Klió 1998/3.

7. évfolyam

A jelenkori olasz titkok és titkosszolgálatok

 

Giuseppe de Lutiis 1996-ban publikált munkája – A hatalom sötét aspektusa – mintegy két évtizedes, fáradhatatlan kutatószenvedély újabb állomása azok után, hogy a terrorizmusnak és az államellenes, felforgató tevékenységnek szentelt írásai folytatásaként 1984-ben az olasz titkosszolgálatokról írt könyvével hívta fel magára igazán a figyelmet. A Storia del servizi segreti in Italia (Editori Riuniti kiadás) siker volt, 1991-ben már negyedik kiadása jött ki a nyomdából.

De Lutiis könyveinek tematikája mindig ugyanaz: a jelenkori olasz történelem eddig megfejthetetlen rejtélyei, titkai, olasz közéleti kifejezéssel misztériumai, amelyekben a terrorizmus, az államellenes felforgatás és a titkosszolgálatok mint az állam apparátusai, egyúttal az „állam az államban” jól ismert formula szerepére igényt tartó szervezetek, olykor az „antiállam” vagy „kettős állam” funkcióját betöltő önjáró gépezetek egymást kiegészítő tevékenységükkel meghatározó módon gyakoroltak hatást az események menetére. Arról a jelenkorról van ez esetben szó, amelynek bizonyos periódusa – az 1945 utáni évtizedek – egyre nagyobb intervallumokban kerülnek át a közelmúlt történelmileg többé-kevésbé értékelhető korszakába, és válnak szinte minden vonatkozásban kutathatóvá. Az óvatosabb fogalmazás mindazonáltal azért indokolt, mert az 1945 utáni évtizedek történelme napjainkig ér, és a napjainkat érintő események politikai vetülete elkerülhetetlenül spekulációk tárgyává is válhat. Ehhez hozzá kell vennünk azt a kutatástechnikai kérdést is – az olasz levéltári kutatási korlátozást –, amely a legutóbbi harminc évet zárt anyagként kezeli, oldást ezalól, politikai döntések révén, kivételes helyzetbe kerülő kutatók, megbízottak élvezhetnek, mint éppen a szóbanforgó szerző, akit a terrorcselekményeket, a titkosszolgálatok tevékenységének meghatározott ügyeit vizsgáló parlamenti bizottság szakértőként vont be munkájába.

Ebben a minőségében előbb a parlamenti bizottság használatára kutatta anyagát, majd annak vitája után, a titkosság megszűntével, a közvélemény alkotmányosan előírt, szükségszerű tájékoztatására publikálta azt, természete­sen abban a formában és keretben, amelyre a mindenkori szolgálati titok korlátja lehetőséget biztosított számára. Korábban – 1989–90 előtt – ez a korlátozás széleskörű volt, ma kevésbé az, és ez mind a korábbiakra, mind a jelenlegi helyzetre nézve természetesnek tekinthető jelenség. A politika, azaz napjaink történelme vagy a napjainkig érő közelmúlt élő, cselekvő generációk műve, a „kormányzók és kormányzottak” (Gramsci kifejezése) bonyolult viszonya, ami döntéshozatali mechanizmusokat, döntések rendszerét, a köz ügyeinek gesztióját jelenti. Ebben óhatatlanul vannak egyéneket, emberek csoportjait és tömegeit érintő jó és rossz döntések. A problémákat a politikában és a történelemben is többnyire a rossz döntések okozzák, mindenekelőtt az, hogy csak bizonyos, tulajdonképpen történetivé váló idő elteltével derülhet ki ezek elhibázott volta. Megszületésük pillanatában a döntéshozók oldaláról – feltételezve jó szándékukat – a rossz döntések is jónak tűnnek, vélt vagy tényleges jó szándékból is fakadhatnak. Ez az alapvető ellentmondás életbe lépteti – politikai rendszerektől függetlenül – azt a politikai-technikai sajátosságot, ami a nyilvánosság kiiktatását, a titkos ügykezelést, a titkos szolgálatokat és tevékenységüket, titkos diplomáciát és hasonlókat produkál, formális „kettős államot”, aminek a kifejlett problematikája, a hazai politikai-történeti irodalomban még nem kapott kellő figyelmet, annak ellenére, hogy nemzetközileg az elmúlt évtizedekben ismert, rangos szerzők sűrűn tárgyalták, sőt a németországi tanulmányok még korábbiak, és történelmileg feldolgozták az első világháborútól terjedő korszakokat (Pl. E. Lederer: Kapitalismus, Klassenstruktur und Probleme der Democratie in Deutschland 1910–1940, Göttingen, Vanderhoeck und Ruprecht, 1979). A gyűjteményes kötet egyik első írása – Zur Soziologie der Weltkrieges – egyenesen 1915-ös eredetű és azzal a hatékony disztinkcióval operál, hogy kettéválasztja a jogállam és a hatalmi állam szerepkörét, azaz a Rechtsstaat–Machtsstaat nyomán E. Fraenkel és mások már nyíltan használják a kettős állam kifejezést, megint mások, mint N. Bobbio Itáliában, valamint két amerikai újságíró, David Wise és Thomas B. Ross a láthatatlan kormány kifejezéssel élnek. Könyvük, a The Invisible Government, miután hősi, dicsőítő vállalkozásnak festi le az 1961-es, szupertitkosan előkészített, majd szupercsúfosan kudarcot vallott Disznó-öböl-inváziót Kuba ellen, és ugyanebben a tónusban emlékművet állít a CIA minden egyes korabeli, hasonló zsánerű akciójának, bestseller lett. Több nyelvre, így olaszra is lefordították még 1967-ben, és ettől kezdve időről időre a problematika napirendre került, csak az amerikai szerzőpárosétól elütő összefüggésekben.)

Olaszországban ugyanis 1945-től számítva, illetve a szocialista–kommunista baloldal kormányzásból történő kiszorítása, 1947 után is, változatlanul a baloldal permanens veszélyével  néztek szembe a politikai ellenfelek, elsősorban mint „kommunista veszéllyel”, ami ellen mindent, illegális eszközöket, a „kettős”, a „láthatatlan” kormány eszközeit is bevetették. A kettős állam problematikája, amint a címszavas historiográfiai utalások is mutatják, bel- és külpolitikai kontextusban, a nemzeti és nemzetközi mozzanatok párhuzamában egyszerre merül fel, általában ott, ahol a politikai kérdések dimenziója túlhaladja a nemzeti kereteket (l. Németország külső és belső helyzetét az első világháborúban).

Olaszország jobbra vagy balra tolódásának kérdése sem egyszerűen belpolitikai kérdés volt 1945 után az ország geopolitikai helyzeténél, valamint méretei, súlya, Dél- és Nyugat-Európában betöltött dimenziójánál fogva. A kérdés foglalkoztatta az európai szomszédokat és a nyugati világ első számú katonai-politikai hatalmát, az Egyesült Államokat. Fejtörést okozott számukra, hogy ellentétben a kelet- és közép-európai szocialista rendszerekkel, s az ezeket irányító szovjet minta szerinti kommunista pártokkal, az olasz párt (OKP) – a nemzetközi kommunista mozgalom részeként ugyan, de sok vonat­kozásban fokozatosan, már 1945 és 1956 között, majd 1968 után pedig egyre határozottab­ban differenciálódva, másúton járó és tájékozódó, alapvetően demokratikus politikai irányvonallal dolgozva – közeledett céljaihoz. Céljai között pedig a hatalom megszerzése, vagy az abból való újbóli részesedése után is a demokrácia, a többpártrendszer fenntartásával működő politikai szisztéma szerepelt – a munkásérdekek, a dolgozó ember érdekeinek képviselete mellett. Mondani sem kell, hogy munkáspárti jellege mindig megkülönböztető vonása volt. Ezzel a politikával kihúzta az ellene irányuló kritikák méregfogát (szovjetbarátság, a demokratikus politika csak máz, taktika; ha hatalomra kerülnek, ugyanúgy járnak el, mint a bolsevikok; stb.). Ahogy választásról választásra, krízisről krízisre türelmesen és következetesen, demokratikus stílusban kifejtette és fejlesztette irányvonalát a párt, úgy vesztették el hatásukat a kritikák, az észrevételek, a froclizások. A párt jelentős választói tábort gyűjtött maga köré. Jellemző, hogy 1996-ban az OKP jogutódja, a Baloldal Demokratikus Pártja, szövetségeseivel együtt választási sikert aratott. Az is jellemző azonban, hogy ezt a sikert az OKP utódpárti alakjában csak a nemzetközi helyzet 1990-ben történt gyökeres megváltozása után érte el, amikor is a kommunista veszély a Szovjetunió összeomlásával elmúlt, ugyanis a veszélyt – reális volt-e avagy nem Nyugat-Európában, ez más kérdés – a Szovjetunió léte táplálta. Az OKP 1990 előtti formációjában politikailag jelentékenyebb erőt képviselt, mint 1990 utáni utódpártiságában, és nemcsak azért, mert például 1991-ben szakadás következtében kettévált az akkor épp hetven évre visszatekintő, nagymúltú párt. Mindenkori erejének, befolyásának, választói támogatottságának megfelelő értékelést kapott ellenfelei részéről otthon és külföldön egyaránt, akik nem válogattak az eszközökben, hogy megállítsák előretörését. De Lutiis könyve ezekről a módszerekről, eszközökről közöl adatokat, dokumentumokat, nem rejtve véka alá véleményét sem.

Közvetlenül a második világháború befejeztével, dokumentálhatóan 1948-tól az Egyesült Államok nemzetbiztonsági tanácsa direktívákat intézett az Olaszországban tartózkodó katonai egységek, titkosszolgálatok vezetőihez. Ezek közül az első hét pontba szedte a különféle teendőket arra a feltételezett esetre, ha „Olaszország fegyveres felkelésre vagy más, illegális kezdeménye­zésre kommunista uralom alá kerülne” (De Lutiis 6. o.). A hetedik pont „az olasz kormány konszenzusának birtokában, és konzultálva az angolokkal, előirányozta erők hadrendbe állítását Szicílián és Szardínián, elegendő mértékben ahhoz, hogy elfoglalják ezeket a szigeteket az endogén kommunista ellenzékkel szemben, még azt megelőzően, hogy Olaszországban a kommunista pozíció jelöljön ki egy általuk uralt illegális kormányt a félsziget teljes ellenőrzésére”. (Uo. Idézet a National Security Council 1948. II. 10-i direktívájából.)

1948. III. 8-án újabb direktíva Washingtonból: „Az Egyesült Államok biztonsági érdekei közvetlenül és súlyosan (... – törölt rész) attól a lehetőségtől, hogy a kommunisták uralta Népi Blokk az áprilisi választásokon megvalósíthatja a kommunisták kormányra kerülését, és ők, követve a Kelet-Európában bejárt familiáris utat, elérhetik a kormány tökéletes ellenőrzését és Olaszország átalakítását egy Moszkva szolgálatába hajtott totalitárius állammá”. (Uo.) A direktívák a későbbiekben konkretizálták a fenti lehetőség megakadályozásának módszerét:

„1) Az Egyesült Államok elősegíti a Kommunista Párt, a kommunista szervezetek és kiemelkedő vezetőik lejáratását;

a) a KP tekintélyének szétzúzása,

b) a közfunkciókat gyakorló kommunisták kompromittálása,

c) a második világháborús kommunista erőfeszítések lejáratása,

d) a KP vezetőit érintő botrányok felfújása révén”. (Uo. 9. o.)

A direktívákon kívül az amerikai szervek már 1946 elejétől módszeresen megkeresték, nyilvántartották és szervezték azokat a kommunistaellenes katonatiszteket, nemkommunista volt partizánokat, akikre a fenti akciókban számíthattak. Észak-Olaszországban, Veneto, Friuli, Venezia-Giulia régiókban minden további nélkül támogatásra leltek az amerikai elképzelések, mivel Tito a kétségtelen délszláv háborús érdemekre és az olaszoktól is elszenvedett sérelmekre való tekintettel visszakövetelte Jugoszláviának mindenekelőtt Zára városát, az egész Isztriát, és szemet vetett Triesztre, a környező Venezia-Giulia régió egészére, mi több, a német kapitulációval 1945 tavaszán bevonult Triesztbe, és 45 napig ott tartotta csapatait.

Visszatérve az amerikai magatartásra a dokumentumok tükrében is, megállapítást nyer az a tény – ami egyébként feltehetően ismert volt, jóllehet, a dokumentumok pontosították az ismeretek szintjét –, hogy életre hívtak tulajdonképpen egy, az olasz törvényesség és a választott parlament által soha el nem ismert struktúrát, az ún. Gladiót. A gladio az olaszban már elavultnak tekinthető szó, jelentése kétélű tőr, a gladiátorok fegyvere, illetve az adott összefüggésben a direktívák konspiratív fedőneve, képletes fegyver, amit a kommunisták ellen használtak volna, ha a szükség úgy hozza. A dolog pikantériája abban állt, hogy a Gladio 1992–93-ig fennállt, és csak azután oszlatták fel, miután a kommunista veszély teljes egészében, nemzetközi értelemben is érvényét vesztette. A Gladio szervezete és emberei lettek volna hivatva letartóztatni az OKP országos és helyi vezetőit, aktivistáit akkor, ha a Varsói Szerződés országainak katonái megtámadták volna Itáliát. Antall József, néhai magyar miniszterelnök, interveniálva a Gladio-vitában, egy nyilatkozatában említést tett katonai kiképzésének időszakáról, nevezetesen arról, hogy kiképzőtisztje a Po-síkság elfoglalását gyakorlatoztatta. Aligha vonható kétségbe, hogy egy-egy kiképzőtiszt önnön militarista megalomániáját ilyesmivel támasztotta alá, sőt a Kreml katonai terepasztalain is ki lehetett jelölve a Trieszthez vezető folyosó, és elméletek is születtek a folyosón való behatolásról, azonban ezek elméletek és agyrémek maradtak. Itália megszállá­sának gondolatával a Kreml felelős stratégái gyakorlati szempontok­ból nem számoltak sem Sztálin idejében, 1945-ben – amikor erre esetleg a teheráni és a jaltai megegyezés híján kínálkozhatott volna lehetőség –, sem később. A Gladio szervezését egyedül a hipotézis motiválta, és ennek részeként az, hogy a VSZ támadásának jelére megmozdulnak az olasz kommunisták, a VSZ csapatai oldalára állnak, polgárháborús helyzetet provokálnak, stb. A feltétele­zésnek ezt a részét az olasz kommunista vezetők mindig a leghatározot­tabban visszautasították.

Hogy ez a ma már egyértelműen látható kérdés, a soha be nem következett hipotézis reális problémákon nyugodott, és hogy ezek kifejlete az olasz társadalom és az olasz kommunisták szempontjából is megnyugtatóan elrendeződött, arra vonatkozóan William Colby egy közelmúltbeli interjúja (Corriere della Sera, 1994. XII. 5.) nyújt támpontokat. A CIA 1970-es évekbeli igazgatója 1953-ban érkezett Rómába az olaszországi amerikai titkosszolgálatok tevékenységének politikai koordinálására; kompetens személyiség a témakörünkben; interjújából vett részletekkel fűszerezzük cikkünket:

„– A félelmeik megalapozottak voltak? Még 1954-ben is Szicília és Szardínia vörös puccsot megakadályozó megszállásáról beszéltek.

__ Természetesen megalapozottak voltak. A Szovjetunió bekebelezte Kelet-Európát, terjeszkedni kívánt, az olasz kommunisták fegyverkeztek, és számításaink szerint az OKP Moszkvától évente 50 millió dollár finanszírozást kapott a szövetkezeteken, a külkereskedelmen és hasonlókon keresztül. Amikor Rómába érkeztem, 1945-höz képest a helyzet romlott. Öt évem volt az 1958-as választásokig, hogy változtassunk a fronton.

– Azon a ponton lett volna a helyzet, hogy puccsra kellett gondolni?

– Én a politikáért feleltem, el kellett kerülni a centrum erózióját. A katonai kérdések felelősei levonták a maguk következtetéseit. Azt hiszem, hogy a fegyveres beavatkozásnak nem egy, hanem két terve létezett. Az első amerikai, a második a NATO-é, amelynek Itália fontos struktúrája volt. Azt hiszem, ezek a tervek egyeztetve voltak. Stupidság lett volna nem készülni egy kivételes helyzetre.

– A CIA szerint Itáliában 75 ezer fegyveres kommunista volt. Ez volt az ok, amiért létrehozták a Gladiot?

– Személy szerint semmi dolgom nem volt a Gladioval. Ilyen szervezeteket Skandináviában létesítettek a szovjet inváziótól való félelem miatt, talán önök felé is létrehozták ezeket. Amerika nem volt nyugodt Nyugat-Európa jövője felől.”

Colby ezután az olasz politika fejlődéséről beszélt. Elismerte: a „centrum” stabilizálása érdekében a kommunistáknak juttatott moszkvai pénz „felét” biztosították Amerikából ezeknek az erőknek, hogy állni tudják a sarat. Az interjú végén, a lap tudósítójának kérdésére felelve, rátért az aktuális helyzetre.

„– Nézzük a mát. A legutóbbi választásokon a PDS-t (a Baloldal Demokratikus Pártja) neokommunista pártnak állították be...

– Véleményem szerint a PDS még a névváltoztatás előtt megszűnt kommunistának lenni. Azt gondolom, hogy az OPK a 70-es években, az eurokommunizmussal kezdett fejlődni. Adott ponton egyenesen a NATO-t, a szabad választásokat is elismerte. Ha ma valami fenyegeti a világot, akkor a veszélyt a nacionalizmusokban és a fasizmusokban kell látnunk.

– Ön tehát azt vallja, hogy nincs többé kommunista veszély?

– Itáliában biztosan nincs.”

Eggyel több ok – gondolta a voksáról tépelődő olasz választó a Colby-interjút olvasva –, hogy a PDS-re szavazzak...

Az interjú végének idézett kijelentése, a PDS 1996-os választási sikere, és eközben a parlamenti bizottság jelentése (De Lutiis 1994. július elsején adta át kutatásainak eredményét) sem zárt le a Gladio-vitát és a vele kapcsolatos kérdéseket. A jelentés és de Lutiis vizsgálódásai is rámutattak a Gladio és a titkosszolgálatok tevékenységére, valamint az 1968 utáni jobb- és baloldali szélsőséges csoportok terrorcselekményei közötti összefüggésekre, de nyitva hagyják – részben az 1963–90 közötti időszakban (De Lutiis 158. o.) eltűnt dokumentumok garmadájára való hivatkozással is – a pontos, nemzetközi érvényű felelősség tisztázását.

A „kettős állam” továbbra is áll a lábán, és nem csak Itáliában.

 

Giuseppe de Lutiis: Il lato oscuro del potere (A hatalom sötét aspektusa). Editori Riuniti, Roma, 1996. 203 o.

 

Pankovits József