1998. április |
---|
A kiotói konferencia nagy port vert fel világszerte. Végre összeülnek a politikusok, hogy az eddigi, nem túl sikeres találkozók után tényleges lépéseket tegyenek az üvegház-gázok kibocsátásának korlátozására. Születtek is megállapodások, ami diplomáciai szempontból nagy elõrelépés, azonban az egyes országok önkorlátozásának mértékét tekintve már nem lehetünk olyan elégedettek. Ahhoz ugyanis, hogy az üvegház-gázok légköri koncentrációja elõbb-utóbb a mai szinten stabilizálódjon, a szakemberek szerint átlagosan 60%-os kibocsátáscsökkenésre lenne szükség. Ehelyett a fejlett ipari országok többségükben 6-8%-os kibocsátáscsökkentést vállaltak, más országok pedig csupán a szinttartásra vagy a kibocsátásnövelés korlátozására tettek ígéretet.
Az üvegház-gázok — szén-dioxid, metán, dinitrogén-oxid, halogénezett szénhidrogének — tartózkodási ideje a légkörben igen hosszú. A szén-dioxidé, amely a legmeghatározóbb üvegház-gáz, 50-200 év. Ez azt jelenti, hogy az ipari forradalom kezdete óta a légkörbe eregetett szén-dioxid túlnyomó része még mindig a ott tartózkodik, és amit a napjainkban eregetünk ki, annak hatásait még a XXI. század végén is nyögni fogják. A légkörben tehát a szén-dioxid mennyisége a tényleges kibocsátás-csökkenés esetén is halmozódna. Ezt csak akkor tudnánk egyik napról a másikra megállítani, ha szinte nullára csökkentenénk a kibocsátást. Még a 60%-os csökkentés is csupán arra lenne elég, hogy az átmeneti növekedés után kétszáz éven belül visszaálljon a mai koncentráció. Hogy ez alatt a kétszáz év alatt miféle éghajlati és ehhez kapcsolódó egyéb változások jöhetnek létre, igen nehéz lenne elõre megmondani. És hogy mit jelenthet a 6-8%-os helyenkénti kibocsátás-csökkentés? Erre Adam Laidlaw, a Greenpeace kampányvezetõje azt mondta: „A világot be tudjátok csapni, de az éghajlatot nem."
Ki mennyire csökkentsen?
Az Európai Unió Kiotó elõtt 15%-os csökkentést javasolt a fejlett országok számára. Egyes óceániai szigetországok 20%-ot javasoltak — õket nagyon élesen érinti a felmelegedés, hiszen területük jelentõs része víz alá kerülhet —, míg az Egyesült Államok csupán az 1990-es kibocsátási szintre való visszatérést kívánta vállalni, amennyiben a fejlõdõ országok is elfogadják a kibocsátásuk növekedésének korlátozását. Végül az 1990-es szinthez képest az Európai Unió, Csehország és Szlovénia 8%, az Egyesült Államok 7%, Japán, Lengyelország és Magyarország 6% kibocsátáscsökkentést vállalt, míg Oroszország, Ukrajna és Új-Zéland csupán szintentartást, Ausztrália és Izland pedig a kibocsátásuk növelését 8, illetve 10%-ra korlátozta. A fejlõdõ országok nem vállaltak magukra semmiféle kibocsátási korlátozást, mondván, hogy egy fõre esõ kibocsátásuk nagyságrenddel elmarad a fejlett országoktól.
Ez nagyon kényes kérdés: kinek milyen kötelezettségeket kellene vállalnia? Amikor az Egyesült Államoknak csupán az autóközlekedése több üvegház-gázt juttat a levegõbe, mint a három és félszer annyi lakost számláló India teljes egészében, meggondolandó, hogy van-e erkölcsi alapunk azt kérni a fejlõdõ országokól, hogy korlátozzák a kibocsátásukat? (A fejlett országok 1 milliárd lakosa, vagyis a Föld lakosságának mindössze egyhatod része felelõs a szén-dioxid-kibocsátás 70%-áért!) Ugyanakkor amennyiben a fejlõdõ országok kibocsátásának növekedése korlát nélkül folytatódik — becslések szerint 2010-re Kína bocsáthatja ki az üvegház-gázok 50%-át —, ez súlyos veszélybe sodorhatja a Földet. Az Egyesült Államok szereti a fejlõdõ országok felelõsségét hangsúlyozni a globális felmelegedés kapcsán, megfeledkezve arról, hogy pont õ az az ország, aki élen jár az egy fõre esõ szén-dioxid-kibocsátásban: az összmennyiség 23%-a tõle származik! A harmadik világ országai csupán az õ példáját próbálják követni.
Mit vállalt Magyarország?
A fejlett országok számára az 1990-es évhez való viszonyítás sok esetben nehézséget okozott, hiszen mára egyes országok már 10_12%-kal is fölülmúlták az addigi kibocsátásukat, így a mai helyzethez képest akár húsz százalékos csökkentést is kellene teljesíteniük. Ezzel szemben Magyarországon éppen ellentétes a helyzet: 1985-ben 84 millió tonnával tetõzött a szén-dioxid-kibocsátás, s azóta a veszteséges nehézipar felszámolásával 60 millió tonnára csökkent. Magyarország azt vállalta, hogy az 1985_1987-es állapothoz viszonyítva 6%-kal csökkenti a szén-dioxid-kibocsátást, ami valójában a mai helyzethez képest 30%-os növekedést jelent.
A Levegõ Munkacsoport élesen tiltakozott a magyar kormány döntése ellen. Állásfoglalásában ezt a döntést környezetvédelmi, gazdasági és erkölcsi okokból egyarán elfogadhatatlannak minõsítette, helyette a nemzetgazdaság szerkezetének korszerûsítését, az elavult, nagy nyersanyag- és energiaigényû tevékenységek visszaszorítását, valamint a magas szellemi hányadot és élõmunkát tartalmazó, nemzetközileg is versenyképes termékek elõállításának fokozását ajánlotta. (lásd a Lélegzet 1997/2. számát!)
Ígéretek vagy tettek?
Be fogják-e tartani az országok legalább ezt, a szükségesnél nagyságrenddel kisebb vállalásukat? Ellenõrizhetõ-e a kibocsátás? Szankcionálható-e a megengedett kibocsátás átlépése? Hogy oldható fel az az ellentmondás, hogy a harmadik világ országainak lenne joguk emelni a szén-dioxid-kibocsátást, de ha megteszik, az egész világot veszélybe sodorják?
Kiotóban általánosságban megállapodtak a szén-dioxid-kibocsátás kereskedelmének lehetõségérõl is. Ez azt jelenti, hogy minden ország joga van arra, hogy egy meghatározott mennyiségû CO2-t juttasson a légkörbe, de ha ennél kevesebbet „teljesít", eladhatja fennmaradó rész kibocsátási jogát egy másik országnak. Ezáltal a világ szén-dioxid-kibocsátása megállapodás szerinti szintre kerülne, viszont a csökkentés gazdaságilag a leghatékonyabb módon történne.
Bár a tudósok, politikusok és a gazdasági élet képviselõi tovább vitatkoznak a megoldás lehetséges módozatain, egy dologban biztosak lehetünk: sürgõsen cselekedni kell — világméretekben, minden országban külön-külön és az egyes emberek szintjén egyaránt!
Mikola Klára