Klió 1999/1.

8. évfolyam

Elhagyott gyermekek Brazíliában

 

 

Brazília fiatal ország, nemcsak független államiságát tekintve alig több mint 170 éves,, hanem népessége kor szerinti összetétele szempontjából is. A brazil „életfa”-diagram alsó részén erősen kiszélesedik. Sok a gyermek, és évről évre több az elhagyott kiskorúak, főként az utcagyerekek ellen elkövetett bűncselek­mények száma. Ez különösen a nagyvárosok problémája. Így talán nem véletlen Maria Luiza Marcílio témaválasztása, aki a Săo Paulo-i egyetem tanáraként, a Latin-Amerika demográfiatörténetét tanulmányozó kutatóköz­pontban egy évtizede vezet társadalomtörténeti programot a brazil családok és a gyermekek életét vizsgálva. Legújabb könyve középpontjába az elhagyott gyermekeket, illetve a társadalom velük szemben tanúsított magatartását állítja. A kötet első főrésze az antikvitás korától kezdődően tekinti át az elhagyott gyermekek helyzetét az európai történelem során. Majd a második részében a brazíliai helyzetet elemzi a szerző. Mint olyat, mely történelmi perspektívába helyezve, az európainak szerves folytatása. Hiszen az elhagyott gyermekek gondozására kialakított európai modellek kerültek át az amerikai gyarmatokra is. Ilyen szempontból Marcílio Brazíliát egyértelműen a nyugat-európai tradícióhoz, kultúrkörhöz tartozónak véli.

Az Európával foglalkozó rész megírásakor bőséges szakirodalom – főleg az utóbbi két évtized termése – állt a szerző rendelkezésére. Brazília vonatkozásában azonban hiánypótló munkáról van szó, mely jelentős levéltári kutatásokra épül. Ezek teszik megalapozottá következtetéseit, és azt, hogy általános tendenciákra mutasson rá a vizsgált kérdést illetően.

Marcílio több fontos megállapítást tesz a kutatás általános tanulságai között. Így leszögezi azt a meghökkentőnek ható tényt, hogy 19591 előtt a történelem során, szórványos kivételektől eltekintve, sem az állam, sem a társadalom, de még az egyház sem szankcionálta azt, aki elhagyta a gyermekét. Marcílio szerint az utóbbi két évszázadban az elhagyott gyermekekre vonatkozó adatok egyre inkább köthetők földrajzi kategóriákhoz. Sokkal több az elhagyott gyermek a városokban, mint vidéken. Illetve jóval erőteljesebben jelentkezik ez a probléma a zömmel katolikus (legyen az akár római katolikus akár ortodox) népességű területeken, mint a protestáns vidékeken. Ennek oka, a szerző megállapítása szerint, egyfelől abban keresendő, hogy a kálvinista és a lutheránus közösségekben a gyermeknevelést erősen kontrollálták, elítélték a gyermekét elhagyó szülőt. Másrészt a protestáns erkölcsre vezethető vissza, hogy az egyén fokozott felelősséggel tartozik cselekedeteiért és azok következ­ményeiért, így az általa létrehozott új életért is.

Marcílio három fő szakaszt különböztet meg az árva gyermekek társadalmi, állami gondozásának történetében. Kategóriáit mind Európa, mind Brazília vonatkozásában érvényesnek tekinti, bizonyos időbeli eltéréssel. Feldolgozá­sának gondolatmenete ezt a periodizációt követi. Az első és leghosszabb szakasz, mely a kereszténység intézményesülésével vette kezdetét Európában, az úgynevezett karitatív szakasz. Ekkor a család nélkül maradt gyermekek gondozása, támogatása a jótékonyság egy formája volt. Intézményei, a lelencházak, leányotthonok a XIII. század elejétől kezdtek kialakulni, a III. Ince pápa által létrehozott római gyermekmenhely mintájára. Ez a modell került át portugál közvetítéssel Brazíliába is a XVIII. században.

A második szakaszt tudományos emberbaráti szakasznak nevezi a szerző. Kialakulását, kezdetét a felvilágosodás és a liberalizmus eszméihez köti. Ekkor jelenik meg a gondolat, hogy a gyermekek jelentik egy nemzet jövőjét. A társadalomról gondolkodók egyre fontosabbnak tartják a fiatal generációk egészségét, megfelelő nevelését, a család szerepét. Megfogalmazódik az az igény, hogy a jótékonysági magánintézmények feladatait fokozatosan az állam vegye át. A természettudományos eredményekkel párhuzamosan, melyek segítik pl. a gyermekgyógyászat fejlődést, a gyermekek jogi helyzete is fokozatosan javul. Ebben az időben már mód nyílik arra, hogy az elhagyott gyermekek új családba kerüljenek. A XIX. század folyamán fejlődik ki az örökbefogadásra vonatkozó jogi szabályozás. A XX. században pedig már a nemzetközi szervezetek is megkísérlik, hogy érvényt szerezzenek a gyermeki jogoknak.2

Maria Luiza Marcílio az elhagyott gyermekek társadalomtörténetének harmadik szakaszát, az  állami gondoskodás korszakát a XX. század közepétől számítja. Nem utolsó sorban az egyre erősödő társadalmi nyomás hatására, a (jóléti) állam több-kevesebb sikerrel, fokozatosan teljes egészben magára vállalja a gyermekek jogainak érvényesítését, és optimális feltételeket igyekszik teremteni az állami gondozottak számára is.

Brazíliában hasonló periodizáció lehetséges, az egyes szakaszok azonban az európaihoz képest megkésve jelentkeznek. A levéltári anyag tanúsága szerint a gyarmati korszak elején főként magánemberek azok, akik összegyűjtik az árvákat, és könyörületből saját házukba fogadják őket. A XVIII. századtól kezdődően bocsát ki a portugál korona engedélyeket lelencházak létrehozására Brazíliában. Ekkor, a  karitatív  periódusban, az elhagyott gyermekek száma itt még nem olyan nagy, mint a korszak Európájában. Erre utal, hogy az árvaházak száma és befogadóképessége is elmarad az európaiakétól. A XIX. század közepétől kezdődik Brazíliában a második szakasz, amelyet erős francia hatás jellemez az elhagyott gyermekek gondozásával kapcsolatos kérdésekben éppen úgy, mint ahogy a francia befolyás domináns a korszak kulturális életében, oktatásügyében és számtalan más területen egyaránt. Brazíliában is ebben a korszakban hozzák létre az első gyámhivatalt, bár ennek hatásköre egészen 1979-ig nagyon korlátozott marad.

A tudományos emberbaráti szakasz egyik meghatározó jelensége az új iskolamozgalom megindulása, mely jelentős oktatási-nevelési reformokat eredményez, főként az 1920-as években. Kísérletek történnek a szegény családok segítésére, a csecsemő- és gyermekhalandóság csökkentésére, gyermek- és anyavédelmi egészségügyi központok jönnek létre, bár vitatható eredményességgel. Megalapítják a nagyvárosok külterületein a komplex, sok gyermek befogadására képes nevelőotthonokat, melyek egyben oktatási intézmények is. Így koncentráltan, egyszersmind a társadalomból kiemelve, kirekesztve történik az árvák nevelése „a maguk épülésére és a társadalom hasznára”. Csupán az 1959-es ENSZ-nyilatkozat készteti Brazíliát arra, hogy az állami gondoskodás korszakába lépjen a nélkülöző és veszélyeztetett gyermekek ügyében. Az állam azonban szinte képtelen megbirkózni az e téren rá háruló feladatokkal, hiszen kettős szorításnak van kitéve. Egyik oldalon a demográfiai robbanás támasztotta követelmények, másik oldalon a súlyos gazdasági nehézségek. Nem véletlenül zárja Maria Luiza Marcílio könyvét azzal a gondolattal, hogy Brazília számára az ezredfordulón az egyik legnagyobb kihívás éppen a tömegesen utcára kerülő gyermekek helyzetének megnyugtató rendezése lesz.

 

Maria Luiza Marcílio: História Social da Criança Abandonada (Az elhagyott gyermek társadalomtörténete) Săo Paulo, Editora Hucitec, 1998. 331 o.

 

Szilágyi Ágnes Judit

1. Ebben az évben adta ki az ENSZ a Gyermekek Jogainak Egyetemes Nyilatkozatát.

2. 1924-ben a Nemzetek Szövetsége adta ki a Gyermekek Egyetemes Jogainak Első Chartáját, és 1959-ben jelent meg a már említett ENSZ-Nyilatkozat.