Klió 1998/3.

7. évfolyam

Epizódok Spanyolország történetéből – két kötetben

Egyedülálló vállalkozásba fogott Ricardo de la Cierva spanyol történész, amikor nagyszabású sorozatot tervez Spanyolország XX. századi történetéről, az 1898-as katasztrófától és XIII. Alfonz uralkodásától José María Aznar miniszterelnökségéig. A szerző bevallott célja, hogy negyven évnyi kutatómunka tapasztalatait szintetizálva, komplex epizódok révén – egyszersmind a teljesség igényével és a rendelkezésre álló források felhasználásával – megvilágítsa Spanyolország jelenkori történetének homályos és vitatott pontjait.

E nagyszabású koncepció első két kötete XIII. Alfonz és vele a monarchia bukásának folyamatát, valamint ennek hátterét igyekszik megvilágítani 1930–1931 április 14-e között, a rendelkezésre álló források és feldolgozások alapján, valamint – s ez adja a megközelítés újszerűségét – személyes emlékek, mindenekelőtt nagyapja, Juan de la Cierva y Peńafiel visszaemlékezései segítségével, aki elkötelezett monarchistaként több spanyol kormány, így XIII. Alfonz utolsó kormányának minisztere is volt. (lásd Juan de la Cierva Peńafiel: Notas de mi vida, Madrid, Rens, 1955.)

Az első kötet első fejezetében – mintegy bevezetőként – a monarchiák hanyatlásáról és túléléséről ír konzervatív szemszögből. De la Cierva szerint, amíg 1775-ben a monarchiák uralták a világ politikai térképét, addig az Egyesült Államok megszületése, illetve a nagy francia forradalom radikális fordulatot jelentett a monarchista berendezkedés történetében. A monarchiák hanyatlásának folyamata a XX. században felgyorsult, s így XIII. Alfonz spanyol király bukása is – a könyv szerzője szerint – e folyamat részeként értékelhető. A monarchiák bukásának általános okai között megemlíti a nagy földrajzi távolság problémáját (a latin-amerikai gyarmatok esetében), az értelmiség „árulását”, valamint a monarchisták elpártolását. De megemlíti az uralkodók zilált magánéletét is, illetve a korrupciót, amely egy monarchista berendezkedés bukását is okozhatja.

A második fejezetben a Bourbonok spanyolországi történetét összegzi, kiemelve azt a tényt, miszerint III. Károly uralkodásáig (1759–1788) sohasem vonták kétségbe a monarchia létjogosultságát Spanyolországban, csak IV. Károllyal kezdődtek a problémák: száműzetések, majd restaurációk követték egymást. Ugyanakkor a szerző azt is leszögezi, hogy ebben a republikánusoknak nem volt szerepük.

A harmadik fejezetet egészében Miguel Primo de Riverának szenteli a szerző, s kijelenti: XIII. Alfonz bukása Primo de Rivera diktatúrájának bukásával kezdődött el. De la Cierva szerint a király már azzal kompromittálta magát, hogy áldását adta a tábornok hatalomátvételére, a bukása után pedig egyre gyakrabban érték éles kritikák a személyét minden oldalról.

Bár a király jól látta, hogy maga a politikai rendszer szorul átalakításra, s ennek érdekében próbált is lépéseket tenni, azonban a két nagy politikai párt (liberálisok és konzervatívok) lehanyatlása és a legjelentősebb politikusok idős kora miatt ez egyre lehetetlenebbé vált. A király személye, illetve a monarchia – a közvélemény szemében – egyre inkább összekapcsolódott a diktatúrával. A jobboldalon, még a király korábbi támogatói közül is többen a trónról való lemondását követelték. Mások viszont továbbra is ragaszkodtak a személyéhez, de akadtak olyanok is, akik valamilyen középutas megoldást kerestek. Ezekről a próbálkozásokról, illetve magának a politikai palettának az alakulásáról szól a negyedik és az ötödik fejezet.

Súlyosbította a király megítélését, hogy Primo de Rivera lemondása után ismét egy tábornokot bízott meg kormányalakítással, Dámaso Berenguer Fustét, akinek jelszava a hőn óhajtott normalizálás volt („vuelta a la normalidad”), s aki inkább a múltba tekintett, mintsem a jövőbe. Ezt a kormányt maga Juan de la Cierva, a szerző nagyapja is éles kritikával illette, elsősorban a király túlzott beavatkozása miatt. Ugyanitt, a monarchia utolsóelőtti kormánya kapcsán utal a szerző a jelenkori viszonyokra, összehasonlítva az 1930-as kormányt az 1996-os – a megírás idején éppen aktuális – kormánnyal. Kiemeli a közös vonásokat, mint pl. a személyes kapcsolatok fontosságát, a hangsúlyos királyi befolyást, valamint a gazdasági tényezők dominanciáját. Viszont kiemel egy fontos különbséget, 1930-ban a kormány cserben hagyta az uralkodót, s ezáltal veszni hagyta a monarchiát. Ennek elkerülésére a megoldást a szerző a felmerülő problémák nyílt és őszinte feltárásában, megvitatásában látja.

Az ötödik fejezettől kezdődően, melynek címe is sokatmondó: Az első árulások (Las primeras deserciones), nyomon követhetjük a monarchia agóniáját. Ezt lépésről-lépésre mutatja be a szerző, elsősorban a személyes visszaemlékezésekre támaszkodva. Véleménye szerint a király elszigetelődését, majd bukását több tényező együttes hatása okozta. Az egyik legfontosabb ok a Berenguer-kormány határozatlansága, amely konkrét politikai koncepció nélkül, mindössze a Primo de Rivera-diktatúra teljes tagadására épült, figyelmen kívül hagyva annak esetleges pozitívumait. Ugyanakkor a társadalomban oly nagy volt az alapvető változások iránti igény, hogy Berenguer kénytelen volt fokozatosan teret engedni a köztársasági propagandának. Egy másik, a király fokozatos elszigetelődésében talán az egyik legfontosabb tényező számos jelentős monarchista politikus „dezertálása”, átállása volt a republikánusok táborába. Elsőként Miguel Maura, majd José Sánchez Guerra nyilvánították ki nemtetszésüket a királysággal szemben. Spanyolország jövője szempontjából meghatározó szerepe volt Sánchez Guerra 1930. február 27-én, a madridi Zarzuela színházban óriási tömeg előtt elmondott beszédének, melyben elsősorban a diktaturát kárhoztatta a bajok fő okaként.

Ezzel a beszéddel, s más hasonló megnyilvánulásokkal fokozatos, feltartóztathatatlan folyamat indult el. A köztársasági eszme, a királyság és a katonai diktatúra alternatívájaként, nemcsak a lakosság szélesebb köreiben, hanem néhány korábban monarchista politikus esetében is egyre népszerűbbé vált. De la Cierva véleménye szerint azonban a monarchia bukása nem volt elkerülhetetlen. A nagyapa, Juan de la Cierva a Berenguer-kormányt hibáztatta, amiért nem volt képes megvédeni a királyt régi és új ellenségeinek támadásaitól. Ezek közé sorolható egy híres monarchista ügyvéd és volt miniszter, Ángel Ossorio y Gallardo, aki 1930. május 4-i beszédében nem a monarchiát, hanem a király személyét kérdőjelezi meg, és felveti a lemondás gondolatát. Ennek a beszédnek egy másik gondolatával azonban maga a szerző is teljes mértékben egyetért, olyannyira, hogy a kötetben vázolt két folyamat – a király lemondása és a monarchia megszűnése – szempontjából alaptételként fogadja el, miszerint a politikai rendszereket nem az ellenségeik támadása, hanem korábbi híveik elfordulása buktatja meg.

A nyolcadik fejezetben a király magánéleti problémáival, családi viszonyainak felvázolásával próbálja magyarázni a szerző a király magatartását az 1930-as év megpróbáltatásaiban. Elengedhetetlennek tartja, hogy a magánszféra viszonyait is figyelembe vegye háttérként, olyan fontos politikai döntések meghozatalánál, amilyenekre XIII. Alfonz kényszerült 1930-31 folyamán.

A spanyol királyi család esetében az ún. Battenberg-kór, azaz a család Viktória angol királynőhöz kapcsolódó ágáról átöröklődött vészes vérzékenység, amely – don Juan kivételével – minden fiú utódnál jelentkezett többé-kevésbé súlyos formában, megnehezítette az egyébként is bonyolult politikai helyzethez való alkalmazkodást. A királyi pár gyakorlatilag külön élt a palotában, és gyermekeik betegsége csak véglegesítette elhidegülésüket. A kialakult helyzet felelőseként a királyt szokták megnevezni, és ezzel a véleménnyel Ricardo de la Cierva is egyetért.

1930 nyarán a gazdasági problémák mellett – amelyek nem is igazán tudatosultak a spanyol közvéleményben, olyannyira a politika kötötte le az emberek figyelmét – tovább folytatódott a politikai küzdelem, melynek a király számára legveszélyesebb tendenciája a monarchista pártok szétesése volt. Ezzel párhuzamosan folytatódott a köztársasági propaganda, és létrejött egy köztársasági blokk, melynek résztvevői 1930. augusztus 17-én aláírták az ún. San Sebastán-i Paktumot, ami újabb fontos állomása volt a monarchia szétesésének.

Ezen válságos periódus főszereplője volt Álvaro Figueroa y Torres, Romanones grófja, akinek szerepét negatívan ítéli meg mind a nagyapa, Juan de la Cierva a visszaemlékezéseiben, mint pedig a szerző, aki jóképességű, ragyogó politikusként, ugyanakkor öncélúan hatalomvágyó emberként mutatja be. Romanones gróf XIII. Alfonz jóbarátja és bizalmasa volt, akinek később fontos szerep jutott a történet végső alakulásában.

A korszak egy másik fontos személyiségéről, a spanyol értelmiség legjelesebb képviselőjéről, José Ortega y Gassetről is éles kritikával ír Ricardo de la Cierva. Rámutat a filozófus sorozatos „pálfordulásaira”, aki egyszer dícsért és felmagasztalt embereket, majd elítélte őket, ahogy tette például Berenguerrel is. Legsúlyosabb cselekedete az ő szemében az 1930. november 15-i cikke (Delenda est Monarchia – A Monarchiának pusztulnia kell), melyben végleg szembefordult a Monarchiával.

A kötet utolsó három fejezetét az 1930-as év végén kirobbant két sikertelen összeesküvésnek szenteli a szerző. Külön fejezetben mutatja be Fermín Galán kapitány, a jacai felkelés vezetőjének életútját, aki egyike volt az ún. afrikanistáknak. Részt vett az 1926-os sikertelen katonai összeesküvésben, majd letöltött börtönbüntetése után a jacai helyőrség parancsnokává nevezték ki.

De la Cierva szerint Galán utópikus idealista volt, aki újfajta személyes és forradalmi etika szerint összegezte vallásos és szociális nézeteit az Új alkotás című művében. Elképzelései, nézetei alapján, többek között a teljes emancipáció hívének, a születésszabályozás első hirdetőjének, illetve az Egyesült Európa koncepció első spanyol szorgalmazójának tekinthető. Az 1930. december 12-re tervezett, de félreértések következtében korábban és így elhamarkodottan kirobbantott jacai helyőrségi felkelés az egyik s egyben utolsó téves lépése volt, „kalandor vállalkozás” (cosa de aventureros), ahogy de la Cierva fogalmaz. Célját, a köztársaság kikiáltását, miután a megbeszélt időpontnál hamarabb robbantották ki (és emellett árulás is történt), nem érte el. Az Ideiglenes Köztársasági Kormány megbízottja, Santiago Casares Quiroga nem vállalta a felelősséget a történtekért és így mindössze egy nap alatt elbukott a felkelés. 1930. december 14-én Huescaban Fermín Galánt és Ángel García Hernándezt a katonai bíróság halálra ítélte, s még aznap kivégezték őket.

A könyv utolsó fejezete az 1930-as esztendő krónikájának utolsó fontos eseményéről, a Cuatro Vientos repülőtéri katonai felkelésről szól. Ezt a felkelést az Ideiglenes Köztársasági Kormány eredetileg is december 15-re tűzte ki, de a jacai események oly módon katalizálták ezt a folyamatot, hogy ezután már a bosszúvágy is motiválta az összeesküvőket. Azonban még a felkelés kirobbantása előtt az Ideiglenes Kormány több tagját letartóztatták, így a körülmények, ebben az esetben is, nagyon kedvezőtlenül alakultak. Ricardo de la Cierva szerint a jelenkori spanyol történelem kétszáz puccsa közül (1808. március 19. és 1981. február 23. között) a Cuatro Vientos-i volt a legeredetibb, egyben a legtragikomikusabb. Ugyanis – támogatás hiányában – már december 15-e estéjére elbukott ez a felkelés is. A köztársaságiak azonban e két sikertelen kísérlet ellenére megőrizték pozicióikat.

Egy másik fontos eseményt szintén szomorúan és csalódottan kommentált a szerző nagyapja, Juan de la Cierva, mint szemtanú. A Vatikán spanyolországi politikájában fontos változás következett be a köztársasági párti erők megítélésében. Egyre inkább a hatalom potenciális birtokosainak tekintették az Ideiglenes Kormány bebörtönzött tagjait, akiket Tedeschini pápai nuncius a börtönben is meglátogatott.

Mindezek ellenére – de la Cierva szerint indokolatlanul – a Berenguer-kormány optimistán tekintett az 1931-es új esztendőre, s ezt a derűlátást erősítette a király névnapján (1931. február 23-án) megfigyelhető szimpátia megnyilvánulás a nép részéről. Utóbb azonban kiderült, hogy mindez csupán „a haldokló átmeneti feljavulása volt a vég bekövetkezte előtt” – ahogy a szerző megállapítja. Az utolsó felvonás mindjárt a király névnapját követően elkezdődött, s a bukás felelősei – ahogyan azt Ricardo de la Cierva többször is aláhúzza – nem a köztársaságiak, hanem a monarchisták voltak. A király pedig kénytelen volt elfogadni Berenguer lemondását, helyére egy eléggé arctalan katonát, Aznar tengernagyot nevezte ki.

* * *

Ricardo de la Cierva sorozatának második kötete, amely szorosan kapcsolódik az elsőhöz, a Monarchia bukásának utolsó szakaszát mutatja be, 1931 januárjától 1931. április 14-ig, a Második Köztársaság kikiáltásáig 26 fejezeten keresztül.

Az első fejezetben a monarchiát felváltó új politikai berendezkedés, a köztársaság szerepét vizsgálja a spanyol történelemben. Felállít egy tézist, melyet a spanyol történelemben előforduló két példa mellett más nemzetek múltjából kiragadott analógiákkal is alátámaszt. De la Cierva szerint mindkét köztársaság a spanyol történelemben (1873–74, 1931–36) tragédiába sodorta az országot, s ebből következően felelőtlenek azok az elképzelések (lásd Rafael Calvo Serer harmadik köztársaságról szóló könyvét), amelyek egy újabb kísérletet tartanak kívánatosnak.

A második fejezet az első és a második köztársasági kísérletet mutatja be (1873. február 11–1874. január 3. és 1931. április 14–1936. július 18.). Ezek tapasztalatait összegezve így fogalmazza meg a tanulságot: mindkét köztársaság kaotikus állapotokat eredményezett, illetve véres polgárháborúkat és mindkettőt Bourbon-restauráció követte. Véleménye szerint a XXI. század küszöbén bármiféle kísérlet egy harmadik köztársaság létrehozására felérne egy újabb „kollektív öngyilkossággal” („suicidio colectivo”) akárcsak az előző két kísérlet esetében. Ezt megakadályozza azonban a történelmi emlékezet, amely a népszellem része. Így a spanyol nép történelmi emlékezetének – úgy véli – két alapvető és meghatározó élménye van: „Soha többé polgárháborút!”, míg a másik jól bevésődött tapasztalat, hogy a köztársaság után mindig káosz köszönt be és polgárháború. Ezekből a gondolatokból egyértelműen kitűnik Ricardo de la Cierva történészi és politikai állásfoglalása, elkötelezett monarchista beállítottsága.

A negyedik fejezettől folytatja a Monarchia bukásának az előző kötetben megkezdett történetét az utolsó szakasz részletes bemutatásával. Mindenekelőtt összegzi az 1930-as esztendő eseményeit, a király elleni támadásokat, és utal a spanyol népnek, a történelem válságos pillanataiban tanúsított – mint írja, eléggé elítélhető – „destruktív” beállítottságára. A politikai légkör 1931 elején tapasztalható átmeneti javulása után, amely indokolatlan reményekre jogosította fel a királyt és a még hűséges monarchistákat is, a támadások hamarosan újrakezdődtek. A köztársasági és a monarchista csoportok mellett fellépett egy harmadik, ugyan tényleges politikai súllyal nem rendelkező, de a közvéleményre nagy hatást gyakoroló csoport, az ún. alkotmányozók (constitucionalistas) csoportja. Ők mindenekelőtt alkotmányozó nemzetgyűlés összehívását követelték Berenguertől és új alkotmány létrehozását, amely döntene Spanyolország új államformájáról (monarchia vagy köztársaság). Ez a követelés, de la Cierva szerint, sakkhelyzetet jelentett a király számára. A kegyelemdöfést Romanones grófnak, a király bizalmasának lépése jelentette, aki február 14-én lemondásra szólította fel a kormányt. Romanonest korábban ügyes és jó politikusként jellemezte, ezt a lépését azonban annál súlyosabb hibának értékeli.

Ilyen körülmények között érkezett el az áprilisi helyhatósági választások előestéje, amikor még mindkét tábor egyaránt biztos volt a monarchisták győzelmében, és senki sem gondolt radikális változásokra, főleg nem a királyság bukására. Ennek tudható be, hogy a monarchisták semmiféle választási kampányt nem folytattak, mindvégig passzívak maradtak. De la Cierva megmagyarázhatatlannak tartja a kormány magatartását is, „abszurd semlegességét” a két politikai pólus között.

A könyv tíz rövid fejezete (14-23. fejezet) közös főcímet visel: „Három nap, amely megváltoztatta Spanyolországot” (április 12–14.). Ezekben arra keresi a választ, hogy miért és hogyan történt meg a rendszerváltás 1931. április 14-én Spanyolországban. Ehhez legfontosabb forrásként Jesús Pabón professzor két munkáját (J. Pabón: Cambó. vol. II-2 Barcelona, Alpha, 1969.; Uő: Ďías de ayer, Barcelona, Alpha, 1963.), továbbá Jua de la Cierva már többször hivatkozott visszaemlékezéseit, valamint Francisco F. Salgado Franco tábornokról írt munkáját (Mis conversaciones con Franco, Barcelona, Planeta, 1976.) említi meg.

Az első fejezetben az április 12-ei közigazgatási választások eredményéről ír. Ezek megítélésében a politikusok két táborra szakadtak. Romanones gróf, Gabriel Maura és Sanjurjo tábornok, a csendőrség főparancsnoka népszavazás erejűnek fogadták el a választások végeredményét. Ezt alapvető hibaként ítéli meg a szerző, a magyarázatát pedig abban látja, hogy indokolatlanul különbséget tettek a vidéki és a városi szavazatok között. Mivel a városokban túlnyomórészt köztársasági szavazatok születtek, ez elegendő volt ahhoz, hogy messzemenő következtetéseket fogalmazzanak meg. Ezzel az állásponttal szemben csupán Juan de la Cierva és Bugallal gróf, a konzervatív párt vezetője volt az, aki nem tulajdonított ekkora jelentőséget a választási eredményeknek.

Ezek után Ricardo de la Cierva felteszi a kérdést: Ki nyerte az április 12-ei választásokat? A választ nehezíti az a tény, hogy nincsenek megbízható számadatok, ezért az 1931-es Statisztikai Évkönyv, illetve különböző tanulmányok eltérő adatait veti össze a szerző. Végül az elfogadhatónak ítélt számadatok alapján (40 275 monarchistákra és 26 563 köztársaságiakra leadott szavazat) arra a végkövetkeztetésre jut, hogy számszerűleg monarchista győzelem született a választásokon. Tehát csupán a monarchista erők gyávasága és demoralizáltsága, de még inkább a liberális monarchisták (mint Romanones gróf és Alhucemas márki) hibás lépései vezettek ahhoz a tragikus elképzeléshez, miszerint maga a Monarchia szenvedett vereséget a választásokon. Véleményének alátámasztására a szerző megemlíti, hogy az 1979-es választások idején – hasonló végeredmények mellett – senkinek sem jutott eszébe, hogy rendszerváltásra gondoljon. A két eset között azonban számszerűen és az események jellegét tekintve is akkora a különbség, hogy a párhuzam eléggé sántít.

A második napon, április 13-án azonban még semmi sem dőlt el, noha a nap folyamán több olyan esemény is történt, amely súlyosbította a krízist. Romanones gróf azonnali távozást javasolt a királynak és Aznar miniszterelnök híres mondata is ekkor hangzott el a sajtó nyilvánossága előtt, miszerint „az ország monarchiával feküdt le és köztársasággal ébredt fel”. Ilyen súlyos kijelentések alapján de la Cierva úgy véli, a Monarchia már április 12-én este elbukott, de nem a szavazatok aránya, hanem a király személyes barátainak, a liberális monarchistáknak az árulása miatt, illetve a király teljes demoralizálódása folytán, akinek gyakorlatilag már nem volt önálló akarata. Juan de la Cierva még mindig azon az állásponton volt, Romanones javaslatával ellentétben, hogy a királynak és a kormánynak a helyén kell maradnia, és a kormány feladata most még inkább, mint korábban, hogy megvédje a királyt a kialakult helyzetben. Az április 13-i, rendkívüli minisztertanácsi ülésen elhangzott egy újabb „halálos csapást” jelentő mondat Maura hercegtől, aki az április 12-i választások után „illegitimnek érezte a Monarchiát”. Ilyen tapasztalatok alapján Juan de la Cierva úgy vélte, ezek az emberek nem védhették meg a királyt a végső tragédiától. Eközben a köztársaságiak, értesülve a monarchisták reakciójáról, immár teljesen biztosak voltak a győzelemben.

Ricardo de la Cierva véleménye szerint a fent említetett tényezőkön kívül feltétlenül szólni kell két nagyon fontos dologról, amelyről a történészek „megfeledkeznek”. Egyrészt a politikai válságot kísérő tömegdemonstrációknál tetten érhető szabadkőműves hatásról, amellyel kapcsolatban Pabón professzorral ért egyet, aki nem hisz a tömegmozgalmak spontán jellegében. Azonkívül megemlíti a jezsuita Ferrer Benimeli és Gómez Molleda professzor nevét, akik munkáikban dokumentálták és bizonyították a szabadkőműves hatást a Második Köztársaság idején. Ez a spanyol konzervatív történetírás évszázados patronja, amely Spanyolország minden bajáért, a nemzetközi „liberális szabadkőműves összeesküvést” teszi felelőssé. A másik, nem kevésbé fontos, de nem igazán dokumentálható tényező gazdasági jellegű, De la Cierva szerint ugyanis az ellenzék külső anyagi támogatása híján nem következett volna be olyan gyorsan a Monarchia bukása. Ennek a külső pénzbeli segítségnek az eredetét nem tárja föl, csupán gyanúja van, hogy ilyen létezett.

Április 14-e délutánját, azaz a királyság utolsó óráit a legapróbb részletekig igyekszik rekonstruálni a szerző. Mindenekelőtt a király, illetve a kormány tagjainak magatartását vizsgálja ebben a rendkívüli szituációban. XIII. Alfonz belefáradt a személyét ért állandó támadásokba, és elsősorban liberális monarchista barátainak hatására, alapvetően tévesen értelmezte a helyzetet. Összehívta a kormány tagjait, majd kettesével, illetve hármasával fogadta őket, s így közölte velük döntését, miszerint elvesztette népe bizalmát, és egy esetleges polgárháborús vérontás elkerülése végett „átmenetileg” lemond a trónról, és elhagyja Spanyolországot. Megbízta Romanones grófot, hogy tárgyaljon a köztársaságiakkal a hatalom átadásáról, valamint Maura herceget, hogy fogalmazza meg a lemondó beszédét.

Juan de la Cierva messzemenően nem értett egyet a király döntésével. Véleményét magának XIII. Alfonznak is kifejtette. Szerinte alapvetően tévesen értékelték egy olyan, nem törvényhozási jellegű választás eredményeit, amelyet nem azért írtak ki, hogy népszavazás módjára döntsön a rendszere jövőjéről.

Azaz szerinte mind a királynak, mind a kormánynak a végsőkig ki kellett volna tartania. A király által említett esetleges polgárháborúról pedig az volt a véleménye, hogy az 1931-ben sokkal kisebb áldozatokkal tudta volna megoldani a problémákat, mint ahogyan ez 1936-ban történt. Ugyanakkor azt is belátta, hogy a király emberfeletti nyomásnak volt kitéve már 1930 januárjától, s bár hősiesen tartotta magát, végül az ismétlődő támadások felőrölték az ellenállását.

Ricardo de la Cierva szerint a történtek legfőbb felelősei közé tartozik – Romanones gróf és Maura herceg mellett – Berenguer tábornok és Sanjurjo tábornok is. A csendőrség főparancsnokaként, és ezzel a hadsereg első embereként Sanjurjónak óriási felelőssége volt a történet végső alakulásában, ugyanis még április 14-én „hivatalból” felajánlotta szolgálatait a köztársaságnak. Alcalá Zamora így a csendőrség támogatásának biztos tudatában ült le tárgyalni Romanones gróffal a hatalom átadásáról. Juan de la Cierva, aki olyan kritikusan írt a Monarchia árulóiról, nem bírálja Sanjurjo lépését, ugyanis „nincsenek adatai erre vonatkozóan” – írja visszaemlékezéseiben. Ennek oka pedig az, hogy erről a fontos eseményről, akárcsak a sorsdöntő tárgyalásokról, ő csak utólag értesült, amikor már minden eldőlt. (Nem ilyen megértő Sanjurjóval szemben Franco tábornok, aki élesen bírálja ezt a lépését.) Ricardo de la Cierva szerint ez volt az utolsó csepp a pohárban, amely teljessé tette a köztársaság győzelmét.

A király távozásáról és „visszatéréséről” szól a könyv utolsó három fejezete. XIII. Alfonz 1931. április 14-én Cartagenából Marseilles felé hajózva hagyta el az országot, a „Príncipe Alfonso” fedélzetén. Jellemző a király lelkiállapotára nézve és arra, hogy mennyire nem a realitások talaján élt, hogy partraszállása után azonnal azt kérdezte, nem hívták-e már vissza Spanyolországba. A királyi család másnap vonattal utazott tovább Franciaországba.

A könyv utolsó fejezete egy dokumentum, XIII. Alfonz lemondó beszédének ismertetése és kommentálása. A beszédet – a király megbízásából – Maura herceg szerkesztette, és az ABC újság 1931. április 15-ei számában jelent meg. (Juan de la Cierva véleménye szerint ez „szerencsétlen kiáltvány”, „desdichado manifiesto” volt.)

A beszéd bizonyos gondolataival Ricardo de la Cierva egyetért, másokat határozottan elutasít. Nem ért egyet a királynak azzal a kijelentésével, miszerint már „nem bírja népe szeretetét”. A vérontás elkerülésére hivatkozó lemondásával sem ért egyet, mert meggyőződése szerint éppen hogy az 1931-es események vezettek el az 1936-os polgárháború kirobbanásához. A király úgy gondolta, hogy ideiglenesnek szánt távozásával nem mond le törvényes jogairól, csupán addig függeszti fel uralkodását, míg meg nem bizonyosodik a nép tényleges akaratában. De la Cierva szerint ebben az esetben nem lett volna szabad elhagynia az országot. Összegzésként megállapítja, hogy a kiáltvány nagyon nemes tett volt a király részéről, viszont a legnagyobb hiba volt a megszerkesztőjének részéről és mindazoktól, akik „becsapták” a királyt.

E könyv, akárcsak a sorozat első része a jelenkori spanyol történelem egyik legvitatottabb fejezetét eleveníti meg, objektivitásra törekedve, elsősorban a történet főszereplőinek személyes visszaemlékezései révén. Komplex képet egyik kötetben sem nyújt: nem esik szó sem a gazdaság, sem a társadami rétegződés, sem a kultúra, sem a diplomácia fejleményeiről. Emellett talán az sem túlzás, ha némi elfogultsággal vádoljuk a könyv íróját, aki családi indíttatása folytán elkötelezett konzervatív monarchistaként közelíti meg XIII. Alfonz és a Monarchia 1931-es bukásának problémáját is. Elfogultsága mellett olykor éles, helyenként cinikus kritikai megjegyzésekre ragadtatja magát, amelyekkel ellentmond az alapvető célként megfogalmazott objektív tényfeltárásnak. A politikai célzatosság is – amelyet kerülni kívánt – tetten érhető munkájában. Ezért indokolt kritikával kezelni a mondanivalóját. Mindazonáltal színesen, olvasmányosan, sok többé-kevésbé ismeretlen, intím részlet felidézésével eleveníti meg a XX. századi spanyol történelem e sorsfordulóját.

A sorozat első részénél már említett nyomdai hibák, sorozatos elütések itt is jelentkeznek, jelentősen zavarják az olvasó élményét.

Episodos históricos de Espańa de Ricardo de la Cierva (R. de la Cierva: Epizódok Spanyolország történetéből).

 1. 1930 – Monarquía y república. Acoso y derribo de Alfonso XIII (1930 – Királyság és köztársaság. XIII. Alfonz üldöztetése és megbuktatása). ARC Editores, Eudema, S. A. , 1996. 182 o.

 2. 1931 – Monarquía y república: Jaque al Rey (???) ARC Editores, Eudema, S. A., 1996. 186 o.

Zalai Anita