Klió 1998/3.

7. évfolyam

Az adófizetők királysága – a XVIII. századi Franciaország

 

Az utóbbi években változás tapasztalható az ancien régime-mel és a francia forradalom kialakulásával foglalkozó történészek felfogásában: a marxista történetírás fogalmai – „társadalmi osztály”, „a felemelkedő burzsoázia harca” – helyett a „politikai kultúra” alakulása foglalkoztatja a kutatókat. A revizionisták a különböző kulturális, szellemi és politikai gyakorlatot, a nyelvhasználatot, az eszméket veszik vizsgálat alá. Az a kiindulási pontjuk, hogy az ancien régime-en belül valahogy létrejöttek a forradalom feltételei, ám a változások mozgatóját nem a burzsoáziában látják, hanem „egy újfajta politikai gondolkodásmódban”, amely elképzelhetővé – éppen ezért lehetségessé – tette a forradalmat.1 A XVIII. század folyamán egyre erősödtek a monarchiát bíráló hangok, s a bírálók között ott voltak a felsőbb osztályok tagjai is. Felmerül a kérdés, vajon miért akarták megváltoztatni a rendszert még azok is, akik annak kedvezményezettjei voltak. Hogyan alakulhatott ki az abszolutizmus keretein belül az az új politikai mentalitás, amely végül a forradalomhoz vezetett?

A kérdésnek gazdag irodalma van, ám legtöbbjük két nagy gondolkodó, Alexis de Tocqueville és Jürgen Habermas munkáin alapul. Mindketten úgy vélik, az állam döntő szerepet játszott a politikai kultúra alakulásában. A központosított állam létrejötte, majd beavatkozása a társadalom életébe rendkívüli szellemi, társadalmi és kulturális változásokat gerjesztett. Tocque­ville úgy látja, hogy az állam az „adminisztratív centralizáció” kialakításával különös francia demokrácia látszatát keltette: uralkodott ugyanis a helyi intézmények fölött, és szétzúzta a decentralizált arisztokratikus uralmi struktú­rákat. Ezért úgy tűnhetett, minden egyén egyenlő – legalábbis a kormánynak való alávetettségben. Ezzel maga az állam tisztította meg az utat a demokrácia felé, igaz, ennek ára a politikai szabadság volt – véli Tocqueville.

Habermas szemében az állam szerepe viszont abban volt, hogy elősegítette a modern európai „közvélemény” kialakulását, mégpedig azzal, hogy nyomtatott dekrétumaival mintát adott, s gazdasági beavatkozásaival felingerelte, öntudatra ébresztette az állam bírálóit. A közvélemény azután megingatta az abszolút rezsimet.

Ez a tanulmány – a Tocqueville és Habermas adta keretekre támaszkodva – a forradalom előtti politikai attitűdök vizsgálatára vállalkozott, s főként a jog és az államfinanszírozás intézményeit járva körül, arra világít rá, milyen körülmények között alakult ki az új politikai retorika, s hogyan töltődött meg új tartalommal.

A francia királyság legmagasabb bíróságai, a parlamentek ezidőtájt alakították ki a rendszer ellenzésére alkalmas nyelvezetüket, mégpedig a monarchia által üldözött janzenisták védelmében. Ilyen kifejezéseket, követelé­seket hangoztattak: despotizmus, nemzeti szuverenitás, a királyság ragaszkodjék az alapvető törvényekhez, stb. A bírák rengeteg röpiratot, bírósági kivonatot nyomtattak ki, ezekben a közvéleményhez fordultak a csalásokkal, korrupcióval szemben is. Ezek a nyomtatott anyagok az alattvalók ezreihez jutottak el, s alakították az ő nézeteiket is.2

A másik terület a pénzügyek és az adminisztráció területe, amely – bár hihetetlen – szintén hatással volt az alattvalók gondolkodásmódjára.3 A korona pénzügyi rendszerében volt egy alapvető ellentmondás: egyfelől a pénzéhes monarchia kölcsönöket vett fel testületektől, egyénektől, s cserébe pénzügyi kedvezményeket adott nekik, másfelől ezzel párhuzamosan élt az adórendszer, melyet éppen az állam által adományozott financiális kedvez­mények korlátoztak. A tanulmány írója először az adózás rendszerének alakulását elemzi, melynek során az évszázadokon át kivételezett elit végül „adófizető kiváltságossá” vált.

A korai modern francia állam az adókivetéssel, a hivatalok áruba bocsátásával, a kölcsönökkel, majd fiskális privilégiumok osztogatásával igen éles szakadékot hozott létre az elit és a közemberek között. XIV. Lajos már azzal biztosította abszolút állama stabilitását, hogy – mintegy financiális szövetséget kötve az uralkodóosztállyal – az alsóbb osztályoktól elvont adók jórészét újraelosztás révén az elit tagjainak juttatta különböző adományok, fizetségek címén. Ezt azután előlegek, kölcsönök formájában ismét beszedte, ezúttal tőlük, s továbbjuttatta a hadseregnek, a hivatalnokoknak, hitelezőknek, udvaroncoknak. Ezzel a módszerrel egyrészt elkápráztatta az arisztokráciát az udvar fényével, másrészt meggyőződésévé tette, hogy az erős monarchia a kiváltságosak javát szolgálja.

A XVIII. században azonban a francia monarchia háborúkba keveredett, s az adómentes kiváltságosokat is meg kellett adóztatnia. 1695 és 1789 között bevezette tehát a fejadót (capitation), a tizedet (dixičme), amit később huszadra (vingtičme) változtattak. Ezek ugyan általános adók voltak, de elsősorban a legfőbb állami adónem, a taille alól mentes kivételezett rétegeket célozták meg. A monarchia kiáltványa nyíltan meg is mondta: „minden birtoktulajdonos, nemes vagy közember, kiváltságos vagy nem kiváltságos fizetni köteles a tizedet!” (1710. okt. 14.). Az egyenes adó fizetése révén ettől kezdve senki, aki eddig részben vagy teljesen mentesült a taille fizetése alól – lett légyen pap, nemes, elöljáró, hivatalnok, privilégiumban részesült város vagy tartomány lakója – nem különbözött többé a paraszti tömegektől.

C. B. A. Behrens már 1963-ban egy tanulmányban bizonyította, hogy – ellentétben Tocqueville és a marxista történészek felfogásával – a francia nemesség súlyos adókat fizetett, viszont sokan élveztek adófizetői mentességet a harmadik rend tagjai közül is. Ezzel alapot teremtett a revizionista kritikák számára, és kirántotta a talajt a marxista magyarázat alól, amely szerint a nemességnek a kiváltságaihoz való önző ragaszkodása vezetett volna a forradalomhoz. Azóta Behrens megállapításait részben túlhaladta az idő, részben még most sem tudják pontosan, mely társadalmi réteg mennyi adót fizetett.

Azt azonban tudni lehet, hogy a fejadó mindjárt 1695-ben 21,4 millió livre-t hozott az állam kincstárába, és ez az összeg 1789-re évi 42,8 millióra emelkedett. A tized/huszad a kezdeti 22 millióról ugyanez idő alatt évi 60 millióra nőtt, de 1783–86 között elérte az évi 75 milliót is. Ezek nagy összegek, de a teljes adóbevételnek csupán 30, majd 22 százalékát jelentették.

A taille és az új általános adók kivetése és beszedése között különbség volt. A taille-t a falugyűlés és a helyi bíróság vetette ki közösen az egész falura, majd szétosztották az egyes háztartásokra. Ha tehát valaki könnyítést kért, azzal a faluközösség terheit növelte. A vitás ügyeket a helyi választott bíróság döntötte el. Az általános adókat ezzel szemben a területileg illetékes intendáns vetette ki, személyre szólóan közvetlenül az egyénekre, s a fellebbezésekkel az intendánshoz, majd a királyi tanácshoz lehetett fordulni. Ez az eljárás közvetlenné tette a kapcsolatot az adófizető és a királyi tisztviselő között, továbbá elérhetővé tette a gazdagok vagyonát a monarchia számára.

A tanulmány szerzője számos grafikont közöl annak bemutatására, hogy például Caen körzetében mi volt az arány a fejadó befizetésénél a nem nemesek és a kiváltságosok között 1695–1789 között; mennyi fejadót fizettek a burzsoázia, a kedvezményezettek, a hivatalnokok, a nemesek; mennyit külön a bírósági hivatalnokok; mennyi folyt be Caenből külön-külön a fejadóból, a taille-ból, a tizedből illetve a huszadból. A kimutatásokból különböző következtetéseket lehet levonni, például hogy az adók jelentősen emelkedtek 1760–61-ben, a hétéves háború idején, majd ismét a régi szintre süllyedtek; bár a közemberek fizették az adók zömét, nem maradtak érintetlenek a kiváltságosok. Leolvasható az is, mennyire kicsi volt a különbség a kivetett és a ténylegesen befolyt összegek között, vagyis mily jól működött az adóbehajtás.

A XVIII. század tehát a fejadóval – nem túl súlyosan – megterhelte a kiváltságos rétegeket, ám annál súlyosabban érintette a falusiakat, parasztokat, mert ők a taille mellett fizették az új adónemet. Ráadásul mind a taille, mind a fejadó emelkedett: 1695-ben a fejadó 21 százalék többlet fizetni valót jelentett a taille mellett, 1789-ben már 37 százalék a többlet, miközben maga a taille is megduplázódott. A két adónem a köznép jövedelmének 12–30 százalékát vitte el.

Nem kevésbé volt súlyos a tized, majd a huszad sem, különösen, mivel időközben megkétszerezték, majd megháromszorozták. Ezt az adónemet az iparból, a hivatalokból és a földből származó jövedelmekre vetették ki. A nemesek, számarányukhoz képest, igen magas, 28–43 százalékkal vettek részt a huszad befizetésében. Sokkal súlyosabb volt ebből a részesedésük, mint a fejadóból.

Kérdés, milyen volt ez adóknak az aránya a kiváltságos rétegek jövedelméhez képest. Súlyosan érintették-e őket vagy sem? A szerző (Jean-Claude Perrot nyomán) az adóívek és a vagyonosok által megkötött haszonbérleti szerződések összehasonlításából következtet a jövedelmekre. Arra a megállapításra jut, hogy a feltételezett jövedelmek átlagosan csupán 65 százalékai voltak a valóságosaknak, s ez esetben a huszad, a megduplázódásakor 7,1, illetve a megháromszoro­zódásakor 10,4 százalékát vitte el a korábban kiváltságos földesurak jövedelmeinek. E súlyos terhek többnyire annak voltak az eredmé­nyei, hogy az állam ellenőrei kiszálltak a földesurakhoz, és felmérték a vagyonukat. Ezek a kiszállások, felülvizsgálások igen eredményesek voltak – az állam szempontjából. Ehhez azonban fejlett bürokrácia kellett, s ez a XVIII. század második felében meg is volt: a vidéki intendánsok egész kis huszadbe­szedő hivatalt szerveztek maguk köré. Caenben például ez a csoport egy igazgatóból, 11 ellenőrből és 6 ügyintézőből állt. Az ellenőrök alapos munkát végeztek: nemcsak a birtokot nézték meg, hanem kikérdezték a bérlőket, és utánanéztek a bureaux de contróle-ban elhelyezett bizalmas iratoknak, házassági szerződéseknek, végrendeleteknek, eladási-vételi papíroknak, bérleti szerződé­seknek is. Terray, majd Necker pénzügyminiszter fejlesztette ki igazán ezeket a vagyonfelméréseket, és igen hatásos módon működtette. Egy-egy ilyen vizsgálat után olykor 33 százalékkal is emelkedett az illető adója. Így azután míg a fejadó csupán 1-2 százalékát emésztette fel a birtokos nemesség jövedelmének, a huszad 7–10 százalékra rúgott.

Az adószedésnek létezett ebben az időben egy másik módszere is: az adóvisszatartás. Ezt az állam a kiváltságosokkal szemben alkalmazta. Számos címen részesülhetett ugyanis egy nemes vagy udvaronc az államtól javadalomban (nyugdíj, fizetés, kamat stb.), ám az állam a kifizetéskor levont ezekből. Ez e visszatartott adó sújtotta a legfőbb bíróságokat, azaz a parlamenteket is. Az állam emellett rendszeresen, persze, önkényesen csökken­tette a hitelezőinek járó kamattartozásait. A francia monarchia tehát a fejadóval, a tized/huszaddal a gyakorlatban az általános adóztatás felé közeledett. Kimaradt ugyan ebből az adóztatásból a földek 10 százalékát birtokló, a népességnek kevesebb mint 1 százalékát kitevő papság, de neki először meg kellett vásárolnia a mentességét, majd időről-időre „önkéntes ajándékokkal” meg kellett újítania azt.

1695 és 1789 között tehát új típusú királyi alattvaló született Franciaor­szág­ban: a kiváltságos adófizető, vagy ahogy mi mondanánk: az adómentes adófizető típusa. Mindazonáltal ennek az újfajta adófizetőnek a megjelenése nem hozott sem egyenlő teherviselést, sem nem oldotta meg a monarchia krónikus financiális válságát. Mégis azzal, hogy az állam megadóztatta az elitet, a francia abszolutizmus új, s immár végső stádiumába lépett: megbomlott a privilegizált réteg és az állam között korábban kialakult együttélés, ebből azután komoly alkotmányjogi válság keletkezett, s ez átformálta a politikai kultúrát.

A szerző, annak vizsgálatához, hogy milyen hatással volt ez az általános adóztatás a politikai kultúrára, igen sokféle forrást nézett át; s a királyságszerte kibontakozott vitából közelebbről két normandiai adóvitát mutat be részletesen 1760-ból és 1772-ből.

A roueni parlament 1760-ban nagy felháborodással fogadta, hogy a korona – a hétéves háború költségei miatt – ismét megemeli a huszadot és megduplázza a fejadót – ez utóbbit csakis a kiváltságosok számára. A parlament merész stílusban azzal érvelt, hogy a „nemzet joga” a törvények elfogadása; hogy az adóemelés veszélyezteti a polgárok „tulajdonát”, s hogy az intendánsok ténykedése már a „despotizmus” jele. A tiltakozás tovább is ment a bírálatnál, konkrét politikai alternatívát kínált az abszolutizmus mellé: vissza kell hozni a rendi gyűléseket! A régebbi s demokratikusabb formája volt a kormányzásnak, mert ennek révén „az emberek képviselőik utján” beleszólhattak az adóztatás mértékébe.

Az 1760. máj. 10-i parlamenti tiltakozás nemcsak tartalmában s hangnemé­ben volt új, hanem módszerében is: nyomtatott anyagokat terjesztettek, azaz a közvéleményhez fordultak támogatásért a koronával szemben! A „közvélemény” szót még nem használják, de a „közönség”, „az emberek”, „a sokaság” szavakkal utalnak rá, beleértve a fogalomba a bármely rendből való egyéneket.

A hétéves háború után ugyan csökkent a fejadó és a huszad, ám 1771-ben, Maupeou elbocsátása után Terray ismét erős vagyonellenőrzést rendelt el, és emelte az adók összegét. Ez ellen az újra megnyitott parlamentek a legtöbb helyen tiltakoztak, ám Rouenban a közben elbocsátott parlament helyett maguk az adófizetők szervezkedtek. Ezt a helyi bíróságok, a caeni városi hivatalnokok útján és mintegy 300 nemes közös petíciója révén tették. A petíció a királynak szólt, s a szabadság elvesztését panaszolta. Különösen megalázónak tartották, hogy felmérik a vagyonokat és súlyosan megadóztatják őket. Közbenjáró testület, tartományi vagy általános rendi gyűlés összehívására volna szükség – mondja a petíció. A tiltakozások nem értek el komoly adócsökkentést, de a kormány igen sokat vesztett a hiteléből.

Hiba volna a fentiekből azt leszűrni, hogy a kiváltságos adófizetők ezekkel az agitációkkal a forradalmat akarták volna előkészíteni – figyelmeztet M. Kwass. Ellenkezőleg, a nemesség az uralkodás konzervatív modelljét kívánta visszahozni, amelyben az uralkodó a rendekkel egyetértésben kormányzott. A politikai bírálatok azonban abszolutizmus-ellenes forradalmi retorikába fordultak át hamarosan. 1789-ben az alattvalók mint adófizetők két, egymást átfedő forradalmat kezdeményeztek: egyfelől minden adófizető számára állandó, alkotmányos kormányzásban való képviseletet követeltek, másfelől a harmadik rend akart politikai egyenlőséget. Az 1789-ben végre összehívott rendi gyűlésen végül kimondták, addig nem adóznak, amíg nem lesz új alkotmánya az országnak. Azzal pedig, hogy kimondták, az egyszer megállapított adó csak meghatározott időre érvényes, rá kívánták kényszeríteni a kormányt, hogy rendszeres időközönként hívja össze a rendi gyűlést. Kijelentették azt is, hogy az adófizetést az állampolgársághoz (azaz a polgári mivolthoz – FM-né) és a képviselethez kötik, és ezzel az Emberi Jogok Nyilatkozatához és az 1791-es Alkotmányhoz készítették elő az utat.

Előkészítették ezzel a társadalmi forradalmat is, mert érvet adtak a harmadik rend kezébe hatalma követeléséhez. A harmadik rend arra hivatkozott, hogy ő a legnépesebb, gazdaságilag a legtöbbet produkáló csoport, és ők fizetik a legtöbb adót. A politikai jogosítványért fiskális logikával érvelő harmadik rend végül 1789. jún. 17-én saját kezébe vehette az adóztatás ügyét, és vállalva az adósságért a felelősséget, magát a francia nemzet igaz képviselőjévé kiáltotta ki. Az eredendően alkotmányos forradalom társadalmi forradalommá változott.

A cikk végén a szerző visszatér Tocqueville és Habermas nézeteire. Tocqueville-nál két megállapítást von kétségbe: azt, hogy a monarchia emel­kedése a XV. századtól egészen a forradalomig a társadalmi kiváltságok folyamatos osztogatásán alapult, és hogy az egyenlőség az ancien régime idején a szabadság rovására érvényesült.

A monarchia valóban osztogatott kiváltságokat, mégpedig anyagi célzattal, azért, hogy azután alacsony kamatú hitelként visszavegye az adományokat. Tocqueville szerint emellett társadalmi célzattal is adományozott kiváltságokat a korona. Ezekkel ugyanis mintegy kárpótolta az arisztokráciát az uralomból való kiszorítottságáért, ugyanakkor az eredetileg egységes, erős uralkodó osztályt tehetetlen egyének kasztjává bontotta szét. Az állam azonban – Tocqueville szerint – soha nem támadta volna a privilégiumokat, hiszen ezzel a saját alapjait ingatta volna meg. M. Kwass viszont – mint láttuk – éppen azt állapította meg, hogy a francia állam az elit megadóztatásával a saját hatalmát ásta alá.

Tocqueville-nek azt a tételét is meg lehet kérdőjelezni, hogy amilyen mértékben beavatkozott az állam a társadalom életébe az általános adóztatással – ezzel bizonyos egyenlőséget teremtve, ugyanolyan mértékben enyészett el a szabadság érzete. Kwass éppen ellenkezőleg látja: éppen mert erősödött a szabadság szelleme, erősödhettek fel a politikai egyenlőséget követelő hangok. A harmadik rend nem lerombolni akarta a szabadságot, ellenkezőleg: kiterjeszteni kívánta.

Habermas figyelmét nem kerülte el az állammal szemben kifejtett ellenállás. Anglia példáját szem előtt tartva arról beszél, hogy a közszféra az elbürokratizálódó merkantilista állam és a felemelkedő burzsoázia közti ellentét terméke – ám amikor ezt a tételt Franciaországra próbálta alkalmazni, kiderül, hogy ott sem erős burzsoázia, sem szabad sajtó, sem kapcsolat a merkantilizmus és a közszféra között nincs. Habermas ezért úgy véli, a „republic of letters” magától fejlődött ki, s lett előfutára az átpolitizált, forradalmi közvéleménynek. Szerzőnk – vitába szállva Habermas-szal – azzal zárja tanulmányát, hogy Habermas tétele mégis érvényes Franciaországra: ugyan nem a merkantilista gazdasági szabályozás, hanem az egyenes adózás bevezetése háborította fel a kiváltságos és nem kiváltságos adófizetőket, s az ő ellenállásuk – nem pedig a kapitalista burzsoáziáé – vezetett a politikai közvélemény kialakulásához.

 

Michael Kwass: A Kingdom of Taxpayers: State Formation, Privilege, and Political Culture in Eighteenth-Century France (Az adófizetők királysága – államforma, kiváltságok és politikai kultúra a XVIII. századi Franciaországban). = The Journal of Modern History, 70. kötet, 2. szám, 1988. június, 295–339. p.

 

Fodor Mihályné

1. Ez új történelemszemléletről lásd Gyáni Gábor ismertetését A. J. Reid: Social Classes and Social Relations in Britain 1850–1914. című tanulmányáról, KLlÓ, 1998/2

2. Utalnunk kell arra a fontos szerepre, amelyet a francia enciklopédisták játszottak a közvélemény ébresztgetésében, alakításában vitairataikkal, s az Enciklopédia köteteinek megjelentetése körüli küzdelmekben.

3. Az állami pénzügypolitikája és a közvélemény-formálódás volt a témája egy, a Law pénzügyi rendszeréről szóló, Thomas E. Kaiser-tanulmánynak. Ismertetését l. KLIÓ, 1992/1. sz.