A népdalokban, szólásokban, mondákban, legendákban és mesékben igen sok adalékot találunk az ipari korszak előtti századok mindennapi életére vonatkozóan, s feltűnő, hogy ezekben milyen központi helyen szerepelnek a forrásokról, kutakról, vízről szóló információk. Különösen a mesékben, de a mondákban is egyfajta titokzatosság, misztikusság övezi a kutakat. A Holle-anyó mesében például a kút a túlvilágba vezető kapuként jelenik meg. Wolfgang Schmid tanulmányában a kutaknak a középkori társadalom életében betöltött helyét s szerepét vizsgálja. Technikatörténeti, vallástörténeti, művészet- és kultúrtörténeti aspektusok mellett elsősorban társadalomtörténeti oldalról közelített a kérdéshez. A rendelkezésre álló források alapján kutatásai döntően a kolostori és városi kutakra, illetve vízellátásra irányultak. A szerzetesi közösségek kútjairól szóló híradások jóval korábbiak, mint a városi kutak írott említései, így nem véletlen, hogy a szerző is ezzel a kérdéssel foglalkozik először.
A szerzetesi kutakat általában teológiai tartalmú domborművek, képek díszítették, mint például a 12 apostol alakja, akik szimbolikusan a tévtanoktól védték a “vízbe lépőet”, azaz a megkeresztelkedetteket. Az egyik középkori kolostorkút oldalára az ószövetségben szereplő négy paradicsomi folyó (Phison, Geon, Tigris, Euphrates) nevét vésték. A középkori művészetben gyakran találkozunk a vallási értelemben vett “életkút” motívummal, mint például a van Eyck testvérek által készített oltárképen, ahol a próféták, pátriárkák és apostolok képei mellett az “életkút”, a “szent víz” is központi szerephez jutott. A kolostori közösségben tehát a kutak funkcióit illetően több síkot különböztethetünk meg. A mindennapi használat mellett vallási, liturgiai tartalmat jelenített meg, üzeneteket közvetített. A szentek életrajzában gyakran szerepel – Mózes mintájára – a vízfakasztás motívuma. A zarándokok által látogatott helyeken szinte azonnali szükséglet jelentkezett egy kútra. Santiago de Compostela temploma előtt például már a XII. század elején egy nagy kút állt négy bronz oroszlánnal. A svájci Sachselnben még 1546-ban is, azon zarándokok számára, akik szegénységbőI vagy fogadalomból nem ittak bort, kutat építettek. Számos kút, illetve forrás is lehetett búcsújáró hely, melynek vizét csodatévő hatásúnak tartották.
A kolostorokhoz képest sokkal szegényesebb forrásanyaggal rendelkezünk a középkori várak vízellátásának kérdéséről, így erről a szerző is csak rövidebben ír. A szerzetesi közösségekkel összehasonlítva, lényeges különbség volt az, hogy a várak esetében olyan rendszert kellett kiépíteni, amely ostrom esetén is képes volt biztosítani a szükséges ivóvizet. A legtöbb középkori vár azonban hegycsúcsra, magaslatra épült, így ez korántsem volt egyszerű kérdés. A magasan fekvő várakban általában nagy ciszternákban gyűjtötték össze a vizet, de aszályos, száraz esztendőkben e téren komoly gondok adódhattak. A ciszternákban tárolt víz minősége ugyancsak kívánnivalót hagyott maga után. Figyelemmel kellett lenni arra is, hogy a víz ciszternákba gyűjtése csak békeidőben volt megoldható, ezért azokat – tekintettel a középkor gyakori háborúskodásaira – szinte állandóan feltöltve kellett tartani. Emellett természetesen lehetőség volt kútfúrásra is, de ez igen nehéz és hosszú ideig tartó munkát jelentett. A szászországi Königstein várában a XVI. század második felében 152 méter mély kutat készítettek, a munkálatok 40 évig tartottak.
A városok vízellátásával kapcsolatban, különösen a késői középkorban, viszonylag gazdag forrásanyaggal számolhatunk. A városokban nagyon sokféle okból volt szükség vízre. A lakosság növekvő szükségletei mellett (ivóvíz, mosás, tisztálkodás) a különböző kézművesműhelyek, üzemek (serfőzdék, bőrcserzők stb.) is jelentős mennyiségű vizet igényeltek. A folyóvíz egyúttal energiaforrást jelentett a malmok, vízikerékkel működő fújtatók, fűrésztelepek stb. számára. A középkori forrásokból rekonstruálható kép a városi higiéniát illetően nem túlságosan hízelgő. Számos panasz szólt például arról, hogy az ablakokból figyelmetlenül az utcára hajigálták a szemetet, ürüléket. A korabeli városleírások, útibeszámolók szerint a jó városvezetőséget a tiszta utcákról és jól működő, karban tartott kutakról lehet megismerni.
A strasbourgi városi rendtartás már 1147-ben megtiltotta, hogy a házak elé trágyát és szemetet borítsanak. Ezeket csak az e célra kijelölt helyekre volt szabad elhelyezni. Számos korabeli városi szabályzat bizonyítja, hogy a higiéniára vonatkozó kérdések a városi vezetők érdeklődésének középpontjában álltak.
A középkori városokban háromféle kutat különböztethetünk meg egymástól: magánkutakat, több szomszéd által használt közös kutakat és nyilvános kutakat. E különböző típusú kutak száma, megoszlása nagymértékben függött az adott város hidrológiai adottágaitól. Egyes városok, mint például Köln esetében, a lakosság szükségleteinek ellátására a viszonylag magas talajvízállás miatt elegendők voltak az ásott kutak, míg másoknál (Salzburg, Lübeck) vízkiemelő szerkezetekre volt szükség. Optimális esetben lehetőség nyílt a házak kertjében, udvarában vagy akár pincéjében magánkutak ásására. Basel városában például Enea Silvio Piccolomini a XV. században annyi kutat említett, ahány ház volt a városban. Az ily módon garantált, biztos vízellátásnak persze hátránya is volt: az egyes kutak általában közel helyezkedtek el a latrinákhoz. A második típusú kút az ún. közös használatú kút volt. Több szomszéd alkotott egy “kútközösséget”, mely fenntartotta, finanszírozta a kutat, fedezte felújításának, tisztításának költségeit. Egy-egy kút működtetése nem csekély kiadással járt. Bizonyos időközönként ugyanis cserélni kellett a vödröket, a köteleket vagy láncokat, s évente egyszer általában sor került a kút tisztítására, de szükség szerint (például ha valamilyen állat beleesett) akár évi többszöri vízkimeréssel és tisztítással is számolni lehetett. A költségek megoszlásának különböző lehetőségei voltak. Az 1422. évi frankfurti szabályozás például előírta, hogy a nagy felújítások, javítások költségeit az egyes háztartásokban élő személyek száma alapján kell fizetni, de akiknek saját kútjuk is volt, csak a költségek felét voltak kötelesek fizetni. A “kútközösségek” élén az ún. “kútmester” állt, akit rendszerint a városi elöljáróság nevezett ki. Ez a tisztség a legtöbb németországi városban már a XIV. századtól ismert volt. Egy-egy közös használatú kút esetében a közösség mérete igen különböző lehetett. 1431-ben Münchenben a Dienerstraße kútközössége például 33 háztartásból állt, ebből 18 saját kúttal is rendelkezett, így ezek tulajdonosai csak a költségek felét fizették. Heilbronnban a városi tanács nem személyenként, hanem háztartásonként állapította meg a kútközösség költségeit, de a nagyobb fogyasztók, mint például a pékek vagy kovácsok, dupla árat fizettek. Kölnben az 1474. évi szabályozás szerint, a közös költségeket nem fizetők javait jelzáloggal terhelték meg. A kútközösségek tevékenysége azonban nem korlátozódott csak a vízellátással kapcsolatos kérdésekre. Az éves kúttisztítások általában együtt jártak egy-egy “kútünneppel”, amelyen a közösség minden tagja részt vett.
A harmadik kúttípus az ún. nyilvános kút volt. Ezek vízellátása gyakran költséges és komoly beruházást igénylő rendszerekkel (vízkiemelőkkel, vízvezetékekkel, csatornákkal, víztornyokkal stb.) volt biztosítható. A nyilvános kutakat és a hozzájuk kapcsolódó vízműveket részben a városok működtették, részben pedig különböző társaságok vagy magánszemélyek. Hannoverben például 1352-ben a vízkiemelő kereket a város bérbeadta egy vállalkozónak, aki meghatározott áron volt köteles biztosítani a vízellátást. Brémában a városi tanács 1394-ben engedélyezte egy vizikerék-társaság megalakulását, melynek 50 tagja között városi tanácsosok, sőt még a polgármester is szerepelt. Ez a társaság nem az egész város, hanem csak a gazdag, vagyonos polgárok és azok üzemeinek vízellátásáról gondoskodott. Braunschweigben 1525-ben egy 29 tagú társaság vállalta a vízellátási rendszer kiépítésének költségeit. E kiadások azonban igen tetemes költségekre rúgtak. Egy 1478-ból származó leírás szerint például Ulm városában 11 víztorony biztosította 23 nyilvános kút vízellátását. A nürnbergi ún. “szép kút” elkészítése 1385–1396 között 4500 aranyforintba került.
A vízellátással és az ehhez kötődő higiéniával, egészségügyi kérdésekkel kapcsolatos ügyek fontosságát az erre vonatkozó városi rendelkezések növekvő száma bizonyítja. Konstanzban például 1382-ben megtiltották, hogy a sírásók szerszámaikat nyilvános kutaknál tisztítsák. 1390-ben megtiltották a kutaknál történő éjjeli mosást, tehát lényegében azt, hogy a nyilvános kutaknál bármit is ellenőrizetlenül tisztítsanak. Egyes tárgyak, különösen hordók kimosása a kutaknál ugyancsak tilos volt. Egy 1489. évi alsó-ausztriai rendelet még azt is megtiltotta, hogy a nyilvános kutakból koszos állatok igyanak. Nürnbergben már a XIV. század elején pénzbírsággal sújtották azt, aki a tejpiaci kútnál kezet vagy lábat mosott. A kutak szándékos beszennyezése vagy megmérgezése nemcsak a legsúlyosabb, azaz halálbüntetést vonta maga után, de igen gyötrelmes, kegyetlen halált jelentett. Siena városában például 1265-ben elevenen megnyúztak egy ilyen bűnöst. A középkor bizonyos időszakaiban gyakran illeték ilyen vádakkal a pogromok célpontjaivá váló csoportokat, például a zsidókat. Más rendelkezések a vízvezetékek megfúrását, megcsapolását, azaz a jogtalan vízhasználatot büntették.
Az eddig elmondottakon kívül, természetesen, a középkori kutak művészi kivitelüket illetően is figyelmet érdemelnek. A nyilvános városi kutak igen gyakran ábrákkal, domborművekkel voltak díszítve: a város vagy a városúr címerével, páncélos lovas vagy zászlóvivő, esetleg védőszent képével. A XVI. századi reneszánsz kutakon viszont már az antik mitológia különböző elemei is előfordultak. A díszített kút egyik legjobb középkori példája a nürnbergi ún. “szép kút”. A nyolcszögletű kútkáva fölött 19 méter magas, három oldalú csúcsot építettek, amely tele volt különböző képekkel (Mózes, ószövetségi próféták, evangelisták, a hét szabad művészet allegóriái, a hét német választófejedelem képe stb.). A kút képei között természetesen Nürnberg birodalmi városi státusának hangsúlyozása állt. Egy datálatlan, XV. századból származó városi tanácsi rendelet szigorúan tiltatta és pénzbírsággal büntette a “szép kút” bemocskolását, megrongálását, mosni is csak e célú, saját mosóteknőben lehetett, a kútban nem. Az előírás szerint, aki halat akart tisztítani, csak a kúttól hat láb távolságra tehette meg. E rendelkezésekből jól látszik, hogy a középpontban már nem csak vízellátással és víztisztasággal kapcsolatos kérdések álltak, hanem a város büszkeségének számító művészi alkotás védelme is, mely a birodalmi rangú Nürnberg öntudatát jelenítette meg.
A kutaknak a mindennapi társadalmi életben is fontos szerepük volt. Itt találkoztak egymással az emberek, itt beszélgettek, pletykáltak, itt tűntek fel a zarándokok, utazók, akiktől friss híreket halhattak. A fogadók, fürdőházak, céhházak, kocsmák és mosóhelyek mellett a kutak jelentették a társasági élet központját. A kutaknak a helyi népszokásokban is meghatározó jelentőségük volt. Erre a különböző városi tiltó rendeletekből következtethetünk. 1331-ben például Erfurt városában betiltották azt a szokást, hogy húsvétkor vagy pünkösdkor az emberek egymást bedobálják a kútba. (Érdekes, hogy Stockach város ún. “bolondtörvénye” viszont épp ellenkezőleg, 1351-ben engedélyezte, hogy az utcán talált “bolondokat” a kútba dobják.) 1455-ben a konstanzi városi tanács is megtiltotta, hogy az ünnepek alkalmával bárkit is kútba dobjanak. Ugyanakkor a kútban való megmártózás a ipari tanoncok, inasok körében egyfajta rituális “beavatási” szertartásnak minősült, de arra is volt példa, mint 1480-ban Bernben, hogy a friss házasoknak kellett kútba ugraniuk. Ilyen oldalról szemlélve a témakört, megállapítható, hogy a kutak a középkorban nem csak a dolgos hétköznapok, hanem a szabadidő, és ünnepek szempontjából is jelentősek voltak.
A kutak az udvari reprezentációban ugyancsak megjelentek, elsősorban úgy, hogy belőlük nem víz, hanem bor folyt. 1442-ben például, amikor Aachenben III. Frigyest megkoronázták, a város utcáján felállítottak egy olyan kutat, amelyből reggeltől estig bor folyt.
Tanulmánya végén a szerző összegzésként megállapítja, hogy a vízellátás biztosítása a középkori városokban, kolostorokban, várakban egyaránt a közösség élete szempontjából az egyik legfontosabb előfeltételt jelentette. A működő vízvezeték, friss és tiszta vizet adó kút megteremtése a konvent vagy városvezetőség hivatali kötelezettségének igen fontos kritériuma volt.