1998. január

A svájciak csodálatosak!

Ha van a világon olyan ország, melyet igazi vasúti nemzetként lehet említeni, akkor az csakis Svájc lehet. Elég csak a statisztikákat megnéznünk: a svájciak többet vonatoznak, mint bármely más nép Európában. Minden lakos évente átlagosan 1717 km-t utazik vonaton. Ez több, mint háromszorosa egy brit lakos utazásainak, aki minden évben szerény 500 km-t vonatozik. 3200 km-es éves teljesítményükkel csak a japánok utaznak még a svájciaknál is többet, ám mivel Japán kilencszer nagyobb, mint Svájc, és az utazások is ennek megfelelõen hosszabbak, nyugodtan ki lehet osztani a világrekord díját a svájciaknak.

Miért utaznak Svájcban ilyen sokat vonattal? Talán két oka lehet ennek. A svájciak egy gyönyörû országban élnek, melyet meg akarnak menteni az esztelen útépítés rombolása elõl. Emiatt ellenzik következetesen a 28 tonnánál nehezebb kamionok áthaladását, és emiatt szavaztak arra, hogy 2004-ig az országukon áthaladó összes kamiont vasútra kelljen terelni. Annak ellenére, hogy a lakosság által birtokolt személygépkocsik száma ugyanolyan magas, mint más fejlett európai országokban, az emberek, ha tehetik, a vasutat használják.

A második ok az, hogy nagyon könnyen használhatják a vonatokat, mert Svájcban található a legcsodálatosabb integrált közlekedési hálózat. A jelenlegi brit kormány sokat beszél a közlekedési hálózat integrálásáról. (A magyar kormány még beszélni sem sokat beszél róla — a ford.) El kellene menniük Svájcba és meg kellene nézniük, hogy miként is kell azt csinálni! A Svájci Szövetségi Vasutak (SBB) találta fel az országos szintû ütemes menetrendet, melyet 1982-ben vezettek be, és amit azóta évrõl évre csak tökéletesítettek. Idõközben ezt a megoldást a legtöbb európai országban lemásolták. (Az ütemességet részben Magyarországon is, az országos szintet egyelõre még nem — a ford.) Mindenféle nemû vonat, az InterCity-ktõl a személyvonatig, a nagyobb csomópontokban precízen csatlakozik a másikhoz, és az óránkénti szolgáltatás lehetõvé teszi, hogy még a kisebb állomásokon se kelljen az embernek túl sokáig várakoznia. (Nem úgy, mint azoknak, akik Fábiánsebestyénben lekésték a vonatot, és négy órán keresztül kellett vesztegelniük a következõre várva — a ford.)

De mindez nem csak az SBB-re értendõ, mert a magán-vasúttársaságok hadainak szolgáltatásai (melyeket Svájcban javarészt a helyi önkormányzatok finanszíroznak) teljes mértékig részét képezik az ütemes menetrendnek, és ezek a társaságok ott ülnek a kerekasztal mellett, amikor az SBB körvonalazza saját menetrendjének változtatásait. És az utazás itt még nem ért véget — csak ki kell lépni az állomás elé, és mindig van egy csatlakozó villamos- vagy buszjárat, amely biztosítja az eljutást a helység távolabb esõ részeibe, és amely gondosan csatlakozik a vonatokhoz. A vonatok maguk pedig tiszták és általában pontosak. A közelmúltban tapasztalt néhány probléma ellenére (melyek nagy része egy teljesen átdolgozott menetrend bevezetése miatt adódott), 1997 júniusában az SBB vonatainak 77%-a egy percnél kevesebbet, 92%-a pedig kevesebb, mint négy percet késett. És ezek nem babrált értékek, mint Nagy-Britanniában. (Idehaza egy vonat akkor pontos [szakszóval „rendes"], ha nem késett öt percnél többet — a ford.) Bár a brit viszonyokhoz képest a régebbi jármûvek belseje némileg egyszerû, a korszerûbb jármûvek belül igen élvezetesek. A kényelem csúcspontja a zürichi S-Bahn (elõvárosi vasút — a ford.), ahol az emeletes vonatokban kényelmes ülések és fejtámlák fogadják az utast — ez egy teljesen más világ, mint a párizsi RER (az ottani elõvárosi vasút — a ford.), mely bõven elég ahhoz, hogy az ember megutálja a vonatozást. (Ugyanez elmondható a reggeli monori vonatokról is — a ford.) Svájcban igazán nem lehet kifogást találni a vonatok használása ellen!

Ám Svájcban nem csak a munkába járás öt napján használják a vonatokat, hogy elkerüljék a közúti torlódásokat. A zürichi bankárok sem haboznak villamosra szállni. Ez is oka, hogy egy helyi lakos évente 500-szor utazik tömegközlekedéssel. Ha a brit üzletemberek is (és egyéb nációké is — a ford.), gyakrabban használnák a tömegközlekedést, talán el lehetne némi javulást érni! A svájciak azonban a hétvégéken is használják a vasutat — csak tessék megfigyelni, ahogy a tél kellõs közepén felpakolják síléceiket egy InterCity vonatra! Sõt, annyira szeretik vasútjaikat, hogy tömegekben özönlenek kiállításokra. A svájci vasutak 150 éves évfordulója ünnepségének alkalmával láthattuk a tömeget a zürichi S-Bahn vonatokon, melyek egy nagy sebességû vonatokat bemutató kiállításra szállították az utasokat a Limmattal pályaudvarra — két emeletes vonat összecsatolva, zsúfolásig telve, kb. 800 utast befogadva, szombat reggel fél tízkor. És mindez negyedórás sûrûséggel!

Végezetül, tapasztalatunk az SBB alkalmazottairól, köztük a felsõbb vezetésrõl is az, hogy ezek az emberek szerelmesek a vasútjukba, és mindent megtesznek annak folyamatos sikeréért. A világ mely más pontján, mint Svájcban figyelhetné az ember meg a mozdonyvezetõket, amint indulásra való várakozás közben (vagy megérkezés után, leszállás elõtt — a ford.) ronggyal fényezik a mozdony ajtajának krómozott kapaszkodóit?

Az 1997-es év ünnepségi sorozatának folyamatos kiállításait és különvonatait nagyszerûen gondolták ki és oldották meg. Mindenki számára nyilvánvaló, aki részt vett ezen események valamelyikén, hogy sok odaadó munkába került megszervezésük.

Köszönjük Neked, SBB, és köszönjük Neked, Svájc!

(Fordítás a Today's Railways brit vasútbarát havilap

1997. októberi számából.)

Fordítás és fotó: Joó Ferenc