Klió 1999/1.

8. évfolyam

Franciaország katonapolitikája Afrikában

 

 

Joseph Canal tábornok a saint-cyri Katonai Szakiskola volt hallgatója, a Modern Afrika és Ázsia Felsőfokú Tanulmányok Központjának diplomása; disszertációt írt az Indiai-óceán stratégiai fontosságáról, több katonai alakulat (ejtőernyősök, gyalogság) parancsnoka, részt vett számos afrikai bevetésben, cikkek, tanulmányok szerzője.

Franciaország Afrikában megvalósított katonapolitikáját a Jaltai Egyezmény és az 1989 közötti időszakban vizsgálja. Az 1989-es évet számára olyan események szimbolizálják, mint a berlini fal ledőlése, az iszlám nők fátyolviselete, ami a muzulmán integrizmus megtestesítője az öltözködésben.

A tábornok szerint súlyos fenyegetést, veszélyt jelent, hogy a párizsi politikai körök egyre inkább feladják kapcsolataikat az afrikai kontinenssel, részben maguknak a franciáknak az érdektelensége, részben az USA totális hegemóniára törekvő erőszakossága miatt. Idézi de Gaulle külpolitikáját, amelyet az atombomba és Afrika határozott meg, és akinek szilárd elhatározása volt, hogy Franciaor­szágot az atomfegyverrel rendelkező országok s a Biztonsági Tanács tagjává teszi. Politikáját azonban az Atlanti Szövetség elkötelezettjei és a velük szövetkezett pénzügyi körök keresztülhúzták, őket pedig olyan újságírók követtek ideoló­giájukkal, mint R. Cartier, Ph, de Baleine. Ráadásul ezeket a korabeli újságírókat olyan elit olvasta, illetve nézte a tévében, amely vagy az atlanti politika vagy a harmadik világ híve volt, „de semmi esetre sem realista”. 1974-től Franciaország katonapolitikáját az USA égisze alatt folytatták. 1981-től az ország afrikai katonapolitikája kétarcú volt: igyekezett folytatni a de gaulle-i vonalat, engedményeket tett a harmadik világ ideológusainak, de mindenestre annak az európai politikai vonulatnak a „nyúlványa”, amely a világelsőbbségre törekvő USA érdekeinek vetette alá magát.

1960–1975 között az Afrikában lévő katonai erők már elhelyezkedésük alapján is az elrettentést szolgálták Dakarban, Port Bouët-ban, Fort Lamy-ban, Dzsibutiban;

1975–1985 között Afrikát olyan fedőnevű katonai operációk, beavatkozások védelmezték, mint a Taco, Manta, Karvaly, Sába I. és Sába II;

1986–1995 között – két akciót leszámítva – Franciaország lemondani látszott önálló intervenciós erejéről. Ma pedig az USA által ellenőrzött NATO-ban való részvétel teljesen leszűkíti a cselekvési szabadságot, s „csodálatos katonáink felöltik az egyedüli világhatalom zsoldosainak Nessus-ingét”. A fentebb említett afrikai katonai bázisok jelentősége pedig óriási mértékben visszaesett az amerikaiak közép-keleti jelenléte miatt.

Furcsa, hogy e kettős stratégiai törés, amelyet tehát a berlini fal leomlása és az iszlám integristák sikeréről tanúskodó fátyol megjelenése jelez, semmilyen intézkedést nem vont maga után, mint régebben. Lehet, hogy mindezek a mulasztások egy okra vezethetők vissza: egyetlen hatalom óhajtja irányítani a világot? „Valóban, az USA irányítja mind az ENSZ-t, mind annak fegyveres karját, a NATO-t?” Mit tehet Franciaország, ha el akarja kerülni a Németországhoz csatolást s a franciák amerikaiak általi elkubaizálását? Olyan stratégiát kell találnia, amelyben ismét az atombomba s Afrika játszanak szerepet, bár valószínűleg kevesebb bombával, de mindenesetre „méltányosabb kapcsolatok kiépítésével Afrikával”.

Canal tábornok hárompólusú világrendet tart optimálisnak (USA, Európa, Ázsia), megvalósításának azonban Franciaországban komoly akadályai vannak. Így pl. a neo-kartierizmus, a Le Pen-féle bevándorlás-ellenes politikusok és a harmadik világ ideológusai.

A II. világháború utáni, Afrikával kapcsolatos francia és amerikai megközelí­tésekben a következő szakaszokat különbözteti meg:

1945–1955 között az USA „elkésett kolonializmussal” vádolta meg Francia­országot;

1955–1969 között közeledett egymáshoz az USA és Franciaország; ennek két oka volt: mindkét nemzet politikusai tartottak attól, hogy a dekolonizált Afrika a Szovjetunió hatása alá kerül, illetve – Franciaország után – az USA is egyre jobban belebonyolódott a vietnami háborúba;

1969–1990 között Franciaország az atlanti-politika keretében azért tette magáévá az USA Afrika-politikáját, hogy Afrikát kivonja a Szovjetunió vonzásköréből.

A jelenlegi erőviszonyok alapján a „helyzet reménytelennek látszhat. Úgy tűnik, most már minden nemzet jövőjét az egyetlen világhatalom irányítja, amely a Szovjetunió bukásának fő haszonélvezője”. Canal az USA segítőit látja az ENSZ-ben, a NATO-ban, a Nemzetközi Valutaalapban, a Világbankban; mindezek az intézmények a dollárnak mint referencia-valutának a védelmében osztogatják a demokráciáról tanúskodó bizonyítványaikat mindazoknak, akik alávetik magukat e rendszernek. Ennek viszont az lehet az eredménye, hogy a bőségben dúskáló Észak túlságosan felingerli a szegény, fiatal Délt, amelynek kilátástalanságban tengődő lakói az iszlám zászlaja alatt indulnak harcba. Súlyos a mulasztása az elitnek, amely nem tud, mintegy „gépszíj” szolgálni a hatalom és a tömegek között. A cél végülis az lenne, hogy az ember ne csak a „gazdasági haladás tárgya, hanem a fejlődés alapja legyen”.

Franciaország pedig csak az Afrikával való szoros együttélés révén valósíthatja meg önmagát; egy olyan újfajta szövetségben, amelyet a partnerek közösen állapítanak meg s dolgoznak ki.

 

Joseph Canal: La politique militaire de la France en Afrique entre Yalta et la rupture stratégique de 1989. (Franciaország katonapolitikája Jalta és az 1989-es stratégiai szakadás között) Mondes et cultures. Académie des Sciences d’Outre-Mer, Párizs, 110–125.; 1997. 406. o.

 

Kun Tibor