Klió 1999/1.

8. évfolyam

A fasizmus szakaszai

 

Robert O. Paxton, a Columbia egyetem professzora bevezetőben a fasizmus fogalom kértelműségére utal. Sztálin, Nkrumah, vagy Szaddám Husszein is belefoglalható? De Maistre-ig vagy Rousseau-ig lehet visszamenni az előz­mények után kutatva? Voltaképpen Hitler és Mussolini sem hasonlít egymásra. Nem azonosítható a tömegekkel, Engels is tévedett, amikor arra számított, hogy a tömegek az általános szavazati joggal meghódítják majd a szocialisták számára a parlamentet. Az 1930-as években sok rendszer igyekezett magát fasisztának feltüntetni, bár nem volt az. Fasiszta jelvényeket olykor ma is használnak. A fasiszta mozgalmak időben is különböznek, meg nemzeti gyökereik is eltérőek. A tan és a tett kettőssége jellemző rájuk, cselekedeteiket nem lehet levezetni elveikből. Nem olyan „izmus” ez, mint a XIX. századiak a konzervativizmustól a kommunizmusig. Csak gyakorlatról van szó, a fasiszták megvetik az intellektualizmust. A fasizmus nem exportálható. Ellenségei is különbözők. Nem kell bizonyítani, hogy a mozgalom tettei megfelelnek a tannak. A csoport elsődleges minden más előtt, és áldozatnak kell tartani. Védeni kell, mert a liberalizmus megronthatja. Az egyénnek be kell tagolódnia a csoportba, a közösségbe, ennek a nagysága az egyéni öntudatot is növeli. A vezető mindig férfi. A mozgalom szépnek tartja az erőszakot. Persze a tan, az eszmék mégis számbaveendők, de mindig az időponttól, a körülményektől függően. Kezdetben a mozgalom elszakad a liberalizmustól, később, a háború idején a tan megint fontossá válik. A mozgalom forradalminak tartja magát, de ez nem jelenti a gazdasági és társadalmi rend megváltoztatását. A hívek csak erkölcsi megújulást kívánnak. A modernitást is vállalják, kombinálva a tekintélyelvvel. A fogalmat túl gyakran használják. Az biztos, hogy a XX. század legeredetibb politikai újdonsága. A fogalmat a kellő módon kell használni.

A fasizmus megértését számos mozzanat akadályozza. Ilyen, amikor statikusan közelítik meg, és feltételeznek bizonyos minimumot, amely sohasem változik. Az is akadály, ha nem figyelnek a mozgalom történeti közegére, ezért mozgásában kell megfigyelni, kontextusában más politikai pártokkal. Az egyes mozgalmak közötti különbségek fontosabbak az azonos vonásoknál. De csak azt szabad összehasonlítani, ami összehasonlítható, tehát az uralomra jutott mozgalmat és egy szűk szektát nem.

Öt szakaszát különböztethetjük meg: 1) a mozgalom létrehozása, 2) meggyökerezése pártként a többi párt között, 3) a hatalom megszerzése, 4) a hatalom gyakorlása, 5) a radikalizálódás vagy az entrópia.

Az első szakasz az eszmetörténet kutatási területe. Új világszemlélet születéséről van szó, amely meghaladja a jobb és bal kettősségét. Itt az összehasonlítás nem segít. Protofasizmus 1918 után minden országban volt, mert a tömegek mindenütt csalódtak a demokráciában. A mozgalom csak olyan országban születhetett meg, ahol volt politikai szabadság. Ezért még az Egyesült Államokban is megvoltak a csírái, Brook Adams mozgalma, aki két amerikai elnöknek is a leszármazottja volt, vagy a Ku-Klux-Klan az 1860-as évek déli államaiban. De a mozgalom nem ott bontakozik ki, ahol a legkorábban megszületett.

A második szakaszban már fontos az összehasonlítás, mert a beépülés ritkán valósul meg. A német és az olasz fasizmus falun hódított először, Franciaországban Henry Dorgčres mozgalma 1934-ben jelentéktelen maradt. Mindhárom országban agrársztrájkok törtek ki a két világháború közti szakaszban, ezeket a német és az olasz esetben éppen maguk a fasiszta mozgalmak verték le, Franciaországban viszont a Népfront. A társadalmon belüli polarizálódás és a politikai rendszer belső bajai elősegítik a hatalom megszerzését. A fasiszta pártok mind gyűjtőpártok, minden réteg iránt érdeklőd­nek. Az eredeti programot a hatalom megragadásakor semmibe veszik. Sok az improvizáció is. Hitler 1929–30 táján éppen a falu felé fordult. A hatalom megragadása sohasem történt puccs formájában, mert az a későbbi szövetsége­seket a párt ellen fordította volna. A puccs inkább katonai diktatú­rához vezet, mint Romániában 1941 decemberében. A hatalom megszerzése mindig a konzervatív elitekkel együttműködésben történt. Hitler is, és Mussolini is az államfőtől kapta a megbízást a kormányzásra. A konzervatívok ekkor már nem tudtak a baloldallal szemben politizálni. Franciaországban a harmincas években a konzervatívok nem érezték magukat veszélyeztetve, ezért nem volt szükségük a fasizmusra. Angliában 1931–45 között a konzervatív párt szilárdan a kezében tartotta a hatalmat. Spanyolországban és Portugáliában valójában katonai diktatúra jött létre.

A negyedik szakaszt, a hatalom gyakorlását az szabja meg, hogyan jutott uralomra a párt. Hitler és Mussolini egyaránt kénytelen volt a konzervatívokkal egyezkedni. A továbbiakban a vezér, a párt vezetői, az állami hivatalnokok és a politikai elitek négyes harca, a köztük lévő feszültségek változásai tették ki a történelmet. Itt az alapvető különbség az autoritárius állammal szemben, amelyben több párt is működik. Sztálin esetében hiányoztak a hagyományos elitek. Az autoritárius rendszerek elismernek bizonyos korlátokat a hatalom gyakorlásában, a fasiszta rendszerek nem. Mussolini inkább a konzervatívokkal működött együtt, mint a párt vezetőivel. Persze a fasiszta és az autoritárius rendszer közti különbség folyékony. A vichy-i rendszer csak idővel vált fasisztává. A spanyol és portugál esetben a hagyományos elitek kerekedtek felül.

Az ötödik szakaszban az út többfelé vezetett. Olaszországban először a tekintélyelvű állam felé, a gyarmati háború miatt jött a párt önkényuralma, a salňi köztársaságban pedig az eredeti radikális szociális igények kerültek megint az előtérbe. Csak Németország jutott el a teljes radikalizálódásig keleten, a lengyel és a szovjet területen. De ez a radikalizálódás a többi fa­siz­mus­ban is látens.

Az egyes szakaszokban változik a társadalmi összetétel, de az esztétikai ízlés is. Olaszországban megtörtént a visszatérés a férfi-uralomhoz.

A fasizmus valamilyen funkcionális meghatározására volna szükség. A politikai tekintély és a társadalmi rend feladata a közösség egységének, energiájának és tisztaságának a megőrzése. A liberális demokráciát itt azzal vádolják, hogy megosztja a társadalmat, és hanyatláshoz vezet. A fasizmus belső feszültségei csak a politikai gyakorlat tanulmányozásából érthetők meg.

A fasizmus is megismétlődhet, gondoljunk a balkáni etnikai tisztogatásra, a bőrfejűek jelenségére, vagy arra, hogy a salňi veterán, Mirko Tremaglia a Berlusconi-kormány idején a parlament külügyi bizottságának elnöke lett. Ha ma az Egyesült Államokban kerülne uralomra, istenfélő és négerellenes volna, Nyugat-Európában szekularizált és iszlám-ellenes. Kelet-Európában vallásos, antiszemita és szlavofil. De ez csak akkor fordulhat elő, ha az elit pl. a bevándorlók ellenében a bőrfejűekhez fordul segítségért. Manapság a második és a harmadik szakasz jelenségeire kell figyelni. Az a döntő, ha a kormányok nem tudják megoldani a politikai kérdéseket, vagy az elitnek szüksége van a bőrfejűekre. Az egykori retorika, a tan a mai helyzetben egyáltalában nem számít.

 

Robert O. Paxton: The Five Stages of Fascism (A fasizmus öt szakasza). The Journal of Modern History 1998. vol. 70. Numer 1, March, 1–23. p.

 

Niederhauser Emil