Klió 1999/1.

8. évfolyam

A Szent Szövetség hatalmi rendszere

A kötet az európai politikai erőviszonyok változásait vizsgálja a hétéves háború lezárásától az 1848-as forradalmakig. Talán legszembetűnőbb az az írói szándék, hogy a Szent Szövetség rendszerében ne csendőr uralkodóházak minden politikai változás elleni kényszer megegyezését, hanem a politikai kompromisszum és kooperáció „helyes értelmezését” lássa és láttassa.

Ennek bemutatásához – eltérően a történeti köztudattól – visszahozza a nemzetközi politika centrumát Nagy-Britanniából Európa nyugati felébe. Az a cél vezeti, hogy ábrázolni tudja azt a folyamatot, ahogyan a korábbi erőegyensúlyra épülő politikai gondolkodás előbb fokról-fokra megkérdőjeleződik, majd a francia forradalom és a napóleoni háborúk idején látványosan megbukik. Utóbb az előbb említett egyensúlyt lépésről-lépésre, a megosztott hegemónián és az államok jogainak kölcsönös elismerésén alapuló status quo váltja fel. Az európai átalakulás okait keresve Schroeder kiindulópontja lényegileg nem tér el a korszak történeti irodalmáétól. A politikai folyamatokat nézete szerint is egyfelől az 1763 és 1848 közé eső nagy forradalmak, másfelől – a részben azokat kiváltó, részben pedig általuk indukált – jelentős társadalmi, alkotmányjogi és gazdasági változások határozták meg.

A szerző amellett érvel, hogy az európai stabilitásra 1789 előtt a legnagyobb veszélyt Oroszországnak a Török Birodalommal szembeni hatalmi törekvései jelentették. Ha Ausztria és Poroszország összefogott volna ez ellen, Oroszország nem fenyegethette volna a politikai erőegyensúlyt. Ehelyett mindkét ország az egymással szembeni ellenségeskedés jegyében politizált és ennek érdekében inkább az oroszokkal való szövetségre törekedett. 1787-ig az egyre növekvő európai feszültség sokkal inkább mutatott egy nemzetközi méretű háború kirobbanása felé, mint a forradalmak irányába. Ezért mindenki Európa keleti felére figyelt 1789-ben. Ez volt annak a hátterében, hogy a meginduló francia forradalom az európai nemzetközi politika szempontjából nem tűnt fontos eseménynek. Ekkor ugyanis az európai hatalmak még úgy látták, hogy a forradalom Franciaországban csupán belpolitikai ügy. Az 1792-ben végül is meginduló háború kitörésének fő oka Poroszország mohósága és Ausztria bizonytalankodása. Ehhez társult még a francia forradalmi rezsim egyre intenzívebben terjeszkedő jellegű külpolitikája. Schroeder szerint elsősorban az ancien regime-ek rossz, elavult hatalmi egyensúly-politikája hibáztatható azért, hogy a francia hegemónia-törekvések szinte korlátlanul érvényesülhettek közel két évtizeden át. Hiszen miközben Ausztria nyugaton küzdött a franciák ellen, Poroszország és Oroszország egymást segítette hozzá Lengyelországhoz, ezzel egy időben pedig Nagy-Britannia a tengeren túli francia gyarmatok megszerzésén fáradozott.

A szerző egyik igen figyelemre méltó gondolatmenete arra mutat rá, hogy a Napóleonnal szembeni első három koalíció kudarca, szemben a megszokott érveléssel, nem elsősorban az elszenvedett katonai vereségekkel magyarázható. Sokkal inkább azzal, hogy az egyes koalíciós tagországok területi és politikai követeléseiket képtelenek voltak összhangba hozni, s alkalmasint az egymással szembeni politikai és katonai törekvéseiket fontosabbnak tartották, mint a franciák elleni szövetséget. Néhány dokumentummal azt is igyekszik alátámasztani, hogy a Napóleonhoz való közeledést mindig az indokolta, hogy az adott ország vezető körei éppen valamelyik szövetségesük rovására kívánták kielégíteni saját területi igényeiket. Ennek eredménye lett a napóleoni hegemónia évtizede. Csatlós államok rendszere épült így ki az európai kontinensen. Ezt Schroeder az Európán belüli gyarmatosítás kegyetlen, de működőképes példájaként jellemezi.

A Franciaország feletti győzelem csak akkor vált lehetségessé, amikor az európai államok végre megtanulták a politikai kompromisszum és együttműködés „helyes értelmezését” (478. oldal). A Napóleon és Sándor cár között 1807-ben kötött tilsiti béke, amelyet gyakran ördögi megegyezésként jellemeznek, Schroeder megközelítésében sokkal inkább az Európa megmentésére tett utolsó kísérlet volt. Ezáltal ugyanis Nagy-Britannia, Poroszország és Ausztria újabb öt év haladékot kapott, hogy helyreállítsa az egymás közti erőegyensúlyt. Az utolsó Napóleonnal szembeni koalíció egységét paradox módon éppen az óvta meg, hogy a szövetségesek előbb jutottak egyetértésre a politikai célok tekintetében, mint a katonai feladatok felosztása kapcsán. Más szóval: a hegemóniatörekvéseket korlátozni tudták a közös célok elérése érdekében.

A könyv meggyőzően támadja a Szent Szövetség rendszerének – meglehetősen közkeletű – úgynevezett „realista” felfogását. Továbbá ugyancsak meggyőzően mutatja be azt, hogy nem elsősorban ideológiai okok mozgatták a forradalmi, majd utóbb a napóleoni Franciaország elleni háborút. Ellenkezőleg, a koalíció tagjai eredetileg inkább arra voltak felkészülve, hogy együtt éljenek a francia hegemóniával. Ez a helyzet hosszabb időre is stabilizálódhatott volna, ha Napóleon nem tört volna egy Európán belüli „gyarmati rendszer” kialakítására.

A győztesek 1815. után, a megváltozott körülmények között is megőrizték a politikai kompromisszum és együttműködés korábban említett „helyes értelmezését”. Erre mutat az, hogy Franciaországot nagyon gyorsan reintegrálták az új európai hatalmi rendszerbe. Ez azért is volt különösen fontos, mert ellensúlyra volt szükség a felmerülő német politikai egységtörekvésekkel szemben. Az új, két pólusú világ két meghatározója Nagy-Britannia és Oroszország lett. E könyv szerzője szerint mindkettő az „új rend” hatékony stabilizálójának bizonyult (591.). A szerző visszautasítja azt az elképzelést, hogy a bécsi megegyezés a korábbi külpolitikai kapcsolatrendszer restaurációja lett volna. Ezzel szemben amellett érvel, hogy az sokkal inkább volt ésszerű és gyakorlatias megállapodás: egy utópiamentes út kijelölése a jövőbe (580.). A Szent Szövetség rendszere jól tudta kezelni a spanyol valamint – korai szakaszában – a görög válságot, és megerősödve került ki az 1830-as forradalmakból is. Ennek a hatalmi struktúrának a működőképességét – a gyakorta olvasható felfogással ellentétben – nem elsősorban Oroszországnak a Balkánon, a Kaukázusban és Közép-Ázsiában való területszerzési ambíciói veszélyeztették. Sokkal aggasztóbb volt Canning és Palmerston rövidlátó politikája, amely felelevenített egy idejétmúlt hatalmi versengést. Visszatért ugyanis ahhoz a korábbi angol politikához, amely az egyes kontinentális hatalmi tényezők elbizakodottságát egymással szemben igyekezett kijátszani (762.). A bécsi megegyezés azzal is bizonyította időállóságát, hogy 1848-ban a forradalmak gyors terjedésének idején a nagy európai hatalmak politikusai – szemben a francia forradalom időszakában tevékenykedő elődeikkel – nem használták fel a revolúciók által keltett, főként belpolitikai, zavarokat saját államuk területi igényeinek kielégítésére.

Schroeder elemzése során meghatározónak tekinti a geopolitikai tényezőket. Ezekre hivatkozva állítja, hogy Nagy-Britannia és Oroszország, földrajzi helyzetének köszönhetően, szinte sérthetetlen volt. Ezzel szemben Ausztria politikai szándékait döntően az határozta meg, hogy geográfiailag a kontinens középpontjában helyezkedett el. A földrajzi fekvés fontosságát leginkább akkor hangsúlyozza, amikor azokat a metternichi politikai manővereket vizsgálja, amelyek segítségével a „független európai centrum” szerepét kívánta biztosítani a Habsburg birodalom számára. Ebből vezeti 1e azt az osztrák kísérletet, amellyel Ausztria a mérleg nyelvévé próbált válni az európai politikai viszonyrendszerben. Schroeder véleménye szerint az 1815 után kialakult európai rendben a Habsburg Birodalom annyira a középpontba tudott kerülni, hogy szinte már helyettesítette Nagy-Britannia egyensúlyozó szerepét.

Elgondolásainak alátámasztásához a szerző forrásanyagként elsősorban korabeli kormányjelentéseket és a különböző országok kormányszerveinek egymás közötti levelezését használja. A forráskezelés módja polemikus. Azt a célt szolgálja, hogy ráirányítsa a figyelmet azokra az ellentmondásokra, amelyek a valóságos események és a hivatalos érintkezésekben megfogalmazott kijelentések között feszültek a közel nyolcvan évet átfogó korszakban.

A Schroeder által vázolt koncepció több ponton is kritikával illethető. Itt csak két alapmozzanatot emelünk ki. Feltétlenül kérdéses az, hogy Nagy-Britannia valóban oly mértékben vesztett volna politikai súlyából az adott történelmi szakaszban, mint ahogy ez a tárgyalt műben olvasható. Problémásnak tűnik az a felvetése is, amely szerint a Napóleonnal szemben a szövetségesek között létrejött politikai egyetértést Oroszország meglehetősen veszélyes keleti törekvései motiválták.

Összefoglalóan: a Transformation of Europian politics 1763–1848 című kötet több új, releváns szempontot is fölvet az adott korszak nemzetközi kapcsolatait tekintve. Ezeket világosan, forrásokkal alaposan indokolva foglalja rendszerbe. Bár alapkoncepciója: a Szent Szövetségi Európa mint szinte egyedül lehetséges „jól hangolt” hatalmi kompromisszum, legalábbis kérdéseket vet fel az ismertetőben, de – a kötet szakmai erényei mellett – épp ez sarkallhat a mű olvasására szakembert és érdeklődőt egyaránt. A művet jól használható, bő bibliográfia egészíti ki.

Paul Schroeder: Transformation of Europian politics 1763–1848 (Az európai politika átalakulása 1763–1848). Clarendon Press, Oxford, 1994. 894 p.

Sarnyai Csaba Máté