Anglia, Wales, Skócia és Írország perszonálunióban való egyesítésének folyamata VII. Henrik fiatalabbik fiának uralkodása alatt kezdődik meg a parlament által 1536-ban elfogadott egyesülési törvénnyel, ami Anglia és Wales viszonyát szabályozta. A könyv alkotói VII. Henrik trónra lépésétől Erzsébet haláláig kísérik figyelemmel az angol–ír és az angol–skót kapcsolatok alakulását, s ennek kontinentális aspektusait. Ami az ír problémát illeti, a protestáns Erzsébet királynő valláspolitikájával (katolicizmus-ellenesség), továbbá az angol igazságszolgáltatási és közigazgatási rendszer bevezetésével elmélyítette a krízist. A magyar szakirodalomban meghonosodott nézettel szemben, az angol–skót viszony elmérgesedését nem Erzsébet királynő és Stuart Mária konfliktusában látják, hanem elsősorban VI. Edward uralkodása alatt Somerset lordprotektor (1547–1551) agresszív külpolitikájában.

A skótok Pinkie Cleughnál elszenvedett veresége (1547) és az angolok által felállított határerődítmények a skót–francia politikai-katonai szerződés megkötését idézték elő, amelyet II. Henrik fiának, Ferencnek és Stuart Máriának a házasságkötése pecsételt meg. Roger Lockyer rámutat arra, hogy az angol külpolitikában Erzsébet királynő uralkodása alatt a biztonsági érdekek a tengeri érdekekkel fonódnak össze és Anglia kontinentális külpolitikáját egyre inkább az utóbbi szempont határozta meg.

A tanulmánykötet szerzői a korszak egészén végigkísérik az uralkodói eliten belüli frakcióharcokat, melyek a centralizáció folyamatával szembenálló, konzervatív beállítottságú, elsősorban katolikus főurak, dzsentrik és a szuverén, egyesített angol monarchia megteremtését szolgáló reformer, vállalkozó polgári és dzsentri csoportok között feszült. I. Erzsébet uralkodása alatt a reformer csoport protestáns bel- és külpolitikát folytatott.

A monarchia céljainak megvalósításában támaszra talált a parlament alsóházában. Ezt példázza a VIII. Henrik uralkodása alatt ülésező “reformációs parlament” (1529–1536) egyházpolitikai döntéseivel, és Erzsébet királynő uralkodása alatt a parlament alsóházának feltétlen politikai és katonai támogatása a katolikus főurak monarchiaellenes lázadásaival és a királynő elleni merényletkísérleteivel szemben (1569, 1571, 1583, 1586). A szerzők részletesen elemzik a VIII. Henrik uralkodása alatti frakcióharcokat az “aragóniai csoport” konzervatív, főleg észak-angliai arisztokratákat és dzsentriket tömörítő érdekszövetsége és a Thomas Cromwell lordkancellár által vezetett reformer csoport között. Lord Darnley, Robert Aske és Henry Percy a konzervatív frakció követeléseit az észak-angliai grófságokban kirobbanó “Kegyes Zarándoklat” elnevezésű felkelés (1536–1537) tömegerejére támaszkodva próbálta a monarchiára kényszeríteni. De a monarchia – a felkelők politikai érdekkülönbözőségét kihasználva és katonai erőszakot is alkalmazva – úrrá lett a lázadáson. Ez lehetővé tette, hogy a lordkancellár újjászervezze a Privy Councilt, specializált feladatköröket ellátó négy új pénzügyi hivatalt állítson fel, és megszervezze a király törvénykezési jogát erősítő regionális tanácsokat. Ezt a reformpolitikát VI. Edward alatt a Somerset konzervatív politikai csoportját megbuktató John Dudley, Warwick grófja folytatta tovább (1551–53), aki a Privy Councilban Thomas Cramner canterburyi érsek és William Cecil személyi titkár feltétlen támogatására számíthatott. A szerzők úgy vélik, hogy Tudor Mária (1553–58) uralkodása alatt azért sem következett be olyan jellegű törés, amely a reformpolitika addigi eredményeit semmissé tette volna, mert a királyné a kormányzati tapasztalatokkal nem rendelkező konzervatív, vidéki katolikus dzsentrikkel szemben kénytelen volt az addigi adminisztráció kulcsembereivel kormányozni (William Paulet, William Paget, Thomas Gresham). Erzsébet királynő – a már említett tényezőkön túl – az 1590-es évekig a politikai érdekcsoportok közötti egyensúlypolitikára törekedett, azonban fő tanácsadóinak halálával (Leicester 1588, Sir Christopher Hatton 1591, William Cecil 1598) éles hatalmi harc kezdődött a Robert Cecil és az Essex earlje által vezetett frakciók között, ami 1601-ben az utóbbi kivégzésével végződött. Ez a királynő lavírozási lehetőségét lehetetlenné tette.

A Tudor-ház uralkodói közül Tudor Mária személyének és politikájának megítélése újszerű, a magyar szakirodalomban élő képtől erőteljesen eltérő. VIII. Henrik Aragóniai Katalintól született lányát (“Véres Máriát”), mint bigott katolikust, arrogáns, gyanakvó, könnyen befolyásolható, kevés politikai tehetséggel megáldott személyiséget ismerjük. A tanulmánykötet szerzői három probléma megoldása során mutatnak rá diplomáciai-politikai ügyességére. A pápával folytatott tárgyalások során – amelyek Reginald Pole kardinális, Canterbury érsek vezetésével folytak – sikerült elérni a királynőnek, hogy a Szentszék eltekintett attól az eredeti céljától, hogy a monarchia az elmúlt húsz év során elkobzott egyházi javakat, így a kiárusított kolostori birtokokat visszavegye. Mária helyesen ismerte fel, hogy a tulajdonjog megsértése a parlament egészét szembeállította volna politikájával. Bár az angol történészek azt a véleményüket is kifejezésre juttatják, hogy R. Pole kardinális egyház- és valláspolitikai céljai nem elsősorban vallási, hanem inkább pénzügyi okok miatt fulladtak kudarcba. A másik probléma a királynő II. Fülöp spanyol királlyal kötött házasságának elfogadtatása volt. Annak ellenére, hogy ezt a házasságkötést mind a parlament alsó házában, mind a Privy Councilban többen ellenezték, Tudor Máriának sikerült 1553. decemberében elfogadtatnia a parlamenttel. Ebben a következő tényezők játszottak szerepet: II. Fülöp Angliára vonatkozó trónigénye csak Mária életében áll fenn, felesége engedélye nélkül az államháztartás vagyonát, Anglia katonai erejét (beleértve a Királyi Flottát) spanyol birodalmi célokra nem használhatja fel. Ami az angol trón öröklését illeti, ha e házasságból fiú születne, az angol trón mellett Németalföldet és a Nápolyi-Szicíliai Királyságot kapja meg és csak II. Fülöp fia, Don Carlos halála esetén merül fel a spanyol trónra vonatkozó jogigénye. Az angol parlament biztonsági okokból módosította VIII. Henrik 1534-ben hozott trónöröklési törvényét, hiszen nem tekintette törvénytelennek az Aragóniai Katalinnal kötött házasságot, és az 1536-ban lefejezett Anne Boleyn leányát, Erzsébetet visszahelyezte jogaiba arra az esetre, ha Tudor Mária törvényes fiúörökös nélkül halna meg. Dan O'Sullivan rámutat arra, hogy a spanyol házasság külpolitikai következményei (Calais elveszítése 1558-ban) Mária belpolitikai helyzetét tovább gyengítették. A harmadik probléma, amelyet Mária sikeresen oldott meg, a monarchiaellenes Wyatt-féle felkelés megfékezése (1554. jan–febr.). A Kent grófságban kirobbanó lázadást nem csupán az agrárválság, hanem a monarchia inkvizíciós eljárásokat lefolytató protestánsüldözése és Mária házassági politikája idézte elő. Tudor Mária az 500 főnyi londoni gárdistát csak különleges szónoki képességeit bizonyító beszéddel tudta meggyőzni arról, hogy a parancsmegtagadás helyett leverjék a felkent királynő ellen törvénytelenül lázadókat. A tanulmánykötet szerzői szerint Tudor Mária politikájának sikertelenségéhez az is hozzájárult, hogy az angol gazdaság XVI. századi inflációs időszakán belül a legnagyobb mértékű áremelkedés és a legalacsonyabb bérszint időszaka – összefonódva egy drasztikus népességcsökkenéssel (kb. 11–20 százalékos) – éppen uralkodása idejére esett. Ebben a folyamatban fontos szerepet játszott a VI. Edward uralkodása alatt Somerset régens által folytatott háborús és devalvációs kormányzati politika.

A könyv erényeként emelném ki, hogy minden egyes témakörhöz gazdag, a legfrissebb tanulmányokat is magában foglaló szakirodalmi mutató kapcsolódik.