Klió 1998/3.

7. évfolyam

Az orosz textilipar a XVIII. században

 

Oroszországban a XVIII. században nagy manufakturális iparfejIődés zajlott le, aminek következtében Moszkva a könnyűipar centrumává vált. Ezt az evolúciót az 1950–60-as évekbeli monográfiáiban Je. I. Zaozerszkaja az 1760-as évekig vizsgálta. Az ezen túlmenő elemzés igen fontos, mivel a század második felében elkezdődött az államtól független, a feudális privilégiumoktól mentes textilipari manufaktúrák súlyának növekedése.

Az ismertetendő tanulmány szerzője, A. V. Kovalcsuk kifejti, hogy az 1760-as évek kezdete fordulópont a kormányzat iparpolitikájában, mert a manufak­túrák tulajdonosainak már nem biztosítottak monopóliumokat. Ezek közül a legfontosabb a kényszermunka (így „az örökre a manufaktúrákhoz kötött munkaerő” és a vásárolt parasztok) alkalmazásának privilégiuma volt. A 60-as évekig a moszkvai manufaktúrák az összorosz mutatókhoz képest rendkívül magas koncentráció-fokot értek el. A vállalkozások számát és a textilágazat általános helyzetét elemezve, Kovalcsuk alapvető tendenciákat állapít meg, amit a levéltári anyagokból összeállított statisztikai táblázatokkal bizonyít. Az I. táblázat szerint (5. o.) az 1760-as esztendőkre a textilipar meghatározta Moszkva gazdasági arculatát, az 1771-es pestisjárvány után hosszú pangás és regresszió következett, végül a 80-as évek derekátóI beindult a fejlődés, aminek meredeken felfelé ívelő szakasza azonban már a század utolsó évtizedére esett. A szerző nagy érdeme, hogy kiemeli az egyes textilipari ágazatok és a privilegizált (ún. ukáz-) manufaktúrák fő trendjeit. Pl. a vászon- és a posztóiparban a növekedést, míg az utóbbiaknál (különösen a 80-as évek után) a visszaesést és az új típusú vállalkozások gyarapodását.

Az orosz manufakturák technikai színvonala kialakulásukkor nagyjából megfelelt a nyugat-európai szintnek. A XVIII. század második felében azonban csak halvány kísérletek történtek a gépesítésre. Pl. a század végén angol kártoló- és ványológépek meghonosítására, vagy drága és rossz konstrukciójú orosz találmányok megalkotására. Kovalcsuk utal a legfőbb visszahúzó faktorra, az orosz munkaerő relatív olcsóságára, ami akadályozta azt, hogy a kézi munka helyett előretörjön a gépesítés, előkészítve az átmenetet a gyári termelésre.

A következő részben a szerző a manufaktúrák nyersanyaggal való ellátott­ságát elemzi. Kiemeli, hogy a textilipar minden ágában eltérő helyzet alakult ki. A vászoniparban jó minőségű hazai nyersanyagot használtak, a posztó- és a pamutiparban az igényesebb munkáknál már importanyagokat, míg a selyemipar nyersanyagbehozatalra szorult. A drága külföldi anyagok és festékek hazaiakkal való pótlása nem vezetett eredményre. Kovalcsuk lényegbevágó kérdésről szól, amikor kimutatja, hogy az alap- és segédanyagokra fordított kiadások alig maradtak el a termelés összértékétől. Így az anyagtartalékok biztosítása 1–2 évre elnyelte az egész forgótőkét, ami nem tette lehetővé a változó nyersanyagpiaci helyzethez való rugalmas alkalmazkodást, a hosszabb távú, stabil anyagellátást, a termelési biztonságot, sőt ha a kereslet csökkent, a tulajdonosok a tönk szélére juthattak. A fentieken megfelelő hitelrendszerrel segíthettek volna, ami azonban akkor még nem állt az orosz ipar rendelkezésére. Figyelmet érdemel a nagy-, közepes és kisvállalkozások arányának az egyes textilipari ágazatokbeli alakulása. A vászon- és a pamutiparban a nagyvállalatok, míg a posztó- és a selyemiparban a kis- és középméretűek túlsúlya volt jellemző. Kovalcsuk utal rá, hogy az utóbbiak piaci alkalmazkodóképessége felülmúlta a nagy (különösen a privilegizált) manufaktúrákét, amelyek egy elért szint után stagnáltak.

A hozzáírt munkaerő nagy részének az 1771. évi járvány idején való elvesztése után a termelésből kieső munkásokat több ágazatban nem sikerült pótolni, ahogy az például a bérmunkapiaccal szoros kapcsolatban álló selyemiparban történt. A 2. táblázat adatai (11. o.) szemléletesen mutatják a privilegizált manufaktúrák termelésének az 1760-as évek második felétől kezdődött csökkenését, amit – főleg a posztóiparban – a pestisjárvány tovább fokozott. A döntően kényszermunkát felhasználó ágazatban 1771 után a munkások száma és a termelés is felére csökkent, míg a selyemiparban, ahol 47 százaléknyi kényszermunkás dolgozott, a termékkibocsátás alig változott. A század végén nőtt a vászon-, a pamut- és főleg a selyemipari termelés. Az utóbbinál az 1797. évi késztermék rubelben kifejezve 5,3-szerese volt az 1766-osnak (a rubel árfolyamesését is figyelembe véve közel 40 százalékos a növekedés).

A befejező részben a szerző a korszak manufaktúramunkásairól szól. Az 1760-as évek derekán – a selyemipar kivételével – a kényszermunka még jelentősen felülmúlta a bérmunkát. A következő évtized elejére átlagosan 13,5 százalékkal csökkent a munkaerő összlétszáma. Ennek okát manufaktúrák sorának megszűnésében, illetve a fennmaradók termelési kapacitása csökkené­sében és a természetes demográfiai fogyásban látja Kovalcsuk, rámutatva, hogy a kényszermunkások rétegét az intenzív kizsákmányolás miatt a teljes kihalás veszélye fenyegette. A bérmunka előretörése bizonyosnak látszott, de különböző tényezők miatt elhúzódott. A trendeken azonban módosított az 1771-es pestisjárvány, amikor a bérmunkások létszáma alig változott, miközben a kényszermunkásoké 67 százalékkal csökkent. Más szóval az utóbbi kontingens több mint 2/3-a kihalt. Így a kényszermunka aránya a pestis után meredeken, 38,6 százalékra csökkent. A moszkvai textilipar nagy fellendülésekor, a század végén, a textilmunkások számszerű növekedése 1766-al összevetve minimum 13,6–14,5 százalék volt.

Az ipari fellendülés még fontosabb velejáróiként könyvelhetők el a manufaktúramunkások társadalmi struktúrájában beállt lényeges változások. Miután a kényszermunka csak a szövetiparban őrizte meg korábbi pozícióit, a textiliparban a bérmunka a szociális viszonyokat meghatározó, domináló erővé vált. Kovalcsuk hangsúlyozza, hogy a manufaktúrák munkásainak társadalmi összetétele már az 1740-es évektől igen heterogén. A kényszermun­kások kategóriái közül 1766-tól a század végéig a vászon-, a posztó- és a selyemiparban nagy jelentőségű a hozzáírt (az 1736-os rendelet szerint „örökbe adott”) munkaerő, amitől elmaradt a „vásárolt” és a jobbágyi kategória (4. táblázat 14. o.). Az orosz állam kereskedelmi nagytőkét védő politikájának hatása egészen a 70-es évekig érvényesült, pedig a rendelkezéseket akkorra már rég eltörölték. Az 1760–70-es években a nemesi, legtöbbször posztómanu­fak­túrákban a jobbágyság munkájának kis igénybevételével párhuzamosan a bérmunkások alkalmazása azt tükrözi, hogy az elemzett időszakban ezen vállalkozásoknál a kényszermunka felhasználását nem az elkerülhetetlen gazdasági szükségszerűség diktálta.

Az egész XVIII. század második felében jelentéktelen maradt a „vásárolt munkások” csoportja, azaz a manufaktúratulajdonosok nem tudták parasztvételi jogukat (az 1752. évi rendelet szerint) érvényesíteni. Kovalcsuk egyetért Zaozerszkajával, hogy ezt a tulajdonosok tőkehiánya, a Moszkvától megfelelő távolságra levő falvak kiválasztása, és a kvalifikálatlan munkaerő kiképzési nehézségeitől való félelem motiválta. Lényeges problémát vet fel a moszkvai textilmanufaktúrák bérmunkásai társadalmi származásának alakulása, amit az 5. táblázat (15. o.) tükröz. A végig nem egynemű közegben lényeges változások mentek végbe. Az 1760–70-es években a parasztok városi idénymunkája növekedésével ezen elem aránya a bérmunkások között 72,3 százalékra nőtt. A század első felében a paraszti idénymunkások között a kolostoriak, míg a másodikban a földesúriak voltak legnagyobb számban, amit a Moszkva körüli kormányzóságok parasztságának összetétele magyaráz. 1766 és 1780 között a munkások több mint 85 százaléka szegődött el ugyanabba a manufaktúrába, ami a munkaerőpiacon érdekeken alapuló, nagy fokú „üzemhez kötődést” jelent. A vállalkozóknak képzett és rendszeresen visszatérő emberekre, míg a munkásoknak garantált munkahelyre volt szükségük. Már létezett és tovább formálódott az a munkaerőpiac, amely ki tudta elégíteni az ipar igényeit.

A különböző monopóliumoknak a 60-as években való eltörlését követően rosszabbodott a privilegizált manufaktúrák helyzete, noha a már bérmunkát is alkalmazók még fennmaradtak. Az 1771. évi pestis kedvezőtlen hatásait (a magas szintű halálozást, az üzemek másfél éves veszteglésével járó nyersanyag tönkremenetelt) a vállalkozások nagy része már nem tudta semlegesíteni. A kényszermunkát legkevésbé felhasználó moszkvai selyemipar a fentieket nem sínylette meg úgy, mint az arra támaszkodó posztóipar. Az ipari élénkülés jelei az 1780-as évek közepétől az ősi kereskedői rétegekből származó vállalkozók Moszkvába áramlásával voltak kapcsolatban. Az 1790-es évek kezdetének ugrás­szerű selyem- és pamutipari fellendülése teljesen a bérmunka alkalma­zásán alapult. Azokat a manufaktúrákat, amelyekben fennmaradt a hozzáírt és a vásárolt munkaerő, I. Pál idején a kincstárnak (pl. posztót) szállító üzemekké alakították át, de ezek mindenképp a változások vesztesei maradtak. 1797-ben a kormány megpróbált visszatérni az állami privilégiumi rendszerhez, amit azonban a manufaktúratulajdonosok túlnyomó többsége hűvösen fogadott. A moszkvai iparban ekkortól a bérmunka alkalmazása és a szabad verseny mellett a piacra termelés vált dominánssá. A Moszkva alapítása 850. évfordulójára írt tanulmányban Kovalcsuk alapvető ipartörténeti folyamatokat mutatott be primér forrásokra támaszkodva, a fejlődés új vonásait tárta fel tudományos igényességgel.

 

A. V. Kovalcsuk: Moszkva kak krupnyejsij tyeksztyilnij centr Rosszii vo vtoroj polovinye XVIII veka (Moszkva mint Oroszország legnagyobb textilipari központja a XVIII. század második felében). Otyecsesztvennaja Isztorija, 1996. 6. sz. 3–18. p.

 

Kurunczi Jenő