1998. február

Földanya smaragdzöld ékszerei

Gyermekkoromban nagyon szerettem az erdõben idõzni. Sohasem féltem, sohasem éreztem magam egyedül. Mozdulatlanná meredtem, és figyeltem, hogy mi történik körülöttem.

Hamarosan minden megelevenedett. Elõbújtak a madarak és nagy kergetõzésbe kezdtek. Egy levélen csiga mászott, a hangyák pedig szorgalmasan keresgéltek valami hazavihetõt. Egy pókhálóban az életért küzdött egy légy, hangosan zümmögve.

Különleges rovarokat és növényeket láttam. Megcsodáltam õket, aztán továbbmentem, örülve, hogy ennyiféle élõlénytársam van.

A fák már önmagukban is csodát jelentettek nagyságukban, sokféleségükben. Úgy éreztem, akár az állatok, én is védelmet kapok tõlük. Óvnak, feltöltenek energiával, s talán még szólnak is hozzám, csak nem értem a beszédüket.

Az erdõ mindig nagyon sokat adott az emberiségnek — védelmet, élelmet, tüzelõt, oxigént, kedvezõ mikroklímát stb. —, az emberek mégis már igen régóta mostohán bánnak vele. Az ókori görögök voltak az elsõ nagy fapusztítók, akik hajóépítéshez irdatlan mennyiségû faanyagot használtak. A tarvágás a talaj eltûnését eredményezte. Még ma is láthatjuk ennek következményeit a gyönyörû, de terméketlen, sziklás görög tájakon. Ok mindig volt az erdõirtásra: kellett a faanyag, vagy a terület földmûvelésre, legeltetésre. Ma már sok helyen a légszennyezettség, a savas esõk következtében pusztulnak az erdõk. A cseh érchegységben például tavasz óta újabb 500 hektáros területen haltak ki az erdõk. Összesen az elmúlt évezredekben az emberiség tevékenységének következtében több mint ötmilliárd hektárnyi erdõ pusztult el.

Egyes ún. primitív népek a fáknak igen nagy jelentõséget tulajdonítanak. Így például az India sivatagos területein élõ bisnoik gondozzák és egyre bõvítik az oázisokat. Egyes indián törzsek valósággal testvérüknek tekintik õket, akárcsak az állatokat, és csak akkor vágnak ki közülük egyet-egyet, ha feltétlenül szükséges…

Mikola Klára