1998. február |
---|
Az erdõk helyzete Magyarországon
Magyarország területének 18%-át borítják erdõk és faültetvények. A két fogalom messze nem azonos, annak ellenére, hogy a hivatalos gyakorlat egybemossa az erdõket a faültetvényekkel. Ez utóbbiak legtöbbször sûrû sorokba ültetett, gyakran klónozott (genetikailag azonos) egyedekbõl álló, rövid — 20-50 év — élettartamú fagyárak, amelyek élõvilága rendkívül szegényes. Ezzel szemben az erdõk még hazánkban is — a trópusokról nem is beszélve — gazdag növény- és állatvilágnak adnak otthont. Természetes vagy természetszerû erdõket ma hazánk területének 10%-án találunk. (Az emberi tevékenység kezdete elõtt kiterjedésük 85%-os volt.) Sajnos, kiterjedésük lényeges növekedésére a jövõben sem lehet számítani, miközben az ültevények térhódítása egyre látványosabb.
A rendszerváltást megelõzõen az erdõk 99%-a állami vagy szövetkezeti tulajdonban volt. A privatizáció és fõleg a szövetkezeti tulajdon nevesítése után gyökeresen megváltozott a tulajdoni szerkezet. Napjainkban közel 1 millió hektár (11%) az állami tulajdonú erdõ, a többi magánkézbe került. Az állami erdõkben 22 részvénytársaság gazdálkodik — valamennyi 100%-ig állami tulajdonban van. (19 az Állami Privatizációs Vagyonkezelõ Rt-hez (ÁPV Rt.), 3 pedig a Honvédelmi Minisztériumhoz (HM) tartozik). Az állami erdõk tulajdonosa az államkincstár, amely a fenti részvénytársaságoknak bérbe adja az erdõt. E bonyolult helyzetet az erdõkkel kapcsolatos kormányzati felelõsség kérdése tovább komplikálja. Az Földmûvelésügyi Minisztérium (FM) felelõs a szakmai irányításért, a Környezet- és Természetvédelmi Minisztérium (KTM) az erdõvagyon védelemért, a Pénzügyminisztérium (PM) az államkincstáron keresztül tulajdonos, az ÁPV Rt. a részvénytársaságok tulajdonosa, és a HM, illetve a KHVM is rendelkezik saját tulajdonú erdõvel, illetve részvénytársasággal. Ilyen körülmények között nem csodálható, hogy a kormányzaton belül sincs egység az erdõk megítélésében.
Legjobb példa erre a Nemzeti Erdõstratégia kérdése, melynek elkészítését a magyar kormány az ún. brüsszeli kérdõívekre adott válaszában 1997. december 31-ig vállalta. Fentiekbõl értelemszerûen következik, hogy annak elkészítése több tárca feladata lenne, de az FM az elsõdlegesen felelõs. Minden tárca egyetért az elkészítéssel, csak az FM bürokratái gondolkodnak másként, és eddig sikerrel szabotálták a Nemzeti Erdõstratégia elkészítését.
Miért fontos számunkra a Nemzeti Erdõstratégia, amikor éppen egyéves az új erdõtörvény, ami az erdõkkel kapcsolatos kérdéseket frissen szabályozta? Sajnos, annak elfogadását nem elõzte meg a stratégia kidolgozása. Ez azonban most sem késõ. A tárgyalások rövidesen megkezdõdnek az EU-hoz való csatlakozásunkról . Hatalmas területek fognak kiesni a mezõgazdasági mûvelésbõl (rossz minõségû, veszteséges gazdálkodást eredményezõ szántók, legalább félmillió hektáron), amelyek jelentõs részét — hosszabb távon — erdõsíteni lehet. Nem mindegy azonban, hogy ezt hol, milyen céloknak alárendelve tesszük. Mit akarunk elérni az erdõsítéssel? A felszabaduló területek hasznosításának sok szempontja van — pl. levegõtisztítás —, és ebben a nagy ipari központok környéke elsõbbséget kell hogy kapjon.
Fatermelés? További kérdés, hogy olcsó tûzifa, vagy nagy értékû bútoripari rönk — ennek megfelelõen a hegylábi lejtõk természetes erdõkkel, vagy síkvidéki szántók faültetvénnyel történõ beültetése kerülhet elõtérbe. Mennyiben szolgálja az erdõsítés a munkanélküliség kezelését? Ha ez a prioritás, akkor vajon az ország keleti felét kell elõnyben részesíteni, ahol gyenge homoktalaj van? De akkor tovább növekszik a tájidegen akác térhódítása, ami természetvédelmi szempontból egyáltalán nem kívánatos.
Sajnos, a privatizált erdõk helyzete is aggasztó. Egyrészt a hozzávetõlegesen 700 ezer hektár magánerdõn 180 ezer törpetulajdonos osztozik. Ez egyáltalán nem megnyugtató, mert a kicsi és szegény erdõtulajdonos mindig nagy veszélyt jelent a hosszú távú gazdálkodást igénylõ erdõkben. Az új erdõk telepítésének kérdése is szorosan összefügg a magánosítás kérdésével. Az erdõsítésre igénybe vehetõ földterületet ugyanis szinte teljes mértékben magánkézbe adták. A többségében állami tulajdonban lévõ 22 erdõgazdasági és 28 mezõgazdasági részvénytársaságnak nincsenek ilyen célra hasznosítható tartalék területeik. Ezért a kormány által 1990-ben meghirdetett 2000-ig terjedõ erdõsítési program, amely évente 15 ezer hektár új erdõ telepítését irányozza elõ, és a honos fafajok telepítését szorgalmazza, nem valósul meg. Egyfelõl anyagiak hiányában az éves telepítés 3_5 ezer hektár közötti, másfelõl szinte egyetlen magántulajdonos sem ültet honos fafajokat, mert egyrészt ezek telepítése drágább, mint az akácé, másrészt hosszabb idõ alatt érik el a vágásérettséget. Igaz, a faértékük lényegesen nagyobb, de a szegény törpetulajdonosok gyorsan akarnak bevételhez jutni, nem az unokáiknak ültetik az erdõt, hanem maguknak. További gond, hogy az ország nagy területein ma már nem, vagy csak nagy nehézségek árán lehet tölgyet telepíteni, mert a talajvíz olyan mélyre süllyedt, hogy az kizárja a természetes fafajokkal történõ erdõsítés lehetõségét. Ahelyett, hogy a vízháztartás javításán fáradoznánk, a kisebb ellenállás irányába haladunk, és akáccal ültetjük be ezeket a területeket, amely egyfelõl kizsarolja a talajt, másfelõl a gyökerein található nitrogéngyûjtõ baktérimokkal jelentõsen növeli annak nitrogéntartalmát. Ennek eredményeként az agresszív nitrogénkedvelõ fajok — bodza, galaj stb — tömegesen jelennek meg, és lehetetlenné teszik más fajok megtelepedését, vagy ha jelen vannak, akkor kiszorítják azokat.
Ma már az akác annyira elterjedt Magyarországon, hogy csak kevesen gondolják, hogy az egy Amerikából betelepített faj. Erdeink és faültetvényeink közel 20%-án akácültetvények díszlenek, súlyosan csökkentve a biológiai sokféleséget, és helyenként — ahol más fafajjal is lehetett volna erdõsíteni — végzetesen károsítva legnagyobb nemzeti kincsünket, a talajt.
Erdeink fafajösszetétele
Fafajcsoportok szerinti területmegoszlás
Az új erdõtelepítések során célszerû lenne a múlt hibáit is elkerülni. A természetvédelmi szempontból nagy értékû gyepeket — dolomit kopárok, nyílt homoki gyepek stb. — nem szabad feketefenyõ-ültetvényekkel tönkretenni. Az utóbbi 20-40 évben nemesnyár- vagy fûz-ültevénnyé silányított ártéri erdõket is vissza kellene egyszer alakítani.
Ezt és a többi folyamatot pedig országosan kell megtervezni. Ezeknek a kérdéseknek az összhangját a Nemzeti Erdõstratégiában lehetne megteremteni. A késlekedéssel azonban könnyen elérhetjük, hogy az EU-csatlakozás során erdõtelepítésre viszonylag könnyen megszerezhetõ támogatásokból kimaradunk. Vajon tényleg megengedhetjük magunknak ezt a luxust?
Haraszthy László
WWF