Klió 1998/3.

7. évfolyam

Az egyház helyzete Szlovéniában 1941 és 1947 között

Amikor 1941 áprilisában Olaszország, Németország és Magyarország csapatai elfoglalták Szlovéniát, nem viselkedtek teljesen azonos módon. A déli területet, az úgynevezett ljubljanai tartományt elfoglaló olasz hatóságok nem üldözték az egyház tevékenységét, továbbra is megjelentek szlovén nyelvű könyvek és újságok, működtek a szlovén iskolák, a templomokban anyanyelven folyt az istentisztelet. Az északi rész német és magyar fennhatóság alá került, s ezeken a területeken betiltották a szlovén kulturális intézetek működését és a szlovén nyelv használatát a templomokban. A németek szisztematikusan elnyomták a szlovén egyházat, a rendházak zömét bezárták és kirabolták. Már 1941-ben kitelepítették a szlovén papok többségét, ezek egy része az olasz megszállás alá került területekre menekült. A németek 13 papot kivégeztek, négyen Dachauban, nyolcan a jasenovaci táborban haltak meg. A ljubljanai püspök, Gregorij Rožman, igyekezett közbenjárni a menekülők, internáltak, zsidók és túszok érdekében.

A papok többsége elítélte ugyan az olasz megszállást, legtöbbjük azonban, Rožmannal az élen, nem tudta magát rászánni a partizánokkal való együttműködésre. Ennek okai között szerepelt egyrészt az, hogy azt remélték, a nyugati szövetségesek fogják őket felszabadítani, másrészt az, hogy a partizánok között a Felszabadítási Frontban a kommunistáké volt az irányító szerep. Márpedig az egyház 1846-tól, IX. Pius Qui pluribus kezdetű körlevelétől kezdve többször is elítélte a kommunizmust. Ehhez járult még, hogy a Felszabadítási Front szerint árulók voltak mindazok, akik a Fronton kívül szerveztek ellenállást, s ezeket a Front, titkos bírósági eljárások során halálra ítélte. Az áldozatok között sok katolikus vallású is volt, s ezért a Fronttól még azon egyházi személyek többsége is elfordult, akik kezdetben rokonszenveztek vele.

Bár a kommunisták azt állították, hogy ők nem egyházellenesek, s a soraikban valóban voltak papok és hívő emberek is, 1942. október 1-jén Kardelj, a szlovén kommunisták egyik vezetője a következő parancsot adta ki: „A(z ellenséges) csapatokban lévő papokat végezzétek ki!” A Felszabadítási Front már 1944-ben létrehozta a Vallási Bizottságot, amelynek a feladata egyrészt az volt, hogy biztosítsa a vallásszabadságot, s hogy rendezze az egyház és az állam közötti viszonyokat. Igaz ugyan, hogy ebben a bizottságban voltak a partizánokkal együttműködő papok, ugyanakkor e bizottság vezetőjének egy leveléből kiderül, hogy a viszonyokat az egyház képviselőinek kizárásával akarták rendezni. De átmenetileg – az egyház „megtisztításának” befejezéséig – nem kívánták az egyház és az állam szétválasztását sem, mert ebben az esetben az egyháznak bizonyos autonómiája lett volna. A bizottságnak beleszólása volt az egyház személyi ügyeibe, s jelezték, hogy a háború után számos papot bíróság elé állítanak, mert, mindenekelőtt a ljubljanai tartományban, együttműködtek a megszálló hatóságokkal.

A háború után a polgári pártok vezetőinek nagyobb része, sok értelmiségi és domobrán (a németekkel együtműködő honvéd) elhagyta az országot, s velük együtt elmenekült 275 pap és szerzetes is. A félelem nem volt alaptalan, hiszen az illetékes bizottság 47 papot háborús bűnösnek minősített, s 1945 májusában 50 papot letartóztattak. 1945. július 20-án az állami főügyész sajtókonferencián jelentette be, hogy eljárást indítanak mindazok ellen, akik a Felszabadítási Front kárára „visszaéltek a vallással”. Ezután indultak meg a papok elleni perek, amelyekben igen súlyos ítéleteket hoztak. Rožman püspököt a távollétében lefolytatott eljárás keretében 18 évi kényszermunkára ítélték.

Az egyház a háború utáni új helyzetben, már csak a hívők érdekében is arra törekedett, hogy modus vivendi alakuljon ki az új hatalommal, amely akárcsak az olasz hatóságok, lojalitást követelt az egyháztól. A ljubljanai püspök helyettese, Ignacij Nadrah, aki a Rožman-féle antikommunista irányzat egyik ismert képviselője volt, 1945. május 15-én körlevélben szólította az egyházi hivatalokat, hogy ismerjék el az új hatalmat és engedelmeskedjenek neki. A ljubljanai püspökség előkészített egy emlékeztetőt, amelyben nem csupán a kormány azon igényének tett eleget, hogy tegyenek hűségnyilatkozatot, de nyíltan az új kormány oldalára állt. A nyilatkozat elítélte Rožman püspök háború alatti tevékenységét, de nem vetett a szemére árulást és bűntettet. A nyilatkozatot 1945. július 11-én átadták a kormányfőnek. Amíg Rožman 1941-es lojalitási nyilatkozata csupán tudomásul vette az új helyzetet, s köszönetet mondott, hogy az olaszok lehetővé teszik a szlovén kulturális és vallási életet, az autonóm nemzeti fejlődést, ez a nyilatkozat őszinte hűségéről és tiszteletéről biztosította a nemzeti kormányt, s engedelmességet fogadott neki. A hűségnyilatkozat ugyanakkor elítélt „minden jogtalan erőszakos tevékenységet”, s kifejezte azt a reményét, hogy az új hatalom lehetővé teszi a menekültek hazatérését, s hogy kijelentéseinek megfelelően biztosítja a vallás szabad gyakorlását, az egyházi esküvőt, a gyerekek vallásos nevelését, a működéshez szükséges vagyont, stb. A kormányfő nem volt ugyan teljesen elégedett a nyilatkozat szövegével, de megígérte, hogy az új hatalom támogatja az egyházat, ha az betartja az emlékeztetőben foglaltakat.

1945. szeptember 21-én a jugoszláv katolikus püspökségek pásztorlevelet állítottak össze a katolikus egyház jugoszláviai helyzetéről. A pásztorlevélben egyebek között szóvá tették, hogy már a háború idején is számos papot öltek meg, és nem csupán katonai akciók következtében, de a katonai és a polgári hatóságok ítéletei eredményeképpen is, s hogy ez a folyamat a háború után is folytatódott. A pásztorlevél 243 megölt papról, 19 teológus hallgatóról, 3 barátról és 4 apácáról tesz említést. 169 papot börtönökben vagy táborokban tartottak fogva, 89 eltűnt. Szóvá tették, hogy a halálraítéltek nem részesülhettek az egyházi szertartásban, hogy többnyire nem kapták meg a vádiratot, s igen gyakran nem is állt módjukban védekezni. A pásztorlevél hangsúlyozza, hogy nem áll szándékukban azokat védeni, akik valóban vétkeztek és rászolgáltak a büntetőeljárásra, de a papok többsége szerintük nem követett el bűnt. Szóvá tették a fogva tartottak méltatlan életkörülményeit, a katolikus sajtó és a papneveldék helyzetének ellehetetlenítését, hogy a sajtó szerint az egyházi iskolákat be fogják zárni. Egyúttal azt is kifogásolták, hogy a hittan már nem kötelező iskolai tantárgy, hogy az éjszakába nyúló szórakozások miatt veszélybe került az ifjúság lelki egészsége, a különböző gyűlésezések miatt pedig a kötelező vasárnapi mise, hogy bevezették a polgári házasságot, s hogy az egyházi birtokokat kárpótlás nélkül elvették. Ez utóbbi következtében számos személy megélhetése és számos intézmény – egyebek között oktatási és karitatív tevékenységet folytató intézmények – működtetése lehetetlenné vált.

A katolikus püspökök hasonló, de még élesebb hangú levelet küldtek Titónak is. Ebben, bár kifejezték lojalitásukat, hangsúlyozták, hogy az egyház nem mondhat le alapelveiről, s hogy határozottan kiállnak követeléseik teljesítése mellett. A püspökök ezenkívül levelet intéztek a lelkészekhez is, amelyben elutasították az állam és az egyház szétválasztását, hangsúlyozták, hogy az államnak tiszteletben kell tartania az egyházi törvényeket, s nem ösztönözheti az állampolgárokat, hogy azok ellene cselekedjenek. Külön kiemelték, hogy a materializmusnak nincsen olyan, a lélekre vonatkozó elképzelése, amelyet össze lehetne vetni a kereszténységgel, ezért nem a szeretet, a megbocsátás és az igazság irányába vezet, hanem a szörnyűséges despotizmushoz.

A kormány felháborodottan fogadta a pásztorlevelet és azt állította, hogy az abban foglaltak többsége hazugság. A szlovén börtönökben ugyanis csupán nyolc lelkész van, s egyet sem ítéltek el a katonai hatóságok, bár szerinte a Szlovéniában lévő 700 lelkész több mint felét el kellett volna ítélni. A kormány kifogásolta, hogy bár megállapodás volt arról, hogy azokat, akik továbbra is destruktív tevékenységet folytatnak, az egyházi bíróság elé idézik, de ezt egyetlen esetben sem tették meg. Bár az egyik miniszter szóvá tette, hogy a felszabadulás után kilenc lelkészt agyonlőttek, a kommunista kormányfő ezt határozottan tagadta.

A pásztorlevél miatt a belügyminiszter magához kérette a ljubljanai püspök helyettesét, aki azt állította, hogy a levélben foglaltak többsége a horvátországi helyzetre vonatkozik. Ugyanakkor kitartott az egyházi nyomdákra vontkozó kifogások mellett és elutasította, hogy a hittan fakultatív tárgy legyen. A pásztorlevél tovább rontotta az állam és az egyház közötti viszonyt. 1945 karácsonyán nagyszabású pert indítattak 34 ember ellen, köztük 5 papot is perbe fogtak, azzal a céllal, hogy megsemmisítsék a kommunista párt befolyásos politikai ellenfeleit. A per folyamán maximálisan megnehezítették a védelem dolgát. Így például az egyik falusi plébános ügyében 200 ember ment el tanúskodni, de egyiküket sem hallgatták ki. Egyidejűleg politikai nagygyűléseken és rádióadásokban kampányt indítottak az egyház és a papok ellen. A papok munkáját sok helyen lehetetlenné tették (a vasárnapi munkát a misék időpontjára tették), elfoglalták a plébániákat és a papok lakásait, a lakosságot úgy megfélemlítették, hogy sokan nem merték a nyílt utcán üdvözölni a papokat.

Bár 1945-ben az új hatalom elnyomó apparátusa még csak kiépülőfélben volt, különböző fizikai és pszichés ráhatásokkal sokakat rávettek az Állambiztonsági Szolgálattal való együttműködésre. Terhelő adat nem csupán az illető háború idején követett magatartása lehetett, de az emigrációban élő politikusokkal tartott kapcsolat is. Az erőszak és a fenyegetések hatását mutatja, hogy amíg 1946 végén még csak 10 pap volt az együttműködők között, 1947 végére számuk 66-ra emelkedett. Ugyancsak elsősorban a megfélemlítésnek tudható be, hogy bár korábban igen csekély volt azon papok száma, akik támogatták a Felszabadítási Front tevékenységét, 1945 és 1947 között, a 953 katolikus pap közül 246 látta jónak, hogy belépjen a Felszabadítási Front tagjai közé.

Tamara Griesser-Pečar: Pomen „osvoboditve” za slovensko katoliško cerkev (A „felszabadítás” jelentősége a szlovén katolikus egyház számára). in: Slovenija v 1945. Zbornik referatov (Szlovénia 1945-ben. Cikkgyűjtemény), Zveza zgodovinskih društev Slovenije, Ljubljana, 1996. 111–137.

Szilágyi Imre