1998. január

Zajok

Hangulatos teadélutánon vettem részt valamelyik nap, a Kelenföldi Könyvtárban. A lakótelep életérõl és a panellakások problémáiról beszélgettünk, meghívott szakemberek társaságában. Nagy volt az érdeklõdés, sokan voltunk, és nekem a pianínó mellett jutott hely, a zongoraszéken. Egy kedves ismeretlen úr ült mellettem, aki ránézve a hangszerre, megcsóválta a fejét: „Zongora a panelházakban?" — szólt helytelenítõen.

Szíven ütött ez a megjegyzés. Hát már idáig jutottunk? Az emberek otthonában tilos lenne a zenélés?

Tudom, hogy van valamilyen rendelet arról, hogy a lakások falain belül nem szabad zajos tevékenységeket folytatni, hogy ne zavarjuk a szomszédainkat. Hallottam olyan esetekrõl, amikor egy fél lépcsõház megrökönyödését váltotta ki valakinek a hangszeres gyakorlása. Külön kegyként kell értékelni, ha délelõttönként ezt a szomszédok megengedik. Az természetes, hogy a késõ esti idõpontokban az ember már igyekszik csöndben lenni. Hiszen este 10 és reggel 7 óra között állítólag csendrendelet van. Érdekes módon, a televízió ez alól kivétel. Azt mindenki hallgatja, és hozzátartozik az élethez...(a sok reklámmal együtt)... De egy hangszernek még a látványa is szokatlan és nyugtalanító.

Éjjel egy óra körül és hajnali hat elõtt szinte mindennap éles szirénázás ébreszt, a csukott ablakon keresztül. Autóriasztó. Nem akarják ellopni azt a nyomorult kocsit ilyen gyakran, csak vagy valami hiba van a mûszer beállításával, vagy a gazdája próbálgatja távolról, hogy megvan-e még a tulajdona. Ez is természetes, és hozzátartozik az emberi élethez... Nincs rendelet, amely tiltaná. Mint ahogy azt is magától értetõdõnek tartja mindenki, hogy nagy értékû és nagy terjedelmû tulajdonát közterületen tárolja, ingyen... A rendõrség kapacitásának nagy részét fordítja kocsilopások utáni nyomozásra. És senkinek nem jut eszébe panaszkodni amiatt, hogy ezek a közterületen terpeszkedõ tulajdontárgyak hangosabban szoktak üvölteni a leghangosabb trombitánál is, leginkább légoltalmi szirénák hangulatát idézve.

Téli vasárnap. Ilyenkor egy kis nyugalom lenne az utcán, a hétköznap csúcsórai 1200 egységjármû egy része is pihenõt tart. De nem mindegyik. Behajtó parkolóút van az ablakunk alatt, és rendszertelen idõközönként egyik-másik „jogos tulajdon" a közterületen nekirugaszkodik, hogy elinduljon. Ilyenkor, hidegben ez általában nehezen sikerül. Már félórája próbálkozik az egyik, szorgalmasan harsogtatva nem elég készséges motorját. Az idegeimre megy! Olyan, mint a motoros fûrész, amellyel a fákat írtják nagy elõszeretettel. Rémülten kapom fel a kabátomat és rohanok le az utcára, nem valami ilyesmi történik éppen? Csak egy kocsi! Már húzza is ki a farát, diadalmas füstfelhõket eregetve. A ház túlsó végén most indul egy másik. A mûsor ugyanaz...

Csöndben reszketek a dühtõl. Szobámba érve vágyakozva nézek a zongorámra. Emberemlékezet óta nem játszottam rajta. Milyen jó volna most leülni elé és beletemetkezni valami szenvedélyes improvizáció hullámaiba, hogy kiûzhessem a bennem forrongó prózai indulatokat.

Nem, ezt nem tehetem! Nem szokás ebben a házban. A szomszédok azt hinnék, hogy megbolondultam, és felháborodottan rámcsöngetnének. Inkább felteszek egy lemezt. A kedvencemet.

De nem tudok kikapcsolódni, mert a kívülrõl jövõ motorzaj elnyomja a pianó részeket. Felhangosítsam? Hogy áradjon körülöttem a zene, úgy, ahogy szeretem, simítsa el megkínzott idegrendszerem görcseit és ragadjon el egy szebb világba?

Nem merem. Félek.

Schnier Mária