Klió 1999/1.

8. évfolyam

Romanovok voltak-e a Romanovok?

Az orosz monarchia történetéről jó néhány könyv és tanulmány látott napvilágot az utóbbi években. Napjainkban az orosz társadalmi közvéleményt is élénken foglalkoztatja a Romanov dinasztia története. V. N. Csaksov, a Romanov család történetének kiváló ismerője jelen tanulmányában arra vállalkozik, hogy a dinasztia történetének több éves kutatása során felgyülemlett tapasztalatait és az azokból levont következtetéseit felvázolja és rendszerezze.

Bevezetőjében szól a téma gazdag és változatos irodalmáról. Hangsúlyozza, hogy a forradalom előtti időszak orosz történészei sokat foglalkoztak vele, viszont a szovjet korszakban kevés munka született, s azokból határozottan a cárellenesség (Romanov-ellenesség) érződik ki. A szovjet történetírás csupán néhány cár tevékenységére szorítkozott, s az uralkodók megítélése mindenkor a kommunista kormányzat ízlésétől függött. A posztszovjet időszakban megjelent, mind tudományos színvonalukban, mind eszmei irányultságukban igen különböző orosz és külföldi munkák közül a szerző S. Scott svéd kutató könyvét emeli ki. Scott a Romanov-dinasztia történetét három évszázadra bontva – az első 1613-tól 1725-ig, Mihail megválasztásától I. Péter haláláig, a második 1725-től 1801-ig, I. Katalin uralkodásától I. Pál meggyilkolásáig, a harmadik 1801-től 1917-ig, I. Sándor uralmától II. Miklós lemondásáig tartott – követi nyomon. Majd a ma élő Romanovok, I. Miklós négy fiának leszármazottjai, az Alekszandrovicsok, a Konsztantinovicsok, a Nyikolajevicsek és a Mihajlovicsok sorsának alakulását vázolja egészen századunk 80-as éveinek végéig. Csaksov úgy véli, hogy a Scott által ajánlott periodizációnak megvannak a pozitívumai, de az egyes időszakokról tett megállapításai kiigazításokra és kiegészítésekre szorulnak. Mindenekelőtt célszerűnek és elengedhetetlennek tartja a család, a dinasztia, a trónöröklési tradíciók és törvények, valamint a dinasztia megújulása fogalmak tisztázását. Ezt követően a Scott által javasolt négy korszakon át követi végig a Romanov-dinasztia történetét, számba véve azok sajátos vonásait.

Az első, az 1613 és 1725 közötti időszak fontos jellemzőinek tartja, hogy a Romanov-bojárok az országos gyűlés (zemszkij szobor) választása alapján kerülnek az orosz trónra, s ekkor erősödik meg Oroszországban az önkényuralom. Csaksov hangsúlyozza, hogy mivel a zemszkij szobor esküdött fel a választott cárra, Mihail Fjodorovicsra, s miután az az utódaira is vonatkozott, nem volt szükség a következőkben újabb választásra és megállapodásra. A Romanovok az isteni kiválasztás eszméjére hivatkozva igyekeznek megszabadulni a választás procedúrájától, arra törekednek, hogy a trón utódlását örökléssel biztosítsák. A nemességre támaszkodva ezt a tendenciát érvényesíti már Mihail cár és az apja, Filaret patriárka a duális uralkodásuk idején, de Alekszej Mihajlovics is az ősi szokáshoz, a Moszkvai Oroszország tradíciójához tér vissza, s az elsőszülött fiú jogán örökíti a trónt.

Továbbá e korszak sajátossága az is, hogy a Romanov- uralkodók feleségeiket egyszerű nemesi családokból választják ki, s a cárnék rokonai az udvari hierarchiában előkelő helyet betöltve, meggazdagodva, az udvari csoportok hatalmi küzdelmeiben fontos szerepet vállalnak, sőt azokat gyakran maguk irányítják. Ezenkívül a trónörökös nevelésére fordítanak nagy figyelmet, s abban egyre inkább a világi ismeretek tanítása, főként a diplomácia és a haditudományok fortélyainak elsajátíttatása dominál. A cári család egyébként I. Péterig izoláltan élt, s az örököst csupán nagykorúsága után mutatták be a bojároknak, a papságnak és a népnek.

A szerző a következőkben azt vizsgálja, miben gyökerezik a XVII. század 80-as éveitől kezdődő dinasztikus válság. Ez a probléma Alekszej Mihajlovics cár második házasságával keletkezik, hisz megszületik a dinasztiának egy másik ága. Az idősebb ágat képviselő utódok (a cár M. Miloszlavszkajával kötött házasságából származó Fjodor, Iván és Szofja), valamint a fiatalabb ágat képviselő fiú (az uralkodó és N. Nariskina gyermeke, Péter) közötti feszültség 1682 után, a gyermektelen Fjodor halálát követően vezet a dinasztián belül válsághoz. Ugyanis a korábbi hagyománytól eltérően a főpapság, a bojárság és a nemesség nyomására Pétert, a fiatalabb fiút választják cárrá. A kritikus helyzetet a befolyásosabb Miloszlavszkij család oldja meg. A válságból kivezető kompromisszum – a kettős cárválasztás, Szofja régenssége – 1689-ig tart, akkor sikerül Péternek eltávolítania a régensnőt a hatalomból, bár „a társcárság” V. Iván haláláig fennmarad.

A dinasztián belüli válság I. Péter uralkodása idején mélyül el, és a trónutódlás kérdése tovább bonyolódik. Péter második házassága révén a dinasztiának egy új, harmadik ága sarjad. Igaz, a cár mindkét családjában születik fiú és leány utód, de amikorra a trónöröklés kérdése előtérbe kerül, a fiú örökösök meghalnak, I. Péter az unokájára, Péter Alekszejevicsre későn figyel fel. Emellett házassági diplomáciája egy új, távolabbi dinasztikus válság lehetőségét rejti magában (Alekszej fia, Anna leánya, sőt féltestvérének, V. Ivánnak leányai, a Joannovnák révén német dinasztiákkal kerülnek kapcsolatba a Romanovok). I. Péter 1722-es rendeletével a trónutódlás kérdésének új megoldását adja. Ettől kezdve az utód kijelölésében az uralkodó akarata érvényesül, és döntését mindenkinek el kell fogadni. Az I. Péter halálát követő hatalmi küzdelmek viszont azt mutatják, hogy a trónt már csupán katonai segédlettel, palotaforradalommal lehetett megszerezni.

A szerző a következő, 1725–1796 közötti éveket a Romanov-dinasztia történetében a legbonyolultabb időszaknak tartja, mivel ekkor következik be a született Romanovok kihalásával a meggyengülésük, majd a megújulásuk is. Csaksov úgy értékeli, hogy I. Péter politikája, elsősorban öröklési törvénye és a külföldiekkel kötött házasságok eredményezik azt, hogy a trónutódlás eldöntésébe hazai és külföldi csoportok egyaránt beleszólhatnak. Oroszországban a gárda részvételével a palotaforradalmak kora kezdődik, s ez politikai instabilitást idéz elő. Az adott időszakban a trónon egymást váltó hét személy, három férfi és négy nő uralkodása között egyező és eltérő vonásokat kimutatva, azt hangsúlyozza, hogy a változó életkorú férfiak valamennyien rövid ideig maradhatnak hatalmon, az érett korukban trónra lépő nők viszont több évtizeden át uralkodnak. A cárok a ténylegesen meglévő öröklési törvény, valamint végrendelet alapján, a cárnők viszont a gárda, tehát palotaforradalom segítségével kerülnek trónra. A férfiak nem gondoskodnak trónörökösről, vagy fiatal koruk, vagy uralmuk rövidsége miatt, az uralkodónők viszont trónra lépésük első pillanatában, I. Péter törvényét figyelembe véve jelölik ki az utódaikat. A palotaforradalmak időszakának sajátos jelenségeként említi a kegyencek megjelenését, s azt, hogy a gárda segítségével a Romanov- dinasztia mindhárom ága hatalomra juthat.

Majd annak vizsgálatára tér rá, hogy a született Romanovok után trónra kerülő uralkodók Romanovoknak tekinthetők-e, s a dinasztia megújulása mikor és miként megy végbe. Szerinte az első megújulás I. Péter második felesége, a későbbi I. Katalin (– Márta, 1725–1727) uralmához köthető. Bár I. Péter megkoronázza a feleségét, de örökösének nem jelöli. A származását tekintve is egyszerű litván(?) nő törvénytelenül, a gárda és A. Menysikov segédletével kerül hatalomra. A szerző úgy véli, hogy rövid uralkodása a Romanovok történetében a kibocsátott végrendelete miatt fontos. A két részből álló – a hagyományt és egy új rendelkezést ötvöző – testamentumával az orosz trónutódlás új rendjét írja elő. A cárnő Péter Alekszejevicset, I. Péter egyetlen egyenesági férfi leszármazottját nevezi meg örököséül, ha viszont a leendő cár a halálakor utóddal nem rendelkezik, a testamentum új rendelete értelmében a trón betöltésének joga I. Péter és I. Katalin leányaihoz, valamint azok örököseihez kerül. Bár V. Iván utódairól nem tesz említést a végrendelet, a valóságban mégis másképpen alakulnak az események. II. Péter halálát követően – (1730-ban vele halt ki a Romanovok egyenes férfi ága) –, figyelmen kívül hagyva I. Péter és I. Katalin végrendeleti törvényeit, egy kormányzati szerv, a Legfelsőbb Titkos Tanács dönt a trónutódlás kérdésében. Így kerül a trón V. Iván leányához, Anna Joannavnához, akinek egyben a Romanov-dinasztia második megújulása köszönhető. I. Péter öröklési törvényét rokonai érdekében felhasználva 1731 decemberében nővére leányára, Anna Leopoldovnára hagyja a trónt. Majd 1740-ben módosítja azt, az Anna Leopoldovna (a mechlenburgi herceg leánya) és Anton-Ulrich braunschweigi herceg házasságából született fiúgyermeket, Iván Antonovicsot (leányágon V. Iván dédunokáját) téve meg örökösének. A létező hagyományok és normák alapján az új trónörökös (a későbbi VI. Iván) a Romanov-család nevét sem használhatná, hisz az ősi Braunschweig-família leszármazottjának számít, tehát vele németek kerülnek az orosz trónra. Nem sokkal később, 1741-ben, egy újabb palotaforradalommal a félig litván Jelizaveta Petrovna, I. Péter fiatalabb leánya távolítja el a braunschweigieket és veszi át a hatalmat. A segítségével egy másik német dinasztia számára nyílik meg az orosz trónra jutás lehetősége, hisz az örököseként megnevezett unokaöccs, Péter Fjodorovics (az anyja I. Péter idősebb leánya volt) az apja révén a Schleswig-Holstein-Gottorp-család képviselője. 1761 decemberében Jelizaveta Petrovnának, a Romanov-dinasztia utolsó egyenes leányági leszármazottjának a halála az 1613 óta hatalmon lévő család uralmának a végét is jelenti, utána az orosz trónon egy új, másik, a Schleswig-Holstein-Gottorp-dinasztia következik. A Romanov dinasztia tehát a harmadik megújulását III. Péter (-Károly) rövid uralkodásával éli meg, amit igaz, majd alig fél év múltán még egy megújhodás követ. Akkor lép az orosz trónra a palotaforradalommal eltávolított, majd meggyilkolt cár felesége, Szofja-Jekatyerina Anhalt-Zerbst-i hercegnő, II. Katalin néven. Miután apai ágon rokoni szálak fűzik III. Péter (-Károly) cárhoz, tulajdonképpen az orosz trónon a Holstein-Gottorp-inasztia megújulása és megerősítése köszönhető neki.

A második korszak sajátosságait számba véve összegzésében Csaksov megállapítja, hogy Oroszországban I. Péter rendelete teremti meg a politikai instabilitás azon feltételeit, amelyek hozzájárulnak a Romanov-dinasztia egyenes ágának kihalásához is. A dinasztia oldalágát több generáción keresztül német családok újítják meg, s a korszak uralkodói – függetlenül attól, hogy vérségi kapcsolatban állnak a Romanovokkal vagy sem –, uralkodásuk idején a vérségi (vagy lelki) rokonságot igyekeznek hangsúlyozni, és elődeik, különösen I. Péter öröksége folytatóinak vallják magukat.

A szerző a következő, a harmadik, 1796-tól 1917-ig tartó időszak vizsgálata során leszögezi, hogy bár a Holstein-Gottorp-iak hatalma az orosz trónon megszilárdul, az uralkodásuk alatt válságba kerülő orosz abszolutizmus végül a bukásukat eredményezi. A XIX. század 60–70-es éveinek reformjai a társadalmi és gazdasági szférát anélkül érintik, hogy a hatalom jellegén változtatnának. Az 1905–1907-es forradalom sem kényszeríti az uralkodót arra, hogy osztozzon a társadalommal a hatalom gyakorlásában, végül 1917 februárja vet véget a cárizmusnak.

E korszak kezdetén a dinasztián belül újra jelentkező problémákat I. Pál 1797-ben kiadott rendelkezésével próbálja megoldani. Az orosz dinasztikus jog fejlődésében új szakaszt nyitó, az orosz tradíciókat és a német–holland öröklési elveket is magában foglaló, új trónöröklési rendeletében az uralkodó a dinasztián belüli hierarchiáról rendelkezik, és szól a privilégiumok, a jogok és kötelességek mellett a család tagjainak anyagi ellátásáról is. I. Pál rendelete – meghatározva azok körét, akik a trónra igényt tarthatnak – pontosan rögzíti az egyenesági leszármazottak öröklési rendjére vonatkozó feltételeket. Ennek ellenére már I. Pált követően, I. Sándor uralkodása idején, majd halálakor a dinasztia trónutódlásával kapcsolatban újabb válság fenyeget, amit végül I. Miklós old meg. Innen a dinasztia a XVIII. századi krízishez hasonlót már nem él át. Töretlen uralmukat az I. Péteréhez hasonló házasságpolitikájuk tovább erősíti. A szerző szerint az, hogy a Holstein-Gottorp-iak főleg német hercegnőket vettek nőül, azt eredményezte, hogy nem függtek az orosz arisztokráciától, viszont a dinasztia elnémetesedett. Éppen emiatt törekednek arra mindvégig, hogy a trónörökösnek és az uralkodó család tagjainak az oktatásában a hazaszeretet, valamint a pravoszláv hitre nevelés váljon meghatározóvá. A trónörökösökkel modern ismereteket sajátíttatnak el azért, hogy felkészülten uralkodjanak. Csaksov úgy véli, hogy ez éppen II. Miklós esetében nem valósult meg, akit e korszak legfelkészületlenebb uralkodójának tart. Az 1894-ben hatalomra kerülő utolsó cár alatt nemcsak az orosz állam, de a dinasztia is válságba kerül, mivel éveken át nem, majd betegen születik meg a fiú utód. Emellett az uralkodó családon belül meglazuló fegyelem, a cárné viselkedése, valamint a Raszputyin-ügy tovább ront a helyzeten. Az I. világháború idejére válik látványossá és súlyossá a dinasztián belüli szakadás. Végül 1917-ben, a februári forradalmat követően II. Miklós a maga és a fia nevében lemondásra kényszerül, s ezzel a Holstein-Gottorp-„Romanov”-dinasztia uralmának vége szakad Oroszországban.

Befejezésül a szerző a negyedik periódusról, az 1917-től az 1990-es évekig tartó időszakról ad rövid áttekintést. Azt hangsúlyozza, hogy II. Miklós lemondásával és az önkényuralom bukásával az uralkodó családnak megváltozik a politikai és jogi státusa. A forradalmi Oroszországban II. Miklóst családjával együtt tartóztatják le, majd barbár módon lemészárolják őket. Oroszországban ugyanekkor a rokonok nagy száma is elpusztul. A dinasztia épségben maradó része külföldre emigrál, ahol különbözőképpen alakul az életük. Az emigrációban az uralkodó család vezetőjét – miután III. Sándor utódai meghaltak – Vlagyimir Alekszandrovics nagyherceg családjából választják ki. 1924-ben kerül a dinasztia élére Kirill Vlagyimirovics, utána a fia, Vlagyimir Kirillovics lép örökébe. Fiú örököse nem lévén, ma e cím várományosa az unokája, Grigorij, aki a leányának, Marija Vlagyimirovnának és II. Vilmos német császár dédunokájának, a pravoszláv keresztségben Mihail Pavlovicsnak a házasságából 1981-ben született. Ezzel bekövetkezett a Holstein-Gottorp-„Romanov”-dinasztiának a Hohenzollernnekkel történő, a dinasztia nevében is változást eredményező megújulása.

Csaksav tanulmányában a Romanov-dinasztia történetéről érdekes és hasznos vázlatos áttekintést nyújt. Remélhetően a jövőben gondolatainak részletesebb kifejtését könyv formájában is olvashatjuk.

V. N. Csaksov: Romanovi: kto anyi? (Romanovok: kik ők?), Otyecsesztvennaja Isztorija, 1998. I. 167–176. p.

Bodnár Erzsébet