Klió 1999/1.

8. évfolyam

Kennan Hosszú Távirata és az NSC-68-as memorandum a hidegháború korszakából

 

A szerző, Efstathios T. Fakiolas, a londoni King’s College kutatója részletes elemzést nyújt a címben említett két dokumentumról, ám előbb – kissé hosszadalmasan – elmagyarázza, miért alkalmazta éppen az összehasonlító elméleti elemzés módszerét.

A hidegháború eredetét illetően háromféle elméletet említ: a hagyományos, vagy ortodox felfogás szerint a hidegháború kialakulásáért a szovjet terjeszkedési politika okolható; a revizionisták viszont úgy vélik, az amerikaiak agresszív szovjetellenes politikáját terheli a felelősség; végül a posztrevizi­o­nisták sem egyiket, sem másikat nem fogadják el, véleményük szerint sokkal összetettebb a magyarázat.

Ami pedig a szerző által választott vizsgálódási módszert illeti, nem a koncepcionális tárgyalási módot, nem a hagyományos történelmi analízist, hanem a teoretikus módszerek közül a kontrollált összehasonlítást alkalmazza. Ez azt jelenti, hogy egy esettanulmánynál valami előre megállapított, elméleti hipotézis mentén halad a vizsgálódás, ami alkalmat ad a történetírónak, hogy közben megmagyarázza a történelmi valóság fontosabb elemeit.

A szerző vezérfonalul a realizmust, ezen belül nem a strukturális realizmust – amely azt vizsgálja, hogyan hat a rendszerből fakadó kényszer az államok magatartására, azaz képesek-e az egyes államok a hatalmuk révén a saját akaratuk irányába kényszeríteni más államokat –, hanem a hagyományos, klasszikus realizmus szemléletét választotta – ez viszont arra figyel, hogy a nemzetközi anarchia vonásai, azaz a rendszer kényszerei és lendülete, hozzáadódva az egyes államok egyedi vonásaihoz milyen speciális viselkedésre vezetheti az államokat. A strukturális realizmus inkább leíró, a hagyományos realizmus pedig előíró jellegű, mert alkalmazható politikát javasol az államoknak a nemzetközi anarchiával szemben. A képlet érthetőbbé tétele érdekében a szerző – Stephen Krasner nyomán – két modellel dolgozik. A „biliárdgolyó-hasonlat” szerint a nemzetközi rendszert kizárólag önérdekű, szuverén államok alkotják, melyek abban érdekeltek, hogy saját relatív hatalmukat minél inkább felerősítsék a többiek rovására; számukra a világpolitika „nulla-eredményű” játék, melyben az államok egyetlen célja a katonai és területi vonatkozásokban érzékelt nemzetbiztonság megteremtése. Ezzel szemben a „tektonikus réteg-modell”-ben – jóllehet a nemzetközi politi­kának még mindig az államok a legfontosabb szembenálló szereplői – léteznek nem állam szereplők is; a hatalomban való részesedés a nemzetközi rendszer nagyon sokféle területén érvényesül, éppen ezért e felfogás számára a világ nem „nulla-eredményű” játék, hiszen állandóan jelen van a kölcsönös együttműködés lehetősége valamely területen.

A tanulmány rámutat, hogy Kennan Hosszú Távirata a realista iskola tektonikus rétegmodellje felfogását tükrözi, a Nitze NSC-68-as jelzésű dokumentum pedig „biliárdgolyó-perspektívából” készült. A szerző azt reméli, hogy a klasszikus realizmus e két modelljére támaszkodó összehasonlító elemzés módszere hasznos lesz a dolgok jobb megértésében.

Az egyik táviratot George Kennan, az USA moszkvai nagykövete készítette 1946. február 22-én. Három témával foglalkozik: a szovjet külpolitika háború utáni mozgatórugói; ezek jelentkezése hivatalos és nem hivatalos szinten; és végül visszahatásuk az USA külpolitikájára.

Az elemzés szerint a szovjet vezetők úgy érzékelik a világpolitikai helyzetet, hogy a világ kettészakadt kapitalista és szocialista társadalmakra; a Szovjetuniót ellenséges, kapitalista környezet veszi körül, amellyel nem lehet állandó békés egymás mellett élésben kiegyezni. Az elemző szerint a szovjet vezetőknek ez az állandó gyanakvása a külvilággal szemben „valami hagyományos, ösztönös orosz bizonytalanság-érzésben gyökerezik”. Ez az érzés pedig két dologra vezethető vissza: Oroszország hosszú agrártársadalmi múltjára, és a gazdaságilag fejlett Nyugattal való érintkezéstől való félelmére. Mindehhez hozzájárult, hogy a marxista-leninista ideológia még igazolta is a külvilágtól való félelmet.

Kennan arra a következtetésre jut a fentiekből, hogy a Szovjetunió saját hatalmát megerősítendő, kész volna a rivális hatalmak teljes szétzúzására is. Fanatikusan hiszi, hogy az USA-val nem találhatnak modus vivendit, ezért, ha biztonságban akarja magát érezni, tönkre kell tennie az Egyesült Államokat. Ilyen körülmények között – sürgeti az USA vezetőit Kennan – meg kell állítani a szovjet terjeszkedést. Úgy véli, az „általános katonai konfliktust” bizton elkerülhetik, mert a Szovjetunió tudja, nem elég erős sem katonai, sem gazdasági szempontból. Amerikának tehát az a teendője, hogy egészséges, erős társadalmat teremtsen, és ilyen képet nyújtson önmagáról a világnak.

A szerző egyetért egy, a dokumentumot bíráló megjegyzéssel: fenti megállapításai során Kennan nem vette figyelembe, hogy a szovjetek külpolitikai agresszivitásának nemcsak a belső bajok voltak az okai, hanem a nemzetközi környezet, különösen pedig az USA magatartása is gerjesztő hatású volt. Nem osztja viszont szerzőnk azt a nézetet, hogy Kennan túl nagy fontosságot tulajdonít a marxista dogmáknak a szovjet külpolitikában. Szerinte inkább csak igazolásul szolgáltak a tettekhez, mintsem vezérelvül. Fakiolas professzor úgy látja, a szovjet magatartást a kommunista ideológia és az orosz agresszív nacionalizmus keveréke határozta meg. Más kutatókkal (Nathan és Oliver) ellentétben Fakiolas arra az eredményre jut, hogy Kennan nem tekintette az erőszakot az egyetlen megoldásnak a Szovjetunióval szemben, sőt a nagykövet a tárgyalások, a diplomáciai eszközök alkalmazása mellett emelt szót. Igaz, az angliai professzor Kennan későbbi írásait is figyelembe vette.

A másik, elemzésre kiválasztott dokumentum az ún. NSC-68-as irat (68-as számú nemzetbiztonsági memorandum). Ezt az Egyesült Államok Nemzetvédelmi Osztályának bizottsága készítette Paul Nitzének a vezetésével 1950. április 14-én.

A dokumentummal az USA nemzetbiztonsági politikájának céljait kívánták körvonalazni. Először is látleletet készítettek a világhelyzetről: a II. világháború eredményeként kétpólusúvá vált világ körülményei között a Szovjetunió legfőbb célja, hogy abszolút hatalma alá hajtsa a világot. A hidegháború valóságos háború, melyben a szabad világ fennmaradása került súlyos veszélybe.

Az amerikai dokumentum szerint a szovjet vezetők a következő teendőket tűzték maguk elé: először is meg kell szilárdítaniuk „abszolút hatalmukat” mind otthon, mind pedig az ellenőrzésük alatt tartott területeken; másodszor meg kell szüntetniük minden olyan erőközpontot a világon, amely szembeszegülhet a terjeszkedésükkel. Az irat szerzői feltételezik, hogy a szovjetek a legfőbb ellenségüknek az USA-t tartják, mindenáron tönkre akarják tenni, s e célból elmaradt gazdaságukat nem annyira az ország általános erősítése szándékával, hanem katonai erejének növelése céljából fejlesztik. Az amerikai dokumentum becslése szerint a Szovjetuniónak 1954-re már kb. 200 atombombája lett volna, megfelelő számú légierővel párosulva; ehhez hozzáadódott még a Kelet-Európában állomásozó óriási hagyományos haderő – mindezzel a Szovjetunió súlyos fenyegetést jelent az USA-ra, Nyugat-Európára, a brit szigetekre vagy más célpontokra.

Ilyen körülmények között – folytatódik az NSC-68-as dokumentum – az USA integritásának és társadalma életerejének megőrzése érdekében szakítania kell eddigi izolacionalista politikájával, és „pozitív résztvevőjévé kell válnia a világközösségnek”. Ezért két, egymással összekapcsolódó stratégiát kell követnie: erős, egészséges nemzetközi közösséget kell kialakítania, amelyhez jó úton van a világot átfogó gazdasági tevékenysége révén; és el kell szigetelnie a szovjet rendszert.

Ez utóbbi előre megtervezett, fokozatos kényszerítési politikát jelent, melynek célja: 1) ellenállni a szovjet hatalmi terjeszkedésnek; 2) leleplezni a szovjet igényeket; 3) csökkenteni a Kreml határokon túl terjedő befolyását; 4) és elősegíteni a Szovjetunió belső bomlását mindaddig, amíg a szovjet magatartás meg nem változik annyira, hogy általánosan elfogadhatóvá váljék a nemzetközi normák szerint. A végső cél tehát rákényszeríteni a Szovjetuniót, lássa be, hogy hamis az ideológiája, zsákutcába vivő a politikája, hogy így saját akaratából csatlakozzék idővel a szabad nyugati társadalmakhoz.

Így értelmezve az „elszigetelési politikát”, a dokumentum felhívja a „szabad világot”, növelje maximálisra politikai, gazdasági és katonai erejét; maga az USA is törekedjék ugyanerre akár a saját erejére támaszkodva, akár a hasonlóan gondolkodó nemzetekkel összefogva. Természetesen az „elszigetelési politika” legfontosabb eleme a hadászati erő, ezen belül is a nukleáris és a termonukleáris fegyverzet felhalmozása, de a légi, földi, tengeri és polgári védelmi erők fejlesztése is.

Mindezek után a dokumentum leszögezi, hogy nem fognak tárgyalni a Szovjetunióval, hacsak meg nem változtatja a magatartását; hogy ők maguk, az amerikaiak nem fogják elsőként bevetni az atomfegyvereket, csak az elrettentés céljával fejlesztik azokat. Az elemző tanulmány szerzője megállapítja, hogy az NSC-68-as dokumentumot két fontos vonás jellemzi: egyrészt az, hogy a szovjet fenyegetést csaknem kizárólag katonai fenyegetésnek látja; másrészt, hogy az USA és a Szovjetunió közti viszonyt kibékíthetetlen konfrontációnak, azaz „nulla-eredményű  játék”-nak tartja. Ennek a felfogásnak az volt az oka, hogy a végletekig eltúlozták a szovjet fenyegetés súlyát, és teljességgel elutasították még csak a lehetőségét is a kapcsolatok békés, tárgyalásos megoldásának. A szovjet katonai fenyegetés feltételezését a következő tényezőkre alapozták: a szovjet hadászati kapacitásra, a szovjet ideológiára és magatartásra, a belső, szovjet oligarchizmusra és a külső terjeszkedési politikára. A kérdés az volt, mennyire álltak arányban a Szovjetország képességei a szándékaival, illetőleg belpolitikája a külpoliti­kájával. Ezt az arányt nem tudta helyesen felmérni, sőt a szovjet agresszivitás irányában eltúlozta az NSC-68-as dokumentum szerzőgárdája – állapítja meg Fakiolas –, annak ellenére, hogy Nitze és csoportja az amerikai titkosszolgálat adataira támaszkodott, s a titkosszolgálat nagyon jól tudta, hogy a Szovjetunió, gyenge gazdasági és katonai állapota miatt, nem nyerhetett volna háborút az USA-val szemben. Tény viszont, hogy az amerikaiak nem tehették, hogy nem vesznek tudomást a szovjetek katonai fenyegetéséről.

A dokumentum nem utasította el a nukleáris fegyverek elsőként való alkalmazását, de kizárta, hogy az Egyesült Államok preventív háborút indítson.

Az NSC-58-as iratot a kutatók jó része éles szakításnak tekinti; mások úgy vélik, ez volt a megfelelő válasz a szovjet kihívásra. Mindenesetre korának terméke volt.

Mármost a két dokumentum összehasonlítása során a szerző megállapítja, hogy mindkettőből az amerikaiak részéről komoly szovjet fenyegetettség-tudat tükröződik, mindkettő gyors és hatékony ellenállást sürget, ám különbö­zőkép­pen látják a veszély hátterét, és egészen különböző módon határozzák meg a tennivalókat.

A Hosszú Távirat a II. világháború után létrejött kétpólusú világrendszert a kapitalizmus és a szocializmus közti küzdelemként érzékeli, éppen ezért a szovjet fenyegetést politikai, ideológiai természetűnek látja, ennélfogva a távirat nem javasol semmiféle katonai akciót, ellenkezőleg, rugalmas diplomáciai eszközökkel kíván jelentős változtatásokat elérni a Szovjetunión belül. Persze, az a kérdés, hogyan lehetne hatékonyan küzdeni az ideológiai, politikai terjeszkedés ellen, nyitva marad.

Az NSC-68 jelzésű dokumentum ezzel szemben geostratégiai problémának tekintette a két pólus kialakulását. Úgy vélte, a Szovjetunió az egész világ fölött uralkodni akar, s ehhez megvan a katonai képessége és az elhatározása. A hidegháború tehát elkerülhetetlen, ezért Amerikának  – hangoztatja az irat – energikusan be kell avatkoznia a világpolitikába, s a saját biztonságát meg kell erősítenie két ponton: át kell formálnia a saját képére a szabad nemzetközi közösséget, és el kell szigetelnie a Szovjetuniót. Mivel a hatalmi viszonyokat ez a dokumentum elsősorban katonai erőviszonyoknak tartja, ez a politika részéről „megfékező, visszatartó militarizmussá” válik.

E dokumentum tehát nem hagy lehetőséget a tárgyalásokra. Felfogása szerint a szabad világ sorsa forog kockán, ezért a harc a szovjetek ellen elkerülhetetlen, élet-halál a tét, azaz itt „nulla-eredményű” játékról van szó.

Összegezve: a két dokumentum között a lényegi különbség az izolacionalizmushoz viszonyulás mértékében van. Bár lényegében mindkettő elutasítja az elzárkózás politikáját, a Hosszú Távirat mégis közelebb áll a Monroe-doktrína szelleméhez, amely megpróbálta összeegyeztetni az amerikai kontinensen kívül történő dolgokba való beavatkozást a mélységesen elzárkózást hirdető hagyományokkal. Az NSC-68-as dokumentum az USA-t világot uraló hatalomnak akarta látni. A két irat elviekben tehát igen-igen különbözik egymástól. Teljesen ellentétesen érzékelik a világpolitika természetét, ennek következtében egészen eltérő a helyzet kezelésére vonatkozó javaslatuk is. Az egyik a klasszikus realista filozófiai iskola tektonikus lemez-modellje szerint, a másik a biliárdgolyó-modell szerint látja a világot. A Hosszú Távirat a szovjet–amerikai viszonyban a hatalommegosztás hatását mérlegeli, az NSC-68-as irat pedig a hatalomból részesedést hadászati erőfölény-kérdésnek tekinti; az előbbi lát lehetőséget az együttműködésre, mivel a világpolitikát nem tartja „nullavégű játéknak”; a második szerint viszont a szovjet–amerikai konfliktus csakis nulla-végkimenetelű lehet. A Hosszú Távirat szerint folyamatosan, erőszak nélküli hatást kell gyakorolni a Szovjetunióra és a világra, hogy fogadják el az Egyesült Államok normáit, látásmódját, azaz „szocializálni” kell őket. A másik dokumentum szerint a Szovjetunióval szemben kemény fellépés szükségeltetik, anyagi eszközökkel, megfélemlítéssel való kényszerítésre van szükség.

A tanulmány – újfajta megközelítésmódjával és megállapításaival – fontos tanulságokkal szolgál a hidegháború témája, korszaka iránt érdeklődőknek.

 

Efstathios T. Fakiolas: Kennan’s Long Telegram and NSC-68: a Comparative Theoretical Analysis (Kennan Hosszú Távirata és az NSC-68-as memorandum – összehasonlító elméleti elemzés). East European Quarterly, XXXI. évf. 4. szám, 1998. január, 415–433. o.

 

Fodor Mihályné