Klió 1998/3.

7. évfolyam

Egy államjogász a forradalmi átalakulások idején: Gerhard Anschütz (1867–1948)

 

 

Minden tudományágnak megvannak a maga klasszikusai, akiknek munkái az adott szakterület műveléséhez elengedhetetlenek. Németországban az államjog (alkotmányjog) területén ilyen volt Gerhard Anschütz, a XX. század modern klasszikusa. Tudományos pályája a német történelem több korszakán ívelt át, amelyek során az ország államberendezkedésében jelentős változások zajlottak le. Szakmai tevékenységét még az 1850-es porosz, majd az 1871-es német birodalmi alkotmányról írt munkákkal kezdte. A monarchia 1918-as össze­omlásakor már 51 éves. Életművének legmaradandóbb időszaka azonban csak ezután következett. Az 1919-es weimari alkotmányról írt kommentárját a korszak legjobb munkájának tartják. Mivel ez az alkotmány volt Németország első demokratikus-köztársasági alkotmánya, így a ma hatályos 1949-es szövetségi alaptörvényre is hatással volt.

Gerhard Anschütz 1889-ben, 22 éves korában szerzett jogi diplomát, majd a közigazgatásban fogalmazóként dolgozott. 1894-ben jogi szakvizsgát tett, de ezután véglegesen a tudományos pályát választotta, s két évvel később már habilitált. 1899-ben, mindössze 32 évesen a tübingeni egyetemre a közjog rendes professzorává nevezik ki. Egy évvel később, Georg Meyer halálát követően a heidelbergi egyetemre hívták. 1908-ban a berlini Frigyes Vilmos Egyetemre kap meghívást, de 1916-ban visszatér Németország legpatinásabb egyetemére. Heidelberget nem hagyja el aktív korszakának befejeztével sem, itt halt meg 81 éves korában.

Gerhard Anschütz legjelentősebb munkái az alkotmánykommentárok voltak, amelyek kezdetben a bismarcki birodalmi és a porosz alkotmány köré épültek, s így az alkotmányos monarchiák problémakörét fogták át. A Jogtudományi Enciklopédiában összefoglaló munkát írt a birodalmi államberendezkedésről.1 Az ezen témakörben készített legfontosabb műve azonban a Német államjog tankönyve2 volt, amely viszont nem önálló munka, Georg Meyer könyvét dolgozta át. Ez összesen hét kiadást ért meg. Az utolsót röviddel a novemberi forradalom után zárta le, s 1919 elején jelent meg Lipcsében. A Porosz Állam 1850-es Alkotmányleveléről írt kommentárjának első kötete 1912-ben jelent meg.3 A tervezett második kötet azonban 1918-ig nem készült el, a monarchia összeomlását követően pedig már okafogyottá vált.

1921-ben megjelent a weimari alkotmányról írt kommentárja, amely 1933-ig négyszeri átdolgozással, összesen 14 kiadást ért meg. Gerhard Anschütz professzort nem érte váratlanul az új államberendezkedés születése. Tudományos munkáiban már 1918 előtt sürgette a reformokat, különösen a porosz háromosztályos választójogot tartotta anakronisztikusnak. Ezen túl az egységet veszélyeztető partikularizmussal szemben a birodalom unitárius jellegű, a tagországok jogköreit csökkentő átszervezését tartotta szükségesnek. Az 1919-es alkotmány ebben a kérdésben is az ő elméleti elgondolásának irányába mozdult el. Kommentárjának utolsó kiadását 1933 februárjában, a Hitler kancellári kinevezését követő napokban zárta le. Így mind a császárság, mind a Weimari Köztársaság időszakáról olyan alkotmánykommentárt hagyott az utókorra, amely a teljesség igényével készülhetett el.

A korszakot, amelyben élt, még a jogpozitivizmus szelleme hatotta át, amelynek egyik fő képviselője volt ő maga is. Eszerint a jog hatályos kényszerrend, tekintet nélkül annak belső tartalmára. A jogalkotó hatalom korlátlan. Anschütz még az elmúlt alkotmányos érában nőtt fel, s innen hozta magával erős pozitivista felfogását. Az utána következő nemzedék körében már megjelentek az antipozitivisták (pl. Carl Schmitt), meghatározó befolyásra azonban még nem tudtak szert tenni. Az utókor számára kérdésessé válik, hogy ezzel az elmélettel a weimari korszak alkotmányjogászai nem tették-e védtelenné a demokráciát ellenségeivel szemben. A hitleri hatalomátvétel ugyanis formai oldalról tekintve alkotmányos volt, hiszen a náci kormány a weimari alkotmány szabályai szerint megszavazott alkotmánymódosítással kapott korlátlan hatalmat. További problémát jelentett a jogegyenlőség kérdése is. Az alkotmány ugyanis garantálta, hogy minden német egyenlő, de a jogpozitivista eszmefuttatás szerint egy alkotmánymódosító törvénnyel az állampolgári jogegyenlőség is megszüntethető.

Következő kérdés volt az alkotmány felsőbbrendűsége a jogforrások között. Anschütz ezt nem ismerte el. Nem tett különbséget az alkotmányozó és törvényhozó hatalom között. Az alkotmányt ugyan alkotmányozó nemzetgyűlés fogadta el, de módosítására ugyanannak a testületnek volt joga, mint a törvények meghozatalára. Bár a császárság időszakához képest eltérést jelentett, hogy ehhez minősített, kétharmados többségre volt szükség, de álláspontja szerint ez nem tesz alapvető különbséget köztük. A hierarchia azonban megvan, vagyis alkotmányos normát csak az arra meghatározott eljárással lehet megállapítani.

Anschütz jogpozitivista felfogása mutatkozik meg az alkotmány módosít­hatóságának kérdésében is. Alkotmánykommentárjában egyértelműen kimond­ja, hogy az alkotmányozó hatalom tárgyilag korlátozhatatlan. Ezt az álláspontját azonban Carl Schmitt már 1931-ben erősen kritizálta.

A bírói normakontroll kérdésében Anschütz csak korlátozott alkalmazási lehetőséget fogadott el. A rendeletek törvényességének vizsgálata már a múlt század folyamán bírói hatáskörbe került. Vagyis adott ügyben a bírónak joga volt egy rendelet alkalmazását mellőzni, ha azt törvénysértőnek találta. Nem volt viszont ilyen egyértelmű, hogy mit tehet a bíró, ha egy törvényt vél alkotmánysértőnek. Erről a problémáról ismertette álláspontját többek között az 1926. évi 34. német jogásznapokon megtartott előadásában is. Ebben azzal érvelt, hogy a korlátlan törvénymegsemmisítési jogot az Állambíróság sem kaphatja meg, mert ezzel az államéletnek már nem jogi, hanem politikai faktorává válna.

Az itt leírtakból látható, hogy Gerhard Anschütz alkotmányos gondolkodása összetett volt. A császárság idején már neves közjogászként szükségesnek tartotta az államszervezet reformját, s 1919-ben a köztársaság kikiáltása sem volt idegen tőle. A weimari időszakban – amely pályafutásának legelismertebb szakasza volt – a „régi gondolkodású” emberek közé tartozott, vagyis sok olyan alapelvet vallott magáénak, amellyel az őt követő jogásznemzedék már nem értett egyet. Ez azonban nem csökkenti a német alkotmányjog fejlődésében betöltött szerepét. Bár a hitleri hatalomátvétel miatt a háború után a jogpozitivizmus szinte teljesen háttérbe szorult, azonban nem lehet azt állítani, hogy a diktatúra kialakításához ez az elméleti irányzat adta meg a lehetőséget. A náci hatalomátvétel olyan politikai helyzetben történt, amikor a jog befolyásoló szerepe erősen csökkent. A radikalizálódás nem azért történt meg, mert erre törvényes keretek születtek, hanem az előrehaladó eseményekkel kényszerítették ki hatalmuk formális törvényesítését. Ezzel a folyamattal Anschütz maga sem értett egyet, 1933 után visszavonult a közélettől.

 

Ein Staatsrechtslehrer in Zeiten des Umbruchs: Gerhard Anschütz (1867–1948) (Egy államjogász professzor a forradalmi változások korában: Gerhard Anschütz, 1867–1948) In: Zeitschrift für Neuere Rechtsgeschichte 20. Jahrgang (1998) Nr. 1/2. 28–49. o.

 

Szabó István

 

 

1. Gerhard Anschütz: Deutsches Staatsrechts, in: Enzyklopädie der Rechtswissenschaft in systematischer Bearbeitung II (6. Auflage) 1904, 449–635. o.; ugyanez megtalálható a munka 1914-es 7. kiadásában (IV. kötet 1–192. o.)

2. Georg Meyer–Gerhard Anschütz: Lehrbuch des deutschen Staatsrechts (7. Auflage) Leipzig 1919.

3. Gerhard Anschütz: Die Verfassungs-Urkunde für den Preußischen Staat vom 31. Januar 1850. Ein Kommentar für Wissenschaft und Praxis, Bd. 1: Einleitung; Vom Staatsgebiet und von den Rechten der Preußen, 1912.