Az elmúlt évtizedben, amikor a privatizációt minden probléma gyógymódjának tartották, Mexikó a világ egyik legnagyobb szabású magán-autópályaépítési programjába kezdett. A program keretében számos cég és bank kapott állami engedélyt autópályák létesítésére és mûködtetésére. Profitszerzési vágyuk kielégítésére azonban az útépítõk sok esetben olyan magas összegben határozták meg a díjakat, hogy csak nagyon kevesen tudták megfizetni azokat.

1987 és 1994 között 43 magán-autópályát és 9 díjköteles hidat építettek az országban. Az itt szedett díjak közül sok a világrekordra is pályázhatna. Mexikóváros és Toluca között például egy 13 mérföld hosszú betonpálya-szakasz használatáért 6 dollárt szednek be, amely a napi minimálbér kétszeresét teszi ki.

A mexikói autósok kerülik a magánutakat, melyek megépítése 12 milliárd dollárba került. Így nem csoda, hogy az eredmény teljes anyagi csõd. Egy meglehetõsen visszafogott nyilatkozatában a kormány egyik képviselõje azt mondta, hogy 23 magán-autópálya és kettõ híd visszaállamosítását tervezik, ami az államnak 7,5 milliárd dollárjába kerül. Ezeken az utakon, illetve hidakon jelenleg szinte alig van forgalom, viszont óriási fenntartási és karbantartási költségeket vonzanak maguk után. Carlos Ruiz Sacristán, távközlési és közlekedési miniszter úgy nyilatkozott, hogy a kormány saját kárán tanulta meg, mennyire fontos a várható forgalom pontos elõrejelzése, és ezáltal a túlméretezett beruházások elvetése.

Jorge Castañeda, jeles politológus, aki már a privatizáció korai szakaszában is azt a véleményét hangoztatta, hogy a magán-autópályaépítési program nem helyénvaló, ma már úgy fogalmaz, hogy „ostoba ötlet volt, amely nem jött össze". A kudarc fõ okát abban látja, hogy „tisztességes, de nem hozzáértõ emberek végzetes számítási hibákat követtek el." De legalább egy autópályát — amely Mexikóvárostól délre Acapulcóba vezet, és amely mentén Raúl Salinas (a volt elnök testvére) irányításával létesítettek egy üdülõövezetet — a környezõ földterületek értékének növelése céljából építettek. „Itt nyilvánvalóan a korrupció játszotta a fõszerepet" — állítja Castañeda.

Szakértõk szerint az útépítõk és a részt vevõ bankok eredménytelensége és kivonulása árthat a privatizációs erõfeszítéseknek, amelyeket Ernesto Zedillo, valamint elõdje, Carlos Salinas de Gotari elnöksége idején egyaránt szorgalmaztak. „Ez az egész valahol azt sugallja, hogy ha a magánszférában valamilyen hibát követnek el, a kormány azonnal ott terem és segít" — mondta Roglio Ramírez de la O, gazdasági tanácsadó.

Sacristán a hibák fõ okát abban látja, hogy az utak megépítésére és üzemeltetésére meghirdetett pályázatokat elnyert építõk és a helyi hatóságok rosszul mérték fel a forgalom várható mennyiségét és eloszlását, és gyakran négysávos utat építettek ott, ahol kétsávos is bõven elegendõ lett volna. Persze a kisebb forgalom miatt kiesõ útdíjat úgy próbálták ellensúlyozni, hogy a díjat rendkívül magasra emelték.