Klió 1998/3.

7. évfolyam

Fókuszban: Kelet- és Közép-Európa. Tranzitológiai munkák spanyol nyelven

Közhely, hogy a „keleti rendszerváltozások” óta Nyugat-Európa politológusai szenvedélyesen igyekeznek megérteni és ábrázolni az Elbától keletre, számukra is váratlan hirtelenséggel végbement változásokat. Nem könnyű a dolguk, hiszen a nyugati tudományos élet sem mentes azoktól a sztereotipiáktól, amelyek az ottani közvéleményt annyiszor akadályozták abban, hogy valós képet alkosson a térségbeli fejleményekről. Elsősorban az intézményi, ritkábban a gazdasági átalakulás érdekli őket, no meg a térség külkapcsolataiban bekövetkezett, őket közvetlenül érintő fordulat. Mindazonáltal vannak tudósok és politikusok, akik az előzményeket és az átalakulás folyamatait gondosan tanulmányozzák, és a régió vizsgálatát nem alkalmi kirándulásnak tekintik. Ezek előbb-utóbb félredobják a minden országot egyformára festő ecsetet.

Így van ez Spanyolországban is: néhány éven belül több kiadvány is behatóan foglalkozik ezzel a kérdéskörrel, s mindegyiknek jelentős magyar vonatkozásai vannak. (Örvendetes, hogy nemcsak meghívott magyar, hanem spanyol szerzők is komolyan vizsgálódnak a Lajtától keletre. A megjelenés dátuma és a tanulmányok elkészítésének időpontja egyes publikációk esetében nem esik egybe. Ez legtöbbször a megjelentetés nehézségeivel függ össze.

Az Oviedói Egyetem 1997-es kétkötetes kiadványának (A demokratikus átmenet Kelet- és Közép-Európában) tanulmányai – nagyobbrészt az egyetemen, illetve más asztúriai művelődési központokban elhangzott előadások átdolgozott szövegei – zömmel 1990 során születtek. Akkor huszonhárom szerzőt toboroztak, hogy viszonylag teljes körképet rajzoljanak az átmenetekről, in statu nascendi. A szerzők spanyol, bolgár, (akkor még) csehszlovák, lengyel, magyar, német, orosz, román politológusok, történészek, diplomaták, politikusok. A címlapon Gorbacsov mosolygó, kalapos képe látható, annak jeléül, hogy a tanulmányok elkészítésekor még megvan (főtitkárostól) a Szovjetunió, létezik (fal nélkül) az NDK, egy államban élnek csehek és szlovákok. A kötet arra derít fényt: hogyan látták a szerzők a fordulat tényezőit, a kezdődő átmenetet, és hogyan képzelték a folytatását. Meghökkentő a szerzők politikai és szakmai sokszínűsége: Madridban akkreditált kelet- és közép-európai diplomaták, kutatók, egyetemi oktatók; Marcelino Orejától, az 1982 előtti jobbközép UCD-kormány külügyminiszterétől a színvonalas spanyol kommunista történész-politológusig, Antonio Elorzáig, a magyar politológus-közvéleménykutató Simon Jánosig és a gazdasági diplomata Király Jánosig, vagy az akkori, Petre Roman vezette román kormány szociális és munkaügyi miniszteréig, Catalin Zamfirig, Janusz Onyszkiewicz lengyel hadügyi államtitkárig, és Zbigniew Romaszewski varsói szenátorig. Ennek megfelelően az egyes írások beállítottsága, színvonala, szemlélete is különböző. Olykor élnek a jegyzetelés módszerével, máskor nem. Némi mosolyt kelt, hogy több szerző is saját országát teszi meg az átmenet éllovasának (a „legjobb tanítvány”-effektus továbbélése?).

A kötetet gondozó, munkálatait irányító José Girón Garrote, oviedói egyetemi tanár érdeklődése elsősorban Magyarország felé fordult. Terjedelmes tanulmánya, A demokratikus átmenet Magyarországon, jelentős magyar (emigráns és hazai) irodalmat, illetve 1988–1990-es sajtó- és brosúraanyagot dolgozott föl. Állításait alaposan dokumentálva, az eseményeket az 1990-es választásokig követte. Mértéktartó, többnyire szakszerű megállapításokat tesz, a korabeli áramlatok pontos megkülönböztetése jellemzi.

A kétkötetes, 1997-es kiadvány a tranzitológia korai állapotát tükrözi, a maga újszerű meglátásaival és illúzióival, előrelátásával és előre nem látásával. Habent sua fata libelli – erről a könyvről bízvást elmondható ez.

1994-ben jelent meg Palánkai Tibornak, a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Tanszéke professzorának nagyvonalú összefoglalója (Kelet-Európa és az Európai Unió. A gazdaság), amely az Európai Unió felé igyekvő kelet-közép-európai országok helyzetét és perspektíváját tárgyalja a csatlakozás távlata szempontjából. A kérdéskör iránti spanyol érdeklődést tükrözi, hogy kötete spanyol tudományos és gazdasági körök támogatásával látott napvilágot: az alicante-i Kereskedelmi, Ipari és Hajózási Kamara, és a történelmi Salamancai Egyetem is segítette a megjelenését. „A változó Európában, amely a határok kiküszöbölésén munkálkodik, a magyar nép a politikai érettség sikeres példáját mutatja” – írta előszavában Juan Cantó Rubio, az egyetem professzora. Az alicante-i Kamara elnöke a könyv megjelentetését azzal indokolta, hogy „nagyon kevéssé ismertük az úgynevezett vasfüggöny mögötti országok ellenőrzött gazdaságát”. Béla Imre, a madridi magyar nagykövetség diplomatája pedig ajánló soraiban arra utalt, hogy a tervgazdaság az egyes „keleti” országokban az idők során nem egyenlő arányban őrizte meg „klasszikus” formáját, ezért a gazdasági átmenet feltételei sem voltak egyformák mindenütt. Többek között ebből következik Magyarország híd szerepe, amely hídon a Nyugat közelebb juthat a korábbi szovjet vezetésű blokk több más országához is.

Palánkai először az átmenet első szakaszának részben elkerülhetetlen nehézségeit ábrázolja. Ide sorolja a GDP és a fogyasztás visszaesését, a mezőgazdaság válságát, a KGST-piacok elvesztését. A kereskedelem és a nem anyagi szolgáltatások jobban vészelték át a fordulatot, növelték részesedésüket a GDP-ben. Mint Palánkai megállapítja: a tervgazdaság által létrehozott szerkezet nem felelhet meg egy olyan gazdaság szükségleteinek, ahol a fogyasztók szabadon határozhatják meg az igényeiket. A helyzet ellentmondásos. A fogyasztás számottevő visszaesése közepette gyorsan nőtt pl. a számítógépek és a híradástechnikai gépek eladása. A nagy gazdasági szervezetek válságos helyzete nem akadályozta a kis- és a közepes vállalkozások számának a gyors növekedését. Bajok forrása volt az új helyzethez illeszkedő gazdasági jogszabályok és viselkedési normák hiánya is. Pénzügyi akadályok (pl. a magas reálkamatláb) is korlátozták a beruházók befektetési hajlandóságát. Az új környezetben hangsúlyosabbá vált a nagyvállalatok alacsony hatékonysága.

Miután bemutatja a 90-es évek első felének magas inflációját, illetve a korábbi rejtett túlfoglalkoztatásból eredő munkanélküliséget, az egyik legnagyobb teherként a külkereskedelmi és a fizetési mérleg deficitjét, illetve az adósságterheket jelöli meg. Rámutat azonban az adósságok eltérő méretére és szerkezetére az egyes államok esetében. Fölidézi a reményeket, amelyeket a térség kormányai (és, tegyük hozzá, népei) egy lehetséges „új Marshall-tervhez” fűztek, és fölsorolja a tényezőket, amelyek miatt ez nem válhatott valóra. (Az eszközök hiánya Nyugaton, a térség gazdasági stabilizációjához fűződő érdekek gyengülése a politikai fordulatok lezárulása után, illetve a térség országai nagy részének gyenge képessége a kölcsönök rentábilis hasznosítására.) Mindez jórészt azzal függ össze, hogy a térség kimaradt az 1970-es évek technikai-technológiai forradalmából, amelyet most kell valamiképpen végigfutnia.

Palánkai a fejezetek végén számos történeti és aktuális táblázatot, adatsort, függeléket közöl, lehetővé téve az összehasonlítást az egyes tárgyalt országok és történelmi útjuk között. Nem ragad a hazai tapasztalathoz, objektív képet rajzol minden ország eredményeiről és nehézségeiről. A spanyol olvasó annyi jó minőségű információhoz jut Palánkai révén, hogy ennek segítségével, ha jól odafigyelt, már maga is követni tudja a térség újabb fejleményeit.

1996-ban látott napvilágot Carmen González és Carlos Taibo kötete (A politikai átmenet Kelet-Európában), nagyon rangos kiadó, a spanyol szenátus tudományos intézete (Centro de Estudios Constitucionales) gondozásában. A szerzőpáros könyve két, jellegében eltérő részre tagolódik. Az első a Magyarországon többször járt Carmen González írása tematikus elrendezésben tárgyalja az egész egykori szovjet befolyási övezet átalakulását, nemcsak a politika, de több helyütt a politikai ideológia és kultúra, illetve a szociológia oldaláról is. A második rész, Taibo tollából külön vizsgálja az orosz fejlődést.

A kommunista vezetésű rendszerek válságát González nagyrészt a demokratikus legitimáció hiányára vezeti vissza. Óhatatlanul beleütközik persze abba az ellentmondásba, hogy ezek a rendszerek és kormányzatok nem akkor omlottak össze, amikor demokratikus deficitjük a legsúlyosabb volt, hanem akkor, amikor egyik-másikuk már némi de facto legitimitást élvezett. Ezt a szerző úgy oldja föl, hogy megállapítja: mivel keletkezésük nagy mértékben külső beavatkozás gyümölcse volt, a nemzetközi tényezők játszottak lényegi szerepet összeomlásukban is, nagyobbat mint amilyet a többi demokratikus folyamatok többségében”. Itt a szerző bizonyára Dél-Európa és Latin-Amerika átmeneteire gondol. Ha némi kételyünk (az utóbbiakra nézve) fölhorgad is, a fokozati különbséget e téren mindenképpen elismerhetjük.

Joggal emeli ki González azt is, hogy a korrekciók a rendszerek késői szakaszában sem annyira a demokrácia kiterjesztésére irányultak. Inkább a piaci szabályozás ösztönző erejének a fokozása, illetve a nemzeti érzéseknek tett engedmények irányába haladtak. (Ez utóbbinak később egyik mozzanatként több országban része lehetett a nemzeti érzések szinte megzabolázhatatlan túlcsordulásában.)

A szerző egy további megfigyelését a „szereplők nélküli folyamat” terminusával foglalja össze. Ezen azt érti, hogy a legtöbb esetben nehéz megragadni, kik vívták ki tulajdonképpen az átmenetet. Ezen belül figyelemre méltónak tartja a hadsereg és a rendfenntartó erők tartózkodó magatartását az átmenet döntő hónapjaiban. Kár, hogy ennek a szociológiai és politikai hátterét nem próbálja megragadni. Az is, hogy a román esetet e tekintetben csak a rendszert fenntartani próbáló, rövid lélegzetű próbálkozás, illetve az 1990. márciusi marosvásárhelyi etnikai összecsapás pacifikálása kapcsán különbözteti meg, hiszen a katonai elitnek ennél tartósabb szerepe volt az új kormányzat támaszaként is. Sajnálatos egyébként, hogy a szerző szigorúan a Varsói Szerződés egykori államainak a keretében mozog, lemondva a jugoszláv rendszer elemzéséről, a maga messzemenő tanulságaival. Ez többek közt a hadsereg kérdésében is más modellt sejtetne, de árnyalná a hazai és a nemzetközi tényezők kölcsönhatásáról alkotott képet is.

Találóan jellemzi González a kommunista pártok gyors feloszlásának vagy fölmorzsolódásának a folyamatát. Érinti a civil társadalom gyengeségének a következményeit a kialakuló új állapotokra nézve. Kimutatja annak a máig ható konzekvenciáit, hogy a magánkezdeményezés a váltás előtt elsősorban a „második gazdaságban” nyert teret. Korántsem érdektelen, amit a politikai, gazdasági viszonyok átalakulása, illetve a nemzetközi hatások közötti összefüggésről grafikusan ábrázolva is mond. Eszerint az egyik „tranzíciós” tényező a magyar és a lengyel eseményeknek a Nyugat által fölerősített demonstratív hatása volt. Ugrópontnak tekinti a magyar határ megnyitását az NDK állampolgárai előtt. A KGST és a Varsói Szerződés felbomlását is összefüggésbe hozza a nyugateurópai és az észak-amerikai nyomással, valamint a Nemzetközi Valutaalap pressziójával.

Érdekes – bár kissé problematikus – a szerző ábrája az átmenet nyomán kialakult pártrendszerek ideológiai szerkezetéről. Ezt olyan koordinátarendszeren jelöli, ahol az egyik tengely az etatista és a liberális pártok közötti megoszlást, a másik egyik oldalon a kozmopolita, urbánus, világi, a másikon a nacionalista, falusi, felekezeti pólusok közötti elhelyezkedést ábrázolja. Egyet lehet érteni azzal, hogy a középtájon mindkét vonatkozásban a lengyel és a magyar „utódpárt” áll. Éppen ezek esetében azonban az „ideológiai” besorolás további vizsgálatot igényelne.

A konklúziók is magvasak. A legfontosabb az a kérdésfeltevése, hogy mennyire beszélhetünk az egykori „varsói” országokban „konszolidált demokráciáról”. Itt differenciál, azzal összefüggésben, hogy mennyire érvényesül adott országban „Európa vonzása”. (Ezt a legnagyobbnak az osztrák-magyar monarchia egykori országaiban érzi.) Azt is jelzi, hogy a másféle, nem parlamentáris útválasztás eshetőségét korlátozza az érintett országok „alternatíva-hiánya”. Az Európai Unióhoz való közeledésen, majd csatlakozáson kívül más járható útjuk nem látható. Előre jelzi azonban, hogy ez a tendencia nem zárja ki egymástól jelentősen különböző belpolitikai küzdőterek középtávú fennmaradását.

Taibo „orosz” fejezetei abból az előfeltevésből indulnak ki, hogy az Orosz Föderáció esetében „elsietett történelmi optimizmust” sugallna az a megállapítás, hogy a folyamatnak nem lehet más kimenetele mint az autoriter állapotból a demokratikus formák felé haladó mozgás. Kezdetben (1992–1993) – írja – szinte általános az intézmények és az erőviszonyok „ideiglenessége”. A hatalmi ágak valóságos háborúban állnak egymással. Később azonban, az 1993 végi alkotmánnyal az elnöki hatalom jogilag is (még inkább de facto) maga alá gyűrte a többi hatalmi ágat és „hiperprezidencialista” rendszer jött létre, „befogott szájú” törvényhozó hatalommal. Kettőjük közé szorulva vergődött az Alkotmánybíróság – amíg föl nem oszlatták...

Taibo láthatóan egyszerűsítőnek tartja azt a nézetet, amely szerint az új elit általában a régi SZKP-nomenklatúra köpönyegváltásából keletkezett. Ezt úgy árnyalja, hogy az említett réteg „leginkább technokratizált” elemei tudták politikai pozícióikat gazdasági hatalomra váltani. A pártok gyengeségét abból vezeti le, hogy ezek egy-egy személy körül csoportosuló „körök” (kivételnek tekinti a kommunista pártot, a maga örökölt szervezeti rendszerével). Az okot abban látja, hogy a rátermettebb embereket az államapparátus szívta föl. Szimptomatikusnak tartja Ribkin, Gajdar, majd Csernomirgyin kudarcba fulladt kísérletét arra, hogy létrehozzák az „establishment” néhány jelentősebb pártját. Maga Jelcin sem tudta élővé tenni az 1995. decemberi választásra összekalapált „Otthonunk, Oroszország” nevű választási pártot. Ezek után jobbnak látta, ha nem „saját” pártot alakít, hanem a pártok fölötti döntőbíró szerepét játssza.

Nagyobb életerőt tulajdonít a gazdasági hátterű nyomást gyakorló csoportoknak, amelyeket az ipartól a kereskedelemig, a bányászatig és a mezőgazdaságig beható ismeretek alapján elemez. E csoportok közül a leggyengébbnek a szakszervezeteket tartja. Ezt nem kizárólag a gyengeségükben érdekelt körök (a technokraták) manővereihez köti. Inkább – alapos okkal – a civil társadalom szovjetkorszakbeli gyengeségéhez nyúl vissza. Külön is vizsgálja a médiumok helyzetét, amelyek a korábbihoz viszonyítva – még a Gorbacsov-féle glasznosztyhoz képest is – függetleneknek mondhatók, de állandóan ki vannak téve a hatalom befolyásolási kísérleteinek és fenntartásokkal közelednek a fennálló állapotok radikális bírálóihoz.

Az oroszországi viszonyok Achilles-sarkaként tárgyalja a Föderáció soknemzetiségű szerkezetét és az ebből származó ellentéteket, amelyek több ponton mély történelmi gyökerű konfliktusokba csaptak át. Míg Tatarisztánban és Baskortosztánban¹ ezeket sikerült megállapodásokkal lezárni, a csecsenek esetén mutatja be, hogy jóval nehezebben emészthető feszültségek is lehetségesek.

Taibo igyekszik megragadni az orosz gazdaságfejlődés sajátságait. Az egyik, hogy a Föderáció egy nagyobb birodalom megmaradt része, ezért sok kooperációs problémát örököl, amelyek révén sebezhető és sebezni tudó ország. A másik a nagyméretű védelmi ipar funkcióvesztése, amely egykor egy egész világtömb és szövetségesei szükségletét volt hivatott szolgálni, s most partra vetett halként vegetál. Harmadiknak a gazdasági szervezetek jelentős részének gigantikus méreteit tekinti. Az ebből eredő bonyodalmak az országot nem teszik vonzóvá a külföldi befektetők számára. Az ide irányuló működő tőke abszolút értékben (és viszonyítva még inkább) – alatta marad némely kisebb középeurópai államokénak, nem milliárdos, csak százmilliós nagyságrendű. Ez azzal is összefügg, hogy bizonyos, a Nyugat számára fontos nyersanyagbázisok (pl. az azerbajdzsáni olaj- és a türkmén gázkészletek) más egykori szovjetköztársaságok területén maradtak.

Hosszabban tárgyalja az IMF-ihletésű Gajdar-féle reformkísérlet erősségeit és gyengéit, valamint a szociális problémák hatását bármely lehetséges gazdasági megoldásra. Itt a kis keresetűeket a szovjet korszakban védelmező intézkedések megvonására utal, ami hirtelen, nagy mértékben növelte a szociális különbségeket. (Ha 1980-ban a lakosság legjobban kereső 10 százaléka a jövedelmek 19 százalékához jutott, 1993-ban ez az arány már 42 százalék.) De a munkavállalók soraiban is óriási különbségek keletkeztek, aszerint, hogy mekkora a kereslet ágazatuk termékeire. A legnagyobb a visszaesés a korábban sem túl magas színvonalú egészségügy, mindenekelőtt a megelőzés terén. Ez a rák, a tüdővész és a szifilisz terjedésében nyilvánul meg. Kevesebb a kórházi ágy, az orvos. Romlik az öregek helyzete. Mindez a munkanélküliség növekedésével és a más köztársaságokból a Föderáció területére áramló menekültek problémájával együtt – mint Taibo megállapítja – a politikai egyensúlyhiány állandó forrásának tekinthető.

A külpolitikai rész a „birodalmi” helyzet megingásának a következményeit tárgyalja – talán itt halljuk a legkevesebb újat. A nyugati orientáció elkerülhetetlensége itt összefonódik a „közeli külföld” iránti újfajta érdeklődéssel, különösen több keletközép-európai állam közeli NATO- és középtávú EU-felvétele fényében. A hatalmi visszaszorulás nyomasztó élménye tükröződik többek közt Zsirinovszkij platformjában.

Összefoglalójában Taibo két alaptendenciát határoz meg az orosz politikában. Elsőként azokét, akiknek érdeke a szovjet korszakból fennmaradt viszonyok, jogok megóvása, másodszor azokét, akik a piacgazdaság minél gyorsabb kiépítésében érdekeltek. Mindez összefügg az autoritarizmus és a demokrácia párharcával is, mivel mindkét álláspont hívei kacérkodnak céljaik tekintélyuralmi eszközökkel való megközelítésével, ha nem is sztálini értelemben.

A könyv nagy irodalmat von be vizsgálódása körébe. A túlnyomórészt angol nyelvű hivatkozások között fel-feltűnnek orosz nyelvűek is, annak a jeleként, hogy terjed a felismerés: a Föderáció problémái az egyszerűsítés veszélye nélkül nem elemezhetők kizárólag nyugati források alapján.

José Girón, ed.: La Transición Democrática en el centro y este de Europa (A demokratikus átmenet Közép- és Kelet-Európában). I-II. köt. Universidad de Oviedo, Servicio de Publicaciones, Oviedo 1997. 489 p.; Tibor Palánkai: Europa del Este y la Unión Europea. Economía. (Kelet-európa és az Európai Unió. A gazdaság). Cámara Oficial de Comercio, Industria y Navegación de Alicante. Salamanca 1994. 132 p.; Carmen González/Carlos Taibo: La transición política en Europa del Este (A politikai átmenet Kelet-európában). Centro de Estudios Constitucionales. Cuadernos y debates 61. Madrid 1996. 167 p.

Harsányi Iván

1. A Tatár és Baskír Autonóm Köztársaságról van szó. Mivel azonban ezek – az Orosz Föderáció keretében – szélesebb autonómiát vívtak ki maguknak, vezetőik indokolatlannak érezték, hogy továbbra is az autonóm köztársaság orosz elnevezését használják. A különböző nyelvekre való átfordítás azután meghökkentő változatokat eredményezett.