötetben tudnánk prezentálni.
A fennálló helyzetet figyelembe véve szerencsétlen gyakorlatnak minõsíthetõ, hogy a fõközlekedési útvonalak menti fákat — úttartozéknak minõsítve — a közlekedési ágazat kegyeire bízták. Ezzel megfújták a halalit (a vadászat kezdetét jelentõ kürtszó) a legfontosabb utcai fasorok felett.
Jó lenne, ha a kutatók rájönnének, hogy egészségünk az autónál is fontosabb, mert ez a szerkezet csak eszköz a helyváltoztatásra.
Dr. Radó Dezsõ
a Magyar Közlekedési Klub elnöke