Klió 1999/1.

8. évfolyam

Az 1848–49-es román forradalom

Az 1848-as forradalom 150. évfordulója erőteljesen foglalkoztatja a román történetkutatókat. Az emlékező jellegű rendezvények, újságcikkek és tanulmányok száma igen nagy és egyre növekszik; egymás után jelennek meg az önálló kötetek és könyvek is. Egészen frissen hagyta el a nyomdát Liviu Maior egyetemi tanár könyve, amelynek sokat ígérő címe: 1848–1849 Románok és magyarok (1848–1849. Români şi unguri), valamint a kolozsvári Történelmi Intézet által kiadott forráskötet, amely az 1848 nyarán az Érchegységben felvett tanúkihallgatási jegyzőkönyveket tartalmazza. A kötet címe szabatos fordításban: A Kozma-bizottság jelentése az Érchegységből (Ancheta Kozma din Munţii Apuseni). Az említett kiadványokról a Klió egyik közelebbi számában készülök írni. Most viszont Dan Berindei akadémikusnak az 1848–1849-es román forradalommal foglalkozó kötetére szeretném az érdeklődök figyelmét felhívni.

Dan Berindei könyve – amint rövid előszavából megtudjuk – négy évtizedes kutatásainak eredményét összegezi. Azonban fontos tudni, hogy a szerző a különböző időszakokban keletkezett tanulmányokat felfrissítette, kiegészítette s egységes szemlélettel összefűzte azzal a szándékkal, hogy összképet nyújtson az 1848–1849-i moldvai, havasalföldi s erdélyi román forradalomról.

A kötet alcímében értelmezéseket és reflexiókat ígér 1848–1849 történeti kérdéseiről. A szerző következetesen egyes számot használ; egységes, egy román forradalomról szól, „a három román országban”. Ehhez a felfogáshoz igazodik a módszer is: Moldva, Havasalföld és Erdély mind a hét fejezetben együtt jelenik meg. Ugyanakkor a szerző nem mulasztja el azt is bizonyítani, hogy a román forradalom az európai forradalmi folyamat része volt. A kötet kiindulópontjából nem hiányzik annak hangsúlyozása, hogy a forradalom idején nagyjából befejeződött a modern román nemzet kialakulásának folyamata, amely a XVIII. században kezdődött el.

Érdekesnek tartjuk többek közt azokat a részeket, amelyek a román társadalomnak a fejlett európai országokkal való kapcsolatait tárgyalják. Ugyanis a XIX. század harmincas és negyvenes éveiben gyorsan növekedett azoknak a román fiataloknak a száma, akik Franciaországban s részben az olasz egyetemeken tanultak. Ez természetesen lehetővé tette, hogy a majdani „48-as nemzedék’” megismerje a nemzeti fejlődés és a polgárosodás eszméit s intézményrendszerét, ami nem maradt hatás nélkül Moldva és Havasalföld értelmiségi elitjének a kialakulására és mentalitására. A szerző újszerűen tárgyalja a szabadkőművesség szerepét a román értelmiség fejlődésében. Franciaországban számos román ifjú lépett be különböző szabadkőműves páholyokba, így a Brăteanu testvérek, C. A. Rosetti, Ion Ghica és sokan mások, akik 1848-ban a román forradalomban a vezető réteghez tartoztak. A Bălcescu-féle Frăţia (Testvériség) titkos szervezet is szabadkőműves szellemű volt. Ezt szért tartottuk érdemesnek kiemelni, mert a magyar forradalommal bizonyos fokig együttműködő havasalföldi románok nagyrészt ennek a „társaságnak” voltak a tagjai.

Külön nagy fejezetben tárgyalja a szerző a forradalom lefolyását. Színvonalas elemzést olvashatunk a havasalföldi eseményekről, a román forradalom ideológiájának és programjának kialakulásáról. A forradalom programja a feudális viszonyok megszüntetését célozta; az agrárkérdés megoldása sokat foglalkoztatta a forradalmárokat. Különösen N. Bălcescu és Alexandru Golecu-Negru látta tisztán, hogy a jobbágyrendszer megszüntetésétőI függ a román társadalom haladása. az erdélyi Bariţiu pedig azt nyilatkozta, hogy még a jobbágy szónak is örökre el kell tűnnie (201.).

A havasalföldi forradalom programját összegező Islázi kiáltvány követelte a jobbágyok felszabadítását a földesurak állami kárpótlása mellett. A forradalom idején alakult Földtulajdon Bizottmány mégis úgy döntött, hogy a parasztságnak meg kell váltania a földeket. (Ismeretes, hogy Romániában a felszabadításra csak 1864-ben került sor, s a kárpótlás terheit a parasztság viselte.) A májusi balázsfalvi román gyűlés programja is előírta a jobbágyság eltörlését úgy, hogy a parasztságnak ne kelljen kártérítést fizetnie. Mihai Kogălniceanu a Moldvai Nemzeti Párt kívánságai című, 1848 nyarán összeállított programjában is szerepel a jobbágyfelszabadítás, anélkül, hogy a kárpótlás kérdését érintené.

A jobbágykérdés mellett a nemzeti felszabadítás, az egység, a függetlenség kérdései a 48-as román ideológia és program alapkérdései.

Nézzük meg valamivel részletesebben, mit ír a szerző az erdélyi román 1848–49-ről. Mivel az erdélyi diéta nem vette tekintetbe a balázsfalvi román határozatokat, s mert a többségében román jobbágyok és magyar földesurak közti összetűzések megszaporodtak, ezek, valamint az osztrák–magyar ellentétek következtében, 1848 őszén tragikus konfliktus állt be Erdélyben a román és a magyar forradalmárok között. Aztán a szeptemberi harmadik román nemzeti gyűlés elhatározta a fegyveres felkelést. A felkelést irányító Román Pacifikációs Bizottságot Pfersmann császári tábornok erősítette meg.

A háború mindkét részről kegyetlen volt, de „a románokat nyilvánvalóan [a magyarok] provokálták” (180.). A románok és a magyarok közti fegyveres konfliktus elsősorban mégis az ellenforradalomnak használt. Ennek felismerése mozgósította a Havasalföldről elűzött forradalmárokat, elsősorban Bălcescut, hogy próbáljon közvetíteni a magyar kormány és a románok között 185.). Ezt viszont nehezítette az, hogy miközben a magyar vezetőség figyelmet szentelt a társadalmi és politikai kérdéseknek, nem tulajdonított megfelelő jelentőséget a nemzetiségi kérdéseknek, az együtt lakó népek nemzeti jogainak. A szerző hivatkozik Szemere és Teleki László ismert kijelentéseire. A magyar forradalom vezetői elsőrendű kérdéssé nyilvánították az uniót, de a románok egy másik egyesülés felé orientálódtak, amely „sokkal természetesebb volt” a lakosság nemzetiségi összetétele szempontjából. Az unió miatt az agrárkérdés másodrendűvé vált Erdélyben, s túl nagy késéssel kezdődött meg a rendezése; emiatt 1848 decemberében a szebeni román gyűlésen bizottságot szerveztek, hogy a gyakorlatban megvalósítsák azt, amit elméletileg kimondtak (335.). (A szerző nem említi meg, hogy a törvényt a kolozsvári országgyűlés fogadta el.)

A magyar kormány a román nyelv használatával kapcsolatos igényeket sem vette tekintetbe, s Kossuth kijelentette, hogy egyedül a magyar lehet államnyelv, holott a „Szent Korona” országainak lakosságában a magyarság nem volt többségben.

A harmadik román gyűlés 1848 szeptemberében még egyszer visszautasította az uniót, amit az olmützi alkotmány is elvetett, amikor Erdélyt külön entitásnak ismerte el.

Mégis fontos volt a megbékélés érdekében folytatott számos kísérlet. A történelemnek el kell ismernie Dragoş tiszta szándékát. A szerző elismeréssel szól Bălcescunak és Bolliacnak a béke érdekében kifejtett tevékenységéről. A megbékélési tervezetet ugyan későn fogadták el, s a magyar vezetés a románok számára csak minimális jogokat biztosított, mégis fontos egyezségekről volt szó, mert Iancu ezek alapján vállalta, hogy befejezi a fegyveres harcot. „Ha a két elnyomó hatalom beavatkozása nem verte volna le a forradalmat, a kialakult új helyzet alapja lehetett volna a megegyezésnek és együttműködésnek, amelyre szükség volt akkor is és szüksége van ma is a két nemzetnek!”

Dan Berindei professzor 1848–49 jelentőségét abban látja, hogy az akkor lefektetett program alapján jött létre később a modern Románia.

A könyv stílusa tudományos, kerüli a szónokiasságot. Látószöge európaibb, mint számos más, 1848–49 történetével foglalkozó romániai kiadványé, amelyekre még visszatérünk.

Az ismertetett könyv gyenge oldalának tartjuk, s ez főleg annak a következménye, hogy a szerző – véleményünk szerint – túlhangsúlyozta a román forradalom egységét, amit kötelező dogmává merevített már a korábbi „marxista” történetírás. S mert Berindei professzor ezen nem változtatott, elsikkadtak az erdélyi 1848–49 sajátosságai. Alig esik néhány szó – s ez is elmarasztaló – az erdélyi országgyűlésről, amely pedig eltörölte a rendiséget, a feudális-rendi törvényeket, s polgári jellegű törvényeket alkotott. Szó sem esik arról, hogy Wesselényi Miklós és társai harca nyomán megszületett a jobbágyfelszabadító törvény, amely Középkelet-Európa legjobb törvényei közé tartozott – vagy éppen a legjobb volt. S nem mondja ki tisztán azt sem, hogy 1848. június 18-án Erdély jobbágynépe szabaddá és földtulajdonossá vált. Kellett volna szólni arról is, hogy a magyar törvényhozás elismerte a vallások és egyházak teljes egyenlőségét s a román és más nemzetiségek nyelvének szabad használatát az oktatásban, egyházi és közéletben. Az erdélyi polgárháború okainak tárgyalását egyoldalúnak tartjuk; véleményünk szerint a kérdést lehetett volna tárgyilagosabban tárgyalni.

Kritikai észrevételeink ellenére úgy véljük, hogy Dan Berindei könyve értékes munka, s előmozdíthatja a román és magyar történetírás közeledését 1848–1849 értékelésében.

Revoluţia Română din 1848–1849. Consideraţii si reflexii Centrul de Studii Transilvane (Vélemények és reflexiók az 1848–1949-es romániai forradalomról). Fundaţia Centrală Română. Cluj-Napoca, 1997. 409 p.

Egyed Ákos