Klió 1999/1.

9. évfolyam

 

XX. SZÁZAD

 

Sztolipin reformjai és történelmi hátterük

 

A neves orosz agrártörténész: A. M. Anfimov (1916–1995) több monográfiában taglalta a XIX. század vége–XX. század eleje társadalmi (közte falusi) viszonyainak vitatott kérdéseit. A Voproszi Isztorii című orosz történeti folyóirat 1997/5., 6., 7. és 9. számaiban a tudós kézirata alapján részleteket közölt a fenti tematikát nagy forrásanyag felhasználásával tárgyaló, és kollégáival számos területen polemizáló, legújabb, készülő művéből, amit azonban elhunyta miatt már nem fejezhetett be.

Anfimov szerint (aktuálpolitikai összefüggésben is) a sztolipini reform torzított értékelései láttak napvilágot mind korunk publicisztikájában, mind egyes szaktudósoknál. Így, noha az orosz agrártörténet-írás fejlődése igazi sokszínűséget mutat, a tudós véleménye szerint nem sikerült egyik irányzatnak sem maradéktalanul feltárni az 1861 és 1917 között az oroszországi falusi lakosság körében lejátszódott folyamatokat és az azokat meghatározó tényezőket. Nem tekinthető bizonyítottnak az 1917 előtti orosz agrárviszonyok kapitalista jellege, legfeljebb a kisárutermelő gazdaság meghonosodásáról beszélhetünk. Anfimov fontosnak tartja, hogy milyen paraszti nyomás nehezedett regionálisan az 1905–1907-es forradalom során a földbirtokosokra, és ez tempóját és módjait tekintve hogyan enyhült. Ugyanilyen lényeges kérdésnek véli annak megítélését, miként érvényesült a cárizmus gazdaság­politikájának szociális vonzata: a parasztságnak a forradalomtól való elvonása, és a reformer Sztolipinnek még minisztersége előtti ténykedése a legnyugta­lanabb szaratovi kormányzóság élén.

Az 1861. évi reformot követő évtizedek után a természetbeni ledolgozási rendszer fokozatosan átalakult pénzbe átszámított ledolgozássá. A földbirto­kosok rájöttek, hogy egyfelől kihasználva a paraszti földszűkét, korlátlanul emelhetik a bérleti díjakat, másfelől csökkenthetik a bérlőknek a díjba beszámítandó munkája értékét, illetve a számukra fontosabb és előnyösebb munkaformákat helyezhetik előtérbe. Csökkent a parasztságnak kedvezőbb, hosszú lejáratú bérlet, és nőtt a kiuzsorázó, rövid távú, lényegében feudális jellegű, még agronómiailag is kedvezőtlen bérletek aránya. A központi fekete földes területeken a bérleti díjba beszámított, „a parasztok által ledolgozott termés részaránya” elérte az 52 százalékot, míg a Dnyeper-balparti Ukrajnában a termés 42 százalékát tette ki. A fentiek jól mutatják a nagy latifundiumok erejét, és vele párhuzamosan a földinségtől sújtott parasztság védtelenségét.

Anfimov – noha utal rá, hogy az 1905–1907-es parasztmozgalom összes régióbeli eseményének ismertetése nem tartozik a tárgyhoz – a XX. század eleji oroszországi parasztháború olyan mélységű elemzésével szolgál, ami szilárd alapot ad agrártörténeti következtetéseinek. Fontosnak véljük, amit a szerző a szaratovi kormányzóság 1905. évi eseményeiről ír. A Sztolipin vezetése alatti területen épp gyenge termésű időszakban tört ki a felkelés, amely 1905 júliusában, majd átmeneti szélcsend után, októberben érte el csúcspontját, és csak Belorussziából érkezett segédcsapatokkal sikerült leverni. A parasztmozgalomban való részvétel foka és a sajátos követelések (pl. a paraszti földtulajdonra és az általános választójogra irányulók) jól tükrözték az orosz faluközösségi parasztság szociális és vagyoni széttagolódásának mértékét. Anfimov utal rá, hogy a parasztmegmozdulások mérete szerinti regionális sorrendről már az 1920-as évek végétől viták folytak és sajnos Sz. N. Prokopovics és Je. A. Morohovec nyomán az orosz szakirodalomban a helytelen nézetek rögzültek. A legnagyobb szabású mozgalom a Baltikumban volt, amit a Volga-vidék középső része, a központi feketeföldes övezet, a délnyugati és a keleti Volgán túli területek követtek. A korábbi megállapítással szemben Anfimov gazdag adatbázisra (1997. 5. szám, 66. o.) építve 1906-ról 1905-re teszi a paraszti forradalom csúcspontját. Az események hatására a cár 1905. okt. 17-én kiáltványt adott ki a Duma összehívásáról és a polgári szabadságjogokról, november 3-án pedig a megváltási kötelezettségek csökken­té­séről, majd eltöréséről. Anfimov szerint a parasztmozgalom regionális alakulásával legalábbis közvetetten összefüggve, 1906–1907-ben ugrásszerűen nőtt a száma azoknak  a földeladási ajánlatoknak, amelyeket a nemesek a Paraszti Földbankon keresztül a parasztság tettek. Fontos annak kiemelése is, hogy a földbirtokosok leginkább ott vonták vissza ajánlataikat (pl. a déli sztyeppeövezetben), ahol a parasztmozgalom 1906-ban a legszembetűnőbben esett vissza. A kormányzat és a Paraszti Földbank kölcsönfolyósítási politikája és felárszámítási módszerei a parasztoknak a forradalmi harctól való eltávolítását szolgálták. Nem ott segítettek, ahol a legnagyobb volt a földínség (pl. a Dnyeper-jobbparti Ukrajnában), hanem ahol (így a Közép-Volga-vidéken) a legkiterjedtebb a parasztmozgalom. Ráadásul a nemesek földpiaci monopó­liumukat, és a fenti pénzügyi politikát kihasználva még emelhették is földjeik eladási árát.

Sztolipin földreformja előzményeként Anfimov fontos gazdasági és politikai-jogi tényezőkre mutat rá. Így, noha a nemesi földek területe 1905-re valóban csökkent, a 27 853 személy birtokában lévő 62 millió gyeszjatyina döntő részben a nemesség tulajdonában maradt. Anfimov szerint, bár az 1905. évi statisztika a nemesi, a kincstári és a koronabirtokok tekintetében mérsékelt földtulajdon-koncentrációt mutat, a folyamat azonban annál jóval előrehala­dottabb volt. A szerző kiemeli, hogy Oroszország európai részén az összes paraszti osztásföldnek (a 138,3 millió gyeszjatyinának) a 83,2 százalékát a faluközösségek, míg 16,2 százalékát a paraszti háztartások használták. Anfimov nyomon követi az obscsina (a paraszti földközösség) gazdasági és adminisztratív (fiskális és rendőri) funkcióinak változását. Az 1905-ös földösszeírás azt mutatja, hogy a faluközösségi földbirtoklás a birodalom európai részén nyugatról keletre haladva nőtt. 1861 után inkább a déli kormányzóságokat jellemzi a föld- újrafelosztás visszaszorulása, míg a másik változás a piaci igények megjelenése a paraszti termelésben inkább a központi, nem fekete földes területeken terjedt el. Anfimov igen mélyrehatóan elemzi az új agrár­politikai irányvonal kiformálódását. A döntő fordulat a kormányzósági nemesi meghatalmazottak 1906. májusi kongresszusán ment végbe, ahol a küldöttek javasolták, hogy vegyék be a kormányprogramba a faluközösségről a magán­tulajdonra való áttérést, az osztásföldek tagosítatlanságának felszámolását, és a tanyarendszer kialakítását. Maga Sztolipin – gazdasági és még inkább belpolitikai motivációból – már 1902-től obscsinaellenes álláspontot foglalt el.

Az 1906. november 9-i rendelet e paraszti földtulajdonról és földhasználatról szóló hatályos törvényt egészítette ki. Valójában a háztartásfők magántulaj­donába kerülhetett az osztásföld, és a szétszórt területeket tagosítva, létrejöhettek az irtásföldön a tanyagazdaságok. Mivel a II. Állami Duma a fentieket nem támogatta, 1907. június 3-án feloszlatták. Sztolipin előtt tágabb cselekvési tér nyílt, de a III. Duma (ami 1907 novemberétől 1912 júniusáig ülésezett) se sietett az agrárprogram vitájával. Végül az obscsinából való szabad távozásról szóló törvény 1910-ben, a földhasználatot szabályozó pedig 1911-ben született meg. Anfimov adatokkal bizonyítja, hogy délről észak felé haladva csökkent a faluközösségeket elhagyók és a földelkülönítést kérelmezők száma, ami összefügg azzal, hogy délen fejlettebb agrárkapitalista viszonyok alakultak ki, és gyengébbek voltak az obscsina hagyományai, mint a birodalom központi és északi részein. Az, hogy a háztartásfők közel háromnegyede 1915-ben a faluközösségben maradt, a történész szerint a reform gyenge hatásfokának bizonyítéka. A kormány nem ért el jobb eredményt a másik módszerrel sem, mely szerint, ha a földek juttatása után 24 éven át az adott közösségben nem volt föld-újrafelosztás, a földek birtokosai örökletes tulajdonosok lettek.

Mind a zemsztvo-szakemberek, mind Sztolipin egyes munkatársai látták, hogy az ún. paraszti tulajdonosoknak nincs kellő nagyságú földjük a racionális gazdálkodáshoz. Az elkülönítést kérelmezők szegényparaszti része eladta földjét. A gazdagparasztok alsó rétege családi munkaerőt, míg a felső rész bérmunkásokat alkalmazott, és gabonakereskedelemmel, illetve földügyle­tekkel is foglalkozott. Anfimov kifejti, hogy a földrendezés során – Sztolipin koncepciójától eltérve – a munkát irányító főhatóság vezetője, A. U. Krivosein a saját elgondolásait (így egész települések földjének kimérését, vagy például a parasztok által vett földeknek a törvény hatálya alá vonását) valósította meg. Abban viszont egyetértettek, hogy az új tulajdonosi réteg a megreformált cárizmus falusi támaszát képezi.

A földreform elősegítésére hivatott Paraszti Földbank, Anfimov szerint, a Nemesi Bankkal együttműködve a földesurak érdekét szolgálta. 1908 és 1915 között évente rubelek százmilliói kerültek a bankon át a faluról a nemességhez és a kincstárba. Jellemző a bank révén vásárolt földek csökkenése és a paraszti klientúra széttagolódása. Ha a bank segítségével a faluról történő tőkekivonást összevetjük az általa kialakított életképes parasztgazdaságok számával, Anfimov szerint, meglehetősen negatív mérleg rajzolódik ki. Érthetetlen, hogy a vezető orosz államférfiak nem gondoltak a nagyszabású reform állami finanszírozására. A banki szférában az igényektől elmaradó és megszorításokkal korlátozott kölcsönök álltak csak a parasztok rendelkezésére. Valójában a kormány a reform költségeit a zemsztvókra hárította. Ha a megváltási törlesztések összegét szembe állítjuk a bankoknak és a földesuraknak kifizetett, valamint a növekvő adók még tetemesebb összegeivel, láthatjuk, a parasztok nem jártak jól. A fenti terhek nem álltak arányban a falusi lakosság, és főleg nem a paraszt­gazdaságok jövedelmének gyarapodásával. Az új gazdaságoknak csak egy­harmada lett valóban agrárkapitalista vállalkozás. Anfimov úgy véli, hogy a földszűke és a földesúri földmonopólium miatt egyre növekvő földárak és bérleti díjak akadályozták leginkább a paraszti mezőgazdaság fejlődését. Ezek mind nagyobb hányadát képezték az új parasztgazdaságok költségvetése kiadási oldalának. A szerző elemzi a paraszti mezőgazdaság fejlődését előmozdító tényezőket is. Így 1905-től emelkedett az agrártermékek ára, kialakult a parasztoknak kedvezőbb kishitelintézeti hálózat, és főleg a zemsztvók a termelési ismeretek átadásával is segítséget nyújtottak az új falusi tulajdonosi rétegnek.

Anfimov nagy teret szentel a parasztgazdaságok 1861 és 1914 közötti fejlődéséről, annak jellemzéséről alkotott nézetek elemzésének. Érdemei hang­sú­lyozása mellett vitatja I. D. Kovalcsenko rentabilitás-értelmezését, és több, az 1980-as évektől megjelent leegyszerűsítő nézetre mutat rá. Nem lehet például a földesúri gazdaságokat általában véve a porosz utas agrárfejlődés reprezentánsainak tartani. Az 1861 utáni orosz falun egyszerre több szociális és gazdasági rendszer (mnogoukladnoszty) volt jelen, és azok kölcsönhatásban álltak egymással. A gazdaságok jellege megítélésénél fontos az igásállatok száma, a bérmunka alkalmazása vagy annak hiánya, a ledolgozás és a bérlet formája. A XX. század eleji orosz földesúri gazdaságot ő is (mint az általa elemzett művek írói) átmeneti, a bérmunkát és a ledolgozást is igénybe vevő jelenségként értékeli. Anfimov részletesen foglalkozik az orosz agrártúlné­pesedés értelmezése és hatásmechanizmusa körüli vitákkal. A demográfiai és a migrációs folyamatokat körültekintően összekapcsolja az összorosz és regionális gazdasági-társadalmi evolúció jelenségeivel.

Munkája végén a szerző az egyes földbirtokformákon belüli változásokat taglalja. A nemesi földbirtoklásban a földeladás és az ingatlanvétel kiegyen­súlyozását segítette elő a nagy latifundiumok minimális földvesztesége. Nagyon nagy földkoncentrációval 1915-ben ezek a birtokok alkották a nemesi földtulaj­don 47 százalékát. A parasztság vagyonilag már a sztolipini reform kezdetére erősen differenciálódott. A rétegen belüli földmobilizáció sem vezetett a paraszti kistulajdon vezető pozíciójához. Az egyéni földbirtokláson és az így vett földeken kívül jelentős volt a faluközösségek és a társulások tagjaként történő részbirtoklás és földvásárlás. Oroszország európai részén – különösen a sztyeppeövezetben, a Volgán túli területeken és a délnyugati vidékeken – a nagybirtokosi földkoncentráció meghaladta a 75–80 százalékot. Sztolipin és utódai idején az arisztokrácia megőrizte, sőt némiképp növelte hatalmát és gazdagságát. A nemesség földtulajdon-aránya mellett eltörpül a parasztoké, akik, Anfimov számítása alapján az összes magántulajdonú területnek mindössze 9 százalékát birtokolták.

Az orosz agrártörténet-írásban a viták folytatódnak (nem minden szakember osztja Anfimov nézeteit, s így kedvezőbb értékelések születnek a sztolipini földreformról), és az ismertetett írás épp az ott felmerülő kérdések magas szintű szaktudományos megoldását segíti elő.

 

A. M. Anfimov: Nyeokoncsennije szpori (Befejezetlen viták). Voproszi Isztorii. 1997/5. 49–72. p., 1997/6. 41–67. p., 1997/7. 81–99. p., 1997/9. 82–113. p.

 

Kurunczi Jenő