Klió 1998/3.

7. évfolyam

Magyarország és a magyar kisebbségek

 

 

A döntéshozókat (policy- and decision-makers) és a közvéleményt befolyásoló, formáló tömegtájékoztatás negyedik hatalmi ággá válása a vietnami háborúval indult, s az Öböl-háború, majd a boszniai események tették ezt mindenki számára nyilvánvalóvá. A kisebbségi kérdést illetően ez a dualista Monarchia és Magyarország számára tragikussá váló folyamat már 100–150 évvel ezelőtt megkezdődött. Az Ausztria-Magyarország déli határain létrejövő és megerősödő nemzetállamok: Olaszország, Szerbia, Románia igényt tartottak a soknemzetiségű birodalomban élő nemzettestvéreikre az általuk lakott területtel. A Masaryk által vezetett „ifjú csehek” pedig a csehek és a szlovákok egy államban való egyesítésén munkálkodtak, bel- és külföldön egyaránt. Igényeik történeti-etnikai megalapozottságáról igyekeztek meggyőzni a nyugati, elsősorban a francia és az angol közvéleményt, már az 1850-es évektől. A magyarellenes kórus a századfordulótól (román memorandum-pör, 1895; szerb királygyilkosság és orientációváltás, 1903; csernovai csendőrsortűz, Hlinka beiktatása kapcsán, 1907; horvát–szerb koalíció és a zágrábi Friedjung-per, 1904; 1908–09) erősödött fel, részben a felszínes magyarosítást szolgáló oktatási és helynévhasználati rendeletek ellenhatásaként. Az „alávetett népfajok” képviselői, 1914 után emigránsok, meggyőző támogatást kaptak H. W. Steed (The Habsburg Monarchy, 1913) és R. W. Seton-Watson (Racial Problems in Hungary, 1908; German, Slav and Magyar, 1916; „New Europe”, 1916–1920) tevékenységével. Az ő és elvbarátaik (Lewis Bernstein Namier, a Leeper-fivérek, A. Evans, H. A. L. Fisher) művei alapján készültek az 1919-es béketárgyalásokon használt angol és amerikai kézikönyvek, térképek és hivatalos határjavaslatok, melyek lényege: „... a nem-magyar nemzetiségek a civilizált Európában példa nélkül álló elnyomó politika áldozatai”; (Seton-Watson) „... ha azért, hogy jobb közlekedési vonalat tudjunk biztosítani, fel kellene áldoznunk néhány százezer magyart, ez ne állítson meg bennünket.” (Sir Eyre Crowe, a brit békedelegáció adminisztratív vezetője). Ezek a könyvek és pamfletek az elmúlt évtizedekben sorra megjelentek reprint kiadásban, így a nagy nyugati (egyetemi, külügyminisztériumi) könyvtárakban száz évre visszamenően szinte kizárólag magyarellenes művek találhatók, kiegészülve a Matica Slovenská, a Szlovák Információs Ügynökség, valamint a Románia- és Jugoszlávia-kép javítására létrehozott hivatalok kiadványaival.

Létkérdés tehát számunkra, a szomszédos országok ellenséges propagandá­jának  ellensúlyozására, a Magyarország- és magyarság-kép javítása. Hiteles és meggyőző tájékoztatásra van szükség annak a mélyen gyökerező meggyőző­désnek a módosítására, hogy térségünkben az ős- és főellenség, a legfőbb destabilizáló tényező Magyarország, és a mindig és mindennel elégedetlenkedő magyar kisebbségek. Budapesti ellen-kiadványokkal aligha érhető el a kívánt cél. Az 1970-es évektől örvendetesen szaporodnak a nyugati fővárosokban és egyetemeken működő magyar emigránsok vagy már ott született szakemberek által írt tanulmányok és monográfiák – elég, ha utalunk itt  Borsody, Deák, Kovrig és Schöpflin  munkásságára. Kiemelkedő jelentőségű a  Király Béla  és Peter Pastor által szerkesztett sorozat: Atlantic Studies – East European Monographs; Brooklyn College – Columbia University Press, New York.1 Kitűnően illeszkedik e sorba a Ludányi András ohioi egyetemi tanár által szerkesztett, és a stanfordi egyetem kiadványai közé tartozó Nationalities Papers sorozatban 1997-ben megjelent tanulmánykötet magyarországi és észak-amerikai szerzőktől.

A kötet elméleti bevezetőkkel indul; a történeti háttér felvázolása után a jugoszláv utódállamok, Románia, Szlovákia és Kárpátalja magyarságát bemutató fejezetek következnek. A lehetséges megoldások közül autonómia-tervezetekkel ismerkedünk meg; a szöveges részt hasznosan egészítik ki a részletes statisztikai táblázatok (Sebők László) és az országonként bontott eseménynaptár (B. Kovács-Nás).

A sorozatszerkesztő H. R. Huttenbach költői képpel kezd: Trianon szelleme kísért Közép-Európában: a magyar kisebbségek helyzete állandó aggodalomra ad okot, mert a kisebbségi kérdéseket nem sikerült rendezni a poszt-kommunista Kelet-Európában, s hozzájuk kötődik a destabilizációtól való félelem. A fél tucat országba szétszórt magyarok mellett megemlíti a Szovjetunió szétesésével létrejött orosz diaszpórát, a sztálini határok által kettévágott kaukázusi népeket és a bármikor félresöpörhető Daytoni Egyezményt.

Ludányi kiemeli: a középkori magyar királyság bár soknemzetiségű volt, a szász, horvát és erdélyi-székely autonómiák önkormányzatot és jogi garanciákat biztosítottak a központi hatalom önkényével szemben, így a török hódoltságot követő betelepítésekig nem volt kisebbségi kérdés, ahogy nem volt magyar kisebbségi kérdés sem 1918–20-ig. A Párizs-környéki békék közül egy sem volt olyan megsemmisítő, mint a trianoni. Magyarázza az eredetileg nemesi „natio hungarica”-t, a Hungarian–Magyar kettősséget, és definiálja Szlovéniát, Szlavóniát és Szlovákiát.

Egy későbbi fejezetben áttekinti a szovjet nemzetiségi politika érvényesítését a megszállt és befolyás alatt tartott országokban, rámutatva arra, hogy a szovjet és a többségi elnyomást a proletár internacionalizmussal és a szocializmus építésével álcázták és igazolták. Az államosítások, a mezőgazdaság kollektivizálása, de főként az 1960-as évektől felgyorsuló iparosítás-városiasodás mindenütt a többség totális uralmát eredményezte, meggyengítette és szétszórta a kisebbségeket, akik sehonnan nem remélhettek védelmet, mert a szót emelőket burzsoá nacionalistáknak bélyegezték, s mindezt szigorúan belügynek tekintették, lehetetlenné téve az anyaország esetleges fellépését.

Ch. Z. Jókay a településszerkezet és a politikai viselkedés összefüggéseit vizsgálja, előrebocsátva, hogy Közép- és Kelet-Európában három tényező befolyásolja a többség-kisebbség viszonyát: a jelenlegi határok elvben a nemzeti önrendelkezésen alapulnak, ám azokat egyik világháború végén sem érvényesítették nemzetközileg elismert népszavazásokkal; néhány poszt-kommunista államban hiányzik a demokratikus-polgári politikai kultúra, sőt egyes rezsimek önkényuralmak; a békeszerződések kisebbségvédelmi rendelkezéseit nem hajtották végre, és ma sincs a kisebbségek egyéni és kollektív jogait garantáló szerződésrendszer és gyakorlati eljárás. „Államocskákban” (statelet) él az adott kisebbség egésze; autonómiát vagy függetlenséget követelnek (balti népek, baszkok, katalánok); a határmenti kisebbség anyanemzetének része, attól államhatárral elválasztva, szigetszerű, homogén tömbben élők; többségiekkel vagy más kisebbséggel vegyesen lakók. Mindhárom típushoz tartozók lehetnek jogaikat parlamenti úton érvényesíteni kívánó „aktivisták”, követelhetnek nyelvi-kulturális és/vagy területi autonómiát, s lehetnek szeparatisták, akik egy már létező (anya)országhoz akarnak csatlakozni. Fontos megállapítása, hogy nem minden jelenleg elismert államban működő „etnikai mozgalom” törvénytelen, és célkitűzéseik támogatása csökkentheti a jelen és jövőbeli feszültségeket. Közel optimális megoldásnak tartaná a parlamenti utat és az autonómiát, egyidejűleg büntetve azokat az etnonacionalista államokat, amelyek nem hajlandók türelmes kisebbségi politikát folytatni.

Szász Zoltán kitűnő összefoglalását adja az Osztrák-Magyar Monarchia interetnikus viszonyainak, hangsúllyal – természetesen – Magyarországra. Visszatekint a nemzetiségek 1848–49-es és 1861-es aspirációira, részletesen elemzi az 1868-as nemzetiségi törvényt, a nemzetiségeknek biztosított egyéni és kollektív jogokat az oktatásban, nyelvhasználatban, egyházi autonómiában. A törvény végre nem hajtása, a századfordulótól érvényesülő felszínes magyarosító tendenciák (helynevek, anyanyelvi oktatás visszaszorítása) elidegenítették az egyre nagyobb befolyásra szert tevő nemzetiségi értelmiséget, és sokat rontottak az ország nyugati megítélésén.

Frank Tibor a kivándorlást a nemzeti kisebbségek szemszögéből vizsgálja, s megállapítása szerint összefüggés van az „oszthatatlan és egységes magyar nemzet” megteremtésére irányuló törekvések és a tömeges kivándorlás között. A század első évtizedében Ausztria-Magyarország volt az USA legnagyobb munkaerő-szállítója, a bevándorlók negyedrészével. A Magyarországot elhagyók kétharmada nem magyar anyanyelvű volt – erre a tényre Klebelsberg már 1902-ben felhívta az illetékesek figyelmét. A kivándorlás kezdeményezői németek, horvátok és galíciai zsidók–ukránok voltak, s tőlük terjedt át a legszegényebb, ruszinok–szlovákok–magyarok–lakta észak-keleti területekre. Részben külföldi – amerikai szlovák – szerzők nyomán kimutatja, hogy az objektív okok: a túlnépesedés (1780 és 1900 között Zemplén, Sáros és Szepes megye szlovák népessége hatszorosára növekedett!), a föld terméketlensége, éhínség, a középkortól működő bányák bezárása, a dollár vonzóereje mellett a szubjektív okok is jelentős szerepet játszottak: családi kapcsolatok, példa­követés (1907-ben a szlovákok 98 százaléka már Amerikában lévő rokonaihoz, barátaihoz ment!), mentesség a katonai szolgálat alól, alacsony szintű iskolázottság, a társadalmi mobilitás korlátozottsága. „Csehszlovákiát... Amerikában csinálták” – hangzott el még 1939-ben, utalva az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlasztásáért folytatott agitációra és a pittsburgi egyezményre. A kivándorlás – hangzik az összegzés – tragikus volt mind a szlovákokra, mind a magyarokra: az előbbiek elvesztették a népességük mintegy negyedét, az utóbbiak országát pedig feldarabolták, hosszú időre destabilizálva térségünket.

Tóth Pál Péter az utódállamokbeli magyarokról ír a két háború közötti időszakban, bőséges statisztikai adatokkal. Jól ismert tényeket sorakoztat fel: az utódállamok nem természetes fejlődéssel, hanem nagyhatalmi döntéssel jöttek létre; lakosságuk egyharmada nem tartozott az államalkotó népekhez; a békeszerződések autonómiára vonatkozó (Kárpátalja, székelyek, szászok) és kisebbségvédelmi rendelkezéseit nem hajtották végre; a földreformmal a kisebbségeket, azok egyházait, bankjait gyengítették, a többségi népeket erősítették. A helyzetet súlyosbította, hogy a korábbi „uralkodókból” elnyomottak lettek, kiknek sorsa – máig – a megaláztatás, tehetetlenség, reménytelenség, szétszóratás és elszegényedés, mindezek negatív tudati és demográfiai következményeivel együtt.

A. J. Reisch írását az 1994-es kormányváltás a múltat taglaló fejezetek egyikévé tette. Ő ugyanis az Antall–Jeszenszky-féle új külpolitikai törekvéseket elemezte, ma már úgy tűnik, túlzott részletességgel. Az a kormányzat a magyar kisebbségek sorsát és jogaik biztosítását szomszédsági politikája központi elemévé tette, és igyekezett ehhez nemzetközi támogatást szerezni.

Részletesen elemzi az EBESZ koppenhágai dokumentumait, a Párizsi Chartát (1990), a genfi, bécsi és moszkvai tanácskozások (1991) sovány ered­mé­nyeit, hiszen Románia, Görög- és Törökország, francia és brit támogatás­sal elutasította a kollektív jogok s az abból következő autonómia-formák nemzetközi jogi kodifikálását. A szomszédos államok egy részével sikerült kedvező alapszerző­déseket és kisebbségi egyezményeket kötni (Ukrajna, Szlovénia, Horvátország), de a román, szlovák és a szerb jugoszláv kétoldalú kapcsolatokban továbbra is akadályt jelentett az ottani magyar kisebbségek romló helyzete, a délszláv háborúval és a menekült-kérdéssel súlyosbítva.

Arday Lajos a szerb–jugoszláv Vajdaságban élő magyarok demográfiai, gazdasági, társadalmi, alkotmányos jogi, oktatási és közművelődési helyzetét, anyaországukkal való kapcsolatát, politikai önszerveződésüket mutatja be, történelmi visszatekintéssel. Az 1980-as évekig a jugoszláviai magyarság volt az egyedüli, amely nemcsak a többségi nemzetekhez viszonyított arányában, de abszolút számában is csökkent a kedvezőtlen demográfiai mutatók (alacsony születésszám), a nagyarányú asszimiláció (vegyes házasságok, „jugoszlávok”) és szabad külföldi munkavállalás, a II. világháborús népirtás (mintegy 20 000 polgári áldozat) és a testvérháború miatt elmenekülők (kb. 50 000 fiatal, sorköteles, értelmiségi) állandósult vérvesztesége miatt.

Székely András Bertalan az asszimilációnak és a háborús pusztításnak, etnikai tisztogatásnak leginkább kitett horvátországi és a sok tekintetben példamutatóan jó körülmények között élő szlovéniai magyar közösségekről ír, megjegyezve azt, hogy valós számuk az 1991-es népszámlálási adatok (22 400, illetve 8500) másfélszeresére tehető. Bár a titói Jugoszlávia e két köztársaságában éltek legszabadabban az „államalkotó nemzetiségek”, a Jugoszláviához került 577 000 magyar (1910) 20 százaléka, 1991-ben, az állam felbomlásakor az ott élő 375 000 6 százaléka volt horvátországi. Mindkét közösségre jellemző, hogy az országon belül elmaradott, határmenti területeken laknak, így békés körülmények között is számottevő a belső migráció, s az ősi településterület elhagyásából következő nyelv- és tudatváltás, amit a többségi (katolikus) egyházi nyelvhasználat is elősegít. Érdekképviseleti rendszerük kiterjedt és jól működő. Oktatásban, művelődésben és a lerombolt települések újjáépítésében számíthatnak az anyaországi és más magyar közösségek támogatására annál is inkább, mert e két országgal sikerült megkötni a legkedvezőbb szerződéseket.

Andrew Bell a romániai magyarok helyzetének alakulását mutatja be 1989 után. Szól az előzményekről is, hogyan veszett el a magyar többség Erdélyben a XVI. századtól kezdve, majd a városokban a szervezett román betelepítési-iparosítási politika eredményeképpen az 1960-as évektől. Pontos és részletes leírást kapunk az eseményekről, nemzetközi összefüggéseikről. A két millió körüli magyar kisebbség mellett – amelyet az első számú közellenségnek tekint a román közvélemény az ország biztonságára és egységére nézve – utal az ukrán, bolgár, török, tatár, német és zsidó kisebbség csaknem teljes eltűné­sére, s a magyarokét megközelítő vagy meghaladó számú cigányság megosztottságára és védtelenségére, Moldávia kényes helyzetére, az ukrán és magyar határrevízió összefüggésére. Záró megállapítása szerint Magyarország nemzetközi helyzete megerősödött, míg Romániáé gyengült (kisantant) támogatói elvesztésével, meggyengülésével.

A szlovákiai magyarsággal foglalkozó fejezet Gyurcsik Iván és James Satterwhite munkája. A történelmi háttér felvázolása után az önálló Szlovákiáért folytatott küzdelem eseményei következnek, majd az új állam kisebbség-ellenes intézkedései, törvényei. A szerzők – a korábbiakhoz hasonlóan – hangsúlyozzák, hogy a szlovákiai magyarság nem bevándorolt, hanem őslakos, és csak az önrendelkezési jog megsértésével meghúzott határok miatt került idegen államba, akarata ellenére. A magyar határ mentén összefüggő tömbben élnek, ahol 435 településen alkotnak többséget, s további 90-ben – fontos városokban – arányuk meghaladja a 10 százalékot. Ezért (is) egyik leglényege­sebb követelésük a politikai decentralizáció, az önkormányzatok erősítése a szubszidiaritás elve alapján. További két kényes kérdés: a négy magyar párt mindegyike ellenezte a bős–gabcikovoi duzzasztó és erőmű felépítését és üzemeltetését, környezetvédelmi okok mellett azért, mert megosztja a legnagyobb, tisztán magyar lakta tömböt. A németek és zsidók „kollektív bűnösségét” már eltörölték, de a magyarokkal kapcsolatban ezt nem hajlandók megtenni. Súlyosan diszkriminatív a kárpótlás kezdőpontjának megállapítása (1948. február), hiszen a legtöbb magyartól ezt megelőzően (benesi dekrétumok, 1945) kobozták el vagyonát és telepítették ki őket. A komáromi magyar egyetem ugyanazzal az indokolással nem alakulhat meg, mint a kolozsvári: „a magyar szeparatizmus központja lenne”. Szlovákia függetlenné válásával és Meciar ismételt kormányra kerülésével erősödött az új állam etnonacionalista jellege, erőszakos beolvasztó politikája, mely a szélsőségesen nacionalista Matica slovenská és a Szlovák Nemzeti Párt (a kormánykoalíció tagja) célkitűzéseit valósítja meg.

P. R. Magocsi neve ellenére nem magyar, hanem a kanadai ruszinok egyik szellemi vezetője. A kárpátaljai/ukrajnai magyarok helyzetét történeti vissza­tekintéssel, pontos adatközléssel és korrekt értékelésű elemzéssel mutatja be, hangsúllyal az 1989 utáni eseményekre. A magyarok állásfoglalását bonyolítja, hogy a helyi ruszinok – a magyarokhoz hasonlóan – a terület autonómiáját támogatják (1991-ben 78 százalék, a magyar autonóm körzet mellett 81 százalék), míg a beköltözött ukránok és az ukrán tudatú vezetők meghatározó része az egységes és központosított ukrán nemzetállam híve. A KMKSZ-nek és a mindenkori magyar kormánynak egyensúlyoznia kell az autonómiatörekvések támogatása és a kijevi kormánnyal fenntartott kivételesen jó viszony között, melynek egyik eredményeként ma a kárpátaljai közel 200 ezres magyarság van – a gazdaságot nem számítva – a legkedvezőbb helyzetben a kisebbségi magyar népcsoportok közül.

A marylandi B. Kovács-Nás a Jugoszláviában, Romániában és Szlovákiában működő magyar pártok autonómia-koncepcióit vizsgálva megállapítja, hogy e három országban tovább élnek a nemzeti–kommunista hatalomgyakorlás módszerei: egyik sem ismeri el az állam soknemzetiségű jellegét, és diszkrimina­tív módszerekkel kisebbségeik demográfiai, gazdasági, politikai és kulturális erejének megtörésére igyekeznek. Csak szavakban ismerik el a demokratikus és liberális értékeket; ezzel és az egyéni szabadságjogok megsértésével a térség békéjét és stabilitását veszélyeztetik.

Az autonómia-tervezetekben (VMDK, RMDSZ, Együttélés, 1992) közös, hogy hangsúlyozzák a történelmi népességnek több mint ezer éves államalkotó jellegét, jogát szülőföldjéhez, melyet nem akarnak elhagyni. Az Együttélés – ebből következően – nem magyar kisebbségről, hanem társnemzetről beszél, és etnorégiókról, sőt többségi és kisebbségi körzetekről, amelyekben 50–10 százalékos kisebbséget alkotnak. Az RMDSZ a belső önrendelkezés jogát emeli ki. Legrészletesebben kidolgozott a VMDK háromlépcsős (egyéni-kulturális autonómia, helyi önkormányzat, magyar autonóm körzet) tervezete. Az autonómia biztosításának konfliktusmegelőző szerepe lehet, mivel feloldja az önrendelkezés és az államok területi integritása között feszülő ellentétet.

A gondos szerkesztő figyelmét csak egy-két adatbeli pontatlanság kerülte el: a szlovákok számának növekedése a XX. század elejéig (is) jellemző volt (414. o.); Magyarországon 1910-ben kétmillió szlovák élt (415. o.); Jugoszláviához 577 ezer magyar került, Horvátországgal együtt (426. o.); a kolozsvári Bolyai egyetem nem 400 éves (503. o.).

 

Hungary and the Hungarian Minorities (Magyarország és a magyar kisebbségek) ed. Andrew Ludanyi; Nationalities Papers vol. 24. No.3 Sep. 1996. Association for the Study of Nationalities of Eastern Europe and ex-USSR Stanford University.

 

Arday Lajos

1. F. Glatz (ed.): Hungarians and Their Neighbors in Modern Times 1867–1950; 1995; B. K. Király–P. Pastor–I. Sanders (ed-s): War and Society in East Central Europe. vol. VI: A Case Study on Trianon 1982.