Klió 1999/1.

8. évfolyam

A román kultúr-nacionalizmus

Az 1939-es Nemzetközi Világkiállításon, New Yorkban a román pavilon a következő felirattal fogadta a vendégeket: „Románia 20 milliós lakossága tökéletes egységet alkot nyelvben, hagyományban és kultúrában.” Ez természetesen vágyálom volt csak. Nicolae Iorgától kezdve Traian Bratuig elismerték, hogy Nagyrománia megteremtésével, a liberálisok egységesítési szándékával ellentétben, a régiók élték tovább sajátos életüket. E szerint az északi, moldovai részek a kelet-európai, a déli, délkeleti részek – Munténia és Olténia – a balkáni, a Partium és Erdély, a közép-európai fejlődési modell szerint, beleértve a gazdaságot, a társadalmat és a kultúrát. Még kevésbé egységesült az ország nemzeti és vallási szempontból. Az említett Traian Bratu ekképp kesergett 1923-ban a román alkotmány kibocsátásának évében: „Romániában, ahol a népesség döntő többsége a földmíveléssel foglalkozó románság, létezik egy vékony, városi és főképpen nem román elem.”

A szerző, Irina Livezeanu, aki meglepő őszinteséggel és bátorsággal közelíti meg a legkényesebb kérdéseket, a román nacionalizmus gyökereit keresve állapította meg: 1848-ban a Nemzeti Liberális Párt politikusai azért harcoltak, hogy a románok megszabaduljanak a törökök, a fanarióták és az oroszok befolyásától. Nemzeti programjuk mellett, melyben Nagyrománia megalakítását tűzték ki, társadalmi programjukat is kidolgozták. A szövetséges nagybirtokos konzervatívok miatt azonban ez utóbbit fel kellett mondják. Maradt tehát a nemzeti program, és mint súlyos örökség – tehetjük mi hozzá – a gazdasági-társadalmi lemaradás, annak máig ható következményeivel.

A szerzőhöz, Ernest Gellner koncepciójával ellentétben, Liah Greenfeld megállapítása áll közelebb, mely szerint a nemzetek nem szükségszerűen a gazdasági fejlődés termékei. A közép- és kelet-európai nacionalizmusokat a két világháború között inkább a politika motiválta, semmint a gazdaság. Bratu megállapításához kapcsolódik Livezeanu – és ez kutatása egyik lényeges tárgya – „tény, hogy a románság falusi lakos, az új területeké pedig városlakó és idegen, valamint az is tény, hogy a nemzetté válás folyamatát olyan jelenségek kísérték, mint a városellenesség, populizmus, xenofóbia és antiszemitizmus”.

A számadatok ismertek, de érdemes feleleveníteni: a régi Romániában – a Regátban – a lakosság 72,3 százaléka mezőgazdasággal, 9,5 százaléka (a családtagokkal együtt!) foglalkozott iparral, 18,2 százalékát az egyéb kategóriában foglalkoztatták – tehát inkább bürokrata ország volt, mint ipari, állapítja meg a szerző. A román parasztság és a nem román városi lakosság között állandó ellentétet lát Livezeanu is. Előbbit, mint az állam hű alattvalóját – mely egyben a nemzet szimbóluma volt – a két világháború között a kormány arra ösztönözte, hogy városlakó legyen, és emelkedjen fel a középrétegek közé, főként mint az állami bürokrácia része.

Jelentős, hogy kimondatott: a két világháború közötti Románia meghatározó jelensége a szélsőséges nacionalizmus, amely kedvező légkört teremtett a fasizmusnak. „Romániában a fasizmus eredete az ún. »1922-es generáció«, azaz a nacionalista diákság mozgalmában keresendő” – írja Livezeanu.

Új szempontok merülnek fel a könyv lapjain az antiszemitizmussal kapcsolatban. William Oldson írja 1991-ben megjelent tanulmányában (A Providential Anti-Semitism: Nationalism and Polity in Nineteenth-Century Romania. In: American Philosophical Society, Philadelphia, 9–10. p.): „az antiszemita szinonimája a román”. Livezeanu szerint, a román paraszt ellenségképének a megtestesítője a zsidó bérlő, kereskedő volt. Az agrárreformmal a parasztság, az emancipációjával a zsidóság – egyébként a békeszerződés aláírását Romániával, többek között, ehhez kötötték a nagyhatalmak az első háború után – egyszerre lépett be a választási küzdőtérre. Utóbbi, kapcsolatai révén, a keleti és ortodox román szemében „Nyugat”-nak minősült, s legellentétesebb volt a parasztok valódi – vagy vélt – nemzeti létével. S mint ilyen, egyben ellenség is.

Az ellenségkép kialakulását még néhány motívum segítette. Ha antiszemitizmusról szól a szerző, területileg a Regátot emeli ki, s itt a zsidóság, amely megtalálható volt az egész országban, minden szempontból kulturáltabb, fejlettebb, gazdagabb volt. Tökéletesen ideális, hogy egy számszerűen is nagyobb társadalom szemében – amely nem tűrte el az idegent – a másság kifejezője legyen.

Romániában tehát a nacionalizmus gyakorolta a legnagyobb hatást a politikai, társadalmi, ideológiai élet egészére, beleértve a munkaerőpolitikát, oktatást. A nacionalizmust pártok felettinek lehet tehát tekinteni – vonja le a tanulságot a szerző, és vonhatja le az olvasó is. Ugyanez mondható el az értelmiség különböző irányzatairól, mind az ún. autochtonokról, mind az európéerekről, még inkább a fiatal generáció szélsőségeseiről, akiknél a nacionalizmustól való távolságtartás – a szerző Eugen Lovinescu irodalomkritikus esetét hozza fel példának – kettétörhetett egy sikeres pályát. Ehhez hasonlóan, a politikus is diszkvalifikálta magát, ha nem hirdette harsányan nacionalista mivoltát.

Irina Livezeanu kimondja – Andrew János nyomán a kultúrforradalom fogalmat használja –: az új román rezsim feltett és határozott szándéka volt a magyar, német és orosz származású vagy kultúrájú elit – hivatalnokok stb – helyét a lehető legsürgősebben átvenni. Eképp lett az oktatás és a kultúrpolitika a nemzetté válás legfontosabb eszköze. Ez egyébként Livezeanu kutatásának egyik tárgya. A két világháború közötti román politikusok követték a múlt században élt Massimo d’Azeglio mondását, aki szerint: „Megteremtettük Itáliát, s most meg kell teremtenünk az itáliai polgárt.” Románra fordítva: „megteremtettük Romániát, most meg kell alkotni magát a románt.”

Livezeanu bátorsággal állapítja meg: a két világháború közötti román nacionalistákat készületlenül érte és meglepte, hogy az ún. „egyesítéssel” nem változtattak lényegében semmit az ország multinacionális, multikulturális jellegén, amely a modern kor Romániájának igazi drámájává nőtte ki magát. Kényes kérdést tett fel azzal, hogy megállapította: a magasan kvalifikált városi románság mellett nemcsak óriási paraszti tömegek és szakképzetlen városlakók voltak, de nemzetiségüket veszített, identitástudattal küzdő rétegek is. Hasonló őszinteséggel mondja ki: Románia vonatkozásában nem lehet parlamentáris rendszerről beszélni, sokkal inkább parlamenti káoszról...

A szerző e problémákat két területen vizsgálja könyve két fejezetében: Az első a Kulturális összehasonlítás: egységesülés, romanizálás, regionalizmus címet viseli, s ebben az állam kulturális offenzíváját az osztrák örökségű Bukovinában, az ún. archaikus provinciában, Besszarábiában, Erdélyben és Bukarestben veszi szemügyre. A második, A diákok naconalizmusa című fejezet, amelyben az elitképzés műhelyeivel foglalkozik, az ún. 22-es generációval, és hogy az extrémista diákmozgalmak hogyan jutottak el a Vasgárdáig. Az új generációk küzdöttek a legerőteljesebben, minden toleranciát mellőzve, az Új Romániáért, amely a réginél egységesebb és nemzetibb, ahogyan C. A. Macartney megállapította, s amely lehetőleg nem tartalmaz más, irritáló nemzeti kisebbségeket.

Irina Livezeanu munkája ma is érvényben lévő problémákra keres választ, segít eligazítani abban, miért nem sikerült ezidáig kikerülni Romániának a legújabbkori történelem zsákutcáiból. Azzal, hogy ő ma, a XXI. század küszöbén ezeket megfogalmazza, a folyamatokat feltárja, a román önismerethez vezető utat egyengeti, illetve a kiutat mutatja meg ebből a zsákutcából.

Irina Livezeanu kimondatlanul is vallja: nincs szükség hamis ideológiákra, hamis tudatra. Könyve, amely eredetileg angolul jelent meg, és igen alaposan dokumentált (hazai és külföldi, többek között izraeli levéltárak anyagában kutatott), valószínűleg ezért nem számíthat túlzott népszerűségre Romániában. Nem volt szüksége különösebben hangsúlyozni, hogy a Romániához került részek milyen húzóerőt gyakoroltak a kultúrára, oktatásra. Hiszen például 1899-ben a királyi Romániában a lakosság 78 százaléka analfabéta volt. A falusi lakosság körében ez a szám még magasabb, 85 százalék volt. Ezen változtatott Spiru Haret oktatási reformja. Livezeanu a magyarokban rossz emlékeket ébresztő Constantin Angelescu oktatásügyi miniszter (1919, 1922–27, 1933–37) tevékenységét egyszerűen és joggal „kultúr-agresszió”-nak nevezi, bár azt a liberális párti politikusok „kulturális offenzívaként” emlegették. Például 1928-ig 7800 új iskolát hoztak létre, ez azonban csak részben szolgálta az analfabetizmus felszámolását. Ugyanilyen kiemelt feladata volt a románosítás, más néven az „egységesülés”. Angelescu kortársai közül sokan felismerték – így Onisifor Ghibu is –, hogy „az oktatás egységesítése abszurdum”. Egységesülés helyett annak ellenkezője, a regionalizmus jellemzi Romániát – ismerte fel Ghibu is.

Könyvének egyes fejezeteiben Livezeanu épp ezzel a regionalizmussal, az egyes országrészek sajátosságaival ismertet meg; Bukovina osztrák örökségével, Besszarábiával, Erdéllyel. Ismételni kell: ezek a sajátosságok ma is hatnak, ma is érvényesek. Kortárs román politikusok egyike-másika kénytelen ezt beismerni (például Adrian Severin volt külügyminiszter a Demokrata Pártból), közvetve vagy közvetlenül nem kerüli el azt a kényes kérdést, hogy a területszerzéssel az első világháborút követően fejlettebb országrészekkel egészült ki Románia (például az oktatásal foglalkozó fejezetben, amelyben az egyes országrészeket jól dokumentáltan vizsgálja e szempontból).

Irina Livezeanu írja monográfiája előszavában: a román értelmiségiek egy (elenyésző) része mindent elkövet, hogy Milan Kundera Közép-Európájában egy kis helyet Romániának is szorítsanak. A szerző is ezek közé az értelmiségiek közé tartozik. Az uralkodó román nacionalizmussal szemben, megkísérelte ennek árnyoldalait bemutatni és elemezni. Ezért bizonyos egyoldalúsággal – hiszen a nacionalizmus, a nemzeti érzés az ember természetes velejárója – a negatívumok kaptak nagyobb hangsúlyt.

Irina Livezeanu: Cultură şi nationalism în România Mare. 1918–1930 (Kultúra és nacionalizmus Nagyromániában 1918–1930). Bukarest, Humanitas, 1998.

Lipcsey Ildikó