Az irodalmárok “köztársasága”
 
 

Irodalmárok egy csoportja különös közösséget alkotott saját magából a reneszánsztól a felvilágosodásig tartó századokban Európában: a République des Lettres-t (latin névvel Respublica litteraria), azaz Irodalmi Köztársaságot, Irodalmárok Köztársaságát (a továbbiakban e cikkben a franciául elterjedt République des Lettres – röviden Rép. – elnevezést fogjuk használni). E közösség céljai a következők voltak: “túllépni a politikai és vallási határokon, és egy sajátságos államot létrehozni” tagjai számára. Nagyszabású álom volt ez, aminek azonban megvolt az az áldásos eredménye, hogy – ha mégoly rövid ideig is – egyfajta összetartozásba, egységbe kovácsolta a szellem – nemcsak irodalmár! – művelőit.

Az előzmények még 1417-ig nyúlnak vissza, amikor F. Barbaro az itáliai humanistához, G. F. Poggiohoz írt levelében említi (valószínűleg először) a Respublica litteraria elnevezést, amely azután csak a XVI. század elejétől bukkan föl gyakrabban. A XVII. századi francia szóhasználatban a République des Lettres a “tudós elit”-et jelzi, bár a kifejezés tartalma mindig a használó egyéni véleményalkotásától és a kortól is függött, hiszen pl. Firenzében a XVII. század végén 'akadémia', míg a XVI. század közepén Lengyelországban és Németországban 'egyetem' jelentéssel bírt. A francia République des Lettres “kollektív terminus”, mellyel mindazokat jelölték, akik valamilyen formában érdeklődtek az irodalom ('Lettres') iránt; itt azonban azt is figyelembe kell venni, hogy a 'Lettres' szó koronként mást és mást jelentett: így a XV. században a Rép. elsősorban nem annyira a tudás művelőit, mint inkább magát a tudást jelölte, míg a XVI–XVII. században tudósokra, a tudás művelőire vonatkozott – és itt tudás alatt a bölcsészetet éppúgy kell érteni, mint az egyéb tudományokat. Az Enciklopédia értelmezésében a 'Lettres' kifejezetten a szépirodalmat jelentette, de már felbukkantak a tudományok is, mint “önálló kategóría”. A XVII–XVIII. században a Rép.-et egyesek már államként, “láthatatlan egyházként” definiálták; a XVIII. századi Európában azonban az “intellektuális elit”-et tömörítő társaság létrehozását a nemzetek belső sajátosságai és pénzügyi nehézségei akadályozták.

Mit tartottak a Rép. legfőbb jellemzőinek? Saját törvényekkel és kormánnyal rendelkezett, tagjai a köztársaság polgárainak nevezték magukat, kiterjedt az egész Földre, sokfelekezetű, polgárai szabadok és függetlenek, intellektuális közösség, mely az észnek, az értelemnek van alávetve, s melynek célja a tudás, a tudomány szolgálata, védelme, tanítása, az emberiség üdvének keresése.

Mint intézménynek előhírnökei voltak a középkori egyetemek (Bolognában; Párizsban, Oxfordban), a humanisták “tudós körei”, a Cosimo de' Medici által 1457-ben Firenzében alapított Accademia Platonica. A XV–XVI. századi Európát több évszázados egységének elvesztése rázta meg, az új földrészek felfedezése, a könyvnyomtatás feltalálása – mind-mind megannyi lökés a Rép.-nek, mint nemzetközi tudós közösség ideális államforma gondolatának kipattanásához. A XVI. században Erasmus – aki magát világpolgárnak tartotta – egy olyan társadalom létrehozásán dolgozott, amelyben az emberek egyfajta “testvéri szellem”-ben végzik közös kutatásaikat: e közösség egész Európára kiterjedt volna. Emberi kapcsolatai és tudományos munkássága révén a XVI. század elején a Rép. hercege, legkiválóbb képviselője lett.

A Rép. aranykora a XVI. század második felétől a XVIII. század első feléig tartott. Európában a kereszténységen belül szakadás történt, a reformáción belül is megoszlottak a nézetek, vélemények: mindez arra serkentette a tudósokat, hogy felekezetek fölött álló közösséget hozzanak létre. Az Európában pusztító háborúk állásfoglalásra késztették a Rép. művelt főit: igyekeztek munkájukat tovább folytatni, elszigetelni magukat a háborúktól, áthárítva a felelősséget a kormányokra. Comenius több tervet dolgozott ki arra, hogyan lehetne a hétköznapok kegyetlen realitásán túlemelkedve, olyan “univerzális bölcsesség”-hez eljutni, amely nemzetközi szinten működőképes rendet hozna létre; s amely “őrködne a kultúra, a béke, a vallás fölött”. Leibniz egész életét végigkísérte az utópisztikus álom: “megalapítani egy »Respublica christianát«”. F. Bacon Új Atlantisz című művében állította föl “Salamon Házát”, ezt a tudós társaságot, amelyben a kutatók már nem egyedül, dolgozószobájukba bezárkózva, hanem kollektív szervezettségben dolgoznak, semmilyen autoritást el nem fogadnak. A XVII. század második felétől az európai tudósoknak be kellett látniuk, mennyire korlátozottak a “humanista filológia” és a polihisztorok lehetőségei; a tudományok fellendülésével azután a polihisztorok szerepét a szakemberek, a 'specialisták' vették át, azaz az “egyetemes tudomány a szakosodásba, a specializálódásba ment át”, s ezzel egyidőben a teológia is elveszítette irányító funkcióját, helyette a retorika és a történelem váltak fontos diszciplínákká. A tudósok tevékenysége iránt egyre szélesebb körű közönség kezdett érdeklődni: megszaporodtak a szalonok, megjelentek a tudományos lapok, a latint pedig kiszorították a nemzeti nyelvek, elsősorban a francia.

A XVIII. század közepétől új fogalom vonult be a szótárakba: a kozmopolitizmus, ami nemzetek fölötti, világméretű perspektívákban gondolkodott, míg a szabadkőműves páholyok az “egyetemes szolidaritás” kimunkálásán fáradoztak. Ebben a légkörben a Rép. megerősödni érezte saját létjogosultságát is, annak ellenére, hogy ez a létjogosultsága egyre inkább megkérdőjeleződött: bár még létezett, aranykora a XVIII. században leáldozott, vitalitása, termékenysége távolról sem volt a régi, ráadásul a szépirodalom népszerűsége megcsappant, a tudományoké pedig megnőtt. A felvilágosodás hatására a hasznossági és a szolgáltatói elv került előtérbe, míg a nemzetállamok megerősödése “rámérte a végső csapást erre az egyetemes szervezetre”. Hatása azonban tagadhatatlan, hiszen “polgárai” örökségét a XIX. és a XX. század értelmiségijei folytatták.

Visszatekintve erre a fiktív köztársaságra, milyen összegző jellemzést adhatunk róla? Legelőször is egyetemességét emelhetjük ki, majd transzcendentális és kozmopolita jellegét: egyszerre jelent meg a hozzá és a szülőföldhöz tartozás eszméje és eszménye. Világméretekben gondolkodott, az egyetemes békét akarta megteremteni, a művelt világot közös nyelvvel kívánta ellátni, nemzetek fölötti akadémiákat akart alapítani, illetve a már meglévők közötti együttműködést kiszélesíteni.

Hogyan oszlott meg területileg e kiművelt fők hazája? Erasmus idején fő központjai voltak: Franciaországban Párizs (teológiai fakultásával, könyvnyomó központjával), Lyon; Angliában London, Oxford, Cambridge; Németalföldön Louvain; a német nyelvterületeken nagy számú, de jelentőségükben az előbbieket el nem érő központok voltak Bécsben, Augsburgban, Nürnbergben, Heidelbergben, Lipcsében. A XVII. században Mersenne atya idejében, Angliában megalapították a Royal Society-t, a központ azonban továbbra is Párizs maradt, ahol létrehozták az Académie Française-t és más királyi intézményeket; Hollandiában Leyden, Amszterdam, míg a német nyelvterületen, ahol a harminc éves háború szétszórta a tudósokat, a fontosabb központok Bécs, a brandenburgi fejedelemség és Szászország lett, míg Prága olyan neves asztronómusokat hívott meg, mint Kepler, Tycho de Bráhe vagy a festő Arcimboldo. Leibniz idejében London és Párizs megőrizték kisugárzásukat, de az Egyesült Tartományok is kiemelkedő intellektuális szerepet játszattak. Erős vonzást gyakoroltak az egyetemek (Leyden), Itália könyvtáraival és ókori gyűjteményeivel tűnt ki, s külön ki kell emelni I. (Nagy) Péter Oroszországát, amely ekkor lépett be a művelt nyugati világba. A XVIII. század az amerikai tudományos élet bontakozását jelzi.

Mi jellemezte e tudós formáció polgárait? Magukat tudósoknak, irodalmároknak, doctusoknak, eruditusoknak titulálták, nagy számú publikációval tűntek ki, közülük a legjelentősebbek “technikusok” is voltak, azaz saját maguk készítették eszközeiket. Bár egymás között elvileg egyenlők voltak, mégis létezett egyfajta hierarchia is társadalmukban. Magukról azt tartották, elitet alkotnak, amit az is alátámasztott, hogy akárki nem léphetett köreikbe. Származásukra nézve megállapítható, hogy a nemesség nagy számban képviseltette magát, míg a legfelsőbb arisztokrácia szinte teljesen hiányzott, s csak kevés, a szerényebb környezetből kikerült személy jutott el a legmagasabb gondolati szférákba. Anyagi helyzetük szerény volt, alig-alig volt közöttük olyan, aki csak írásaiból tartotta fönn magát, ezért igen gyakran kellett állást vállalniuk vagy gazdagokhoz fordulni támogatásért. Ugyanakkor e “polgároknak” tartaniuk kellett magukat egyfajta önként vállalt – akár szigorúnak is mondható – etikai kódexhez, ami a következőket jelentette (az 1553-tól 1617-ig élt J. de Thou történész és magisztrátus véleménye alapján): “tiszta erkölcsök, feddhetetlenség, őszinte jámborság, szenvedélyektől mentes szilárd ítéletalkotás, ügyeiben a közérdek előtérbe helyezése, könyvtárak látogatása, a tudományok előre vitelének és a République des Lettres hasznosságának mindenkori szem előtt tartása”. A XVII. században a francia doctusok testesítették meg a tudós, 'honnęte homme' legkiválóbb alakját. Szép kötelesség volt a kommunikációs készség gyakorlása, hiszen a tudás mások felé történő közvetítése alapvető volt. Ezen arisztokratikus társadalom tagjainak kötelessége volt megbélyegezni a fanatizmus, a szektarizmus és a kirekesztés minden megjelenési formáját, amiből következik a tolerancia elvének elfogadása és betartása. A béke eszméje is központi helyet foglalt el gondolkodásukban. Gondolataikat, eszméiket könyvek és kéziratok formájában cserélték ki, bár a levél, a levelezés volt a “tudás par excellence terjesztési módja mindvégig a XVI. és a XVII. században”. E társadalom “polgárai” által művelt legnépszerűbb műfajok a következők voltak: az ismertség és az elismertség legmagasabb fokát jelezték az összes művek, utánuk az életrajzok, levelezések, útleírások, periodikák következtek.

Kiknek ajánlhatjuk a hollandiai Nijmegen Egyetemén oktató Hans Bots professzor és a párizsi CNRS kutatójának, Françoise Waquet-nak ezt a könyvét? Mivel nagyon körülhatároltnak tűnő, mégis sok tekintetben bonyolult történelmi és eszmetörténeti kérdéseket (is) érintő műről van szó, amely részletekbe menően tárgyal egy, valószínűleg csak kevesek által ismert témát, ami szilárd történelmi, eszme-, kultúr- és civilizációtörténeti előképzettséget feltételez, elsősorban az érintett történelmi kort jól ismerő kutatók, történészek, tanárok, szakirányú egyetemisták forgathatják haszonnal. Az itt felvetett kérdések és problémák elmélyítése azután izgalmas feladatot jelenthet az e téma iránt érdeklődők számára, hiszen filozófiai, tudománytörténeti, irodalmi, szociológiai, vallástörténeti aspektusait is érinti a tárgyalt korszak fejlődésének.
 

Hans Bots–Françoise Waquet: La République des Lettres (Az Irodalmi Köztársaság). Berin, Párizs – De Boeck, Louvain-la-Neuve, 1997. 188 p.

Kun Tibor