Klió 1998/3.

7. évfolyam

A Tacitus-kori germánok

Mióta Konrad Celtis német humanista a bécsi egyetemen 1500-ban megtartotta első előadását Tacitus Germániájáról, gyakran magyarázták ezt az írást német felsőfokú iskolákban, melynek során a kommentár legtöbbször a germán ókortörténet vázlatává bővült. E széles területre, melyet különböző nézőpontokból világítottak meg, a régészet kutatástörténeti okokból csak későn léphetett be, még ha az északi vidékek történelem előtti emlékei ebben az összefüggésben viszonylag korán érdeklődésre tarthattak is számot. Az eddig inkább csak érintőlegesen tárgyalt problémákhoz, melyek a Germánia archeológiai szempontból történő vizsgálatakor adódnak, hozzátartozik a történelmi-filológiai, nyelvtudományi és archeológiai kutatás között fennálló feszül viszony is.

I. A limes-vidék lakossága a Rajnától keletre és a Dunától északra

Tacitus a germánok eredetéről, szokásairól szóló kis művében a limes-vidék lakosságát is érinti. A mainzi hídfő (Mainzer Brückenkopf) területén a Groß-Gerau környékéig húzódó területig valamint a Wetterau termékeny medencéjének területén a leletek tanúsága szerint egyöntetű, viszonylag sűrű kelta népességgel kell számolnunk az egész késő vaskor folyamán egészen a keresztény időszámítás kezdetéig. A Wetterau központi területén és a Rajna–Majna-vidéken germán népesség csak a keresztény időszámítás kezdete óta fogható meg a leletanyagban, amely túlnyomórészt kerámiaedényeket foglal magában. Ez megjelenésében nagyon heterogén, és mind a nyugati germán, mind pedig az elbai germán vidék befolyását mutatja. A korai császárkor néhány edényformáját közvetlenül az ősi késő vaskor kultúrájából lehet levezetni. A leletek között egyrészt gyakran csak kevés, méghozzá nem is mindig a legjellemzőbb germán agyagcserép darabok kerülnek elő. Másfelől az említett időszakon belül nem lehet ezeket még szűkebb időszakra elhatárolni.

Azt, hogy az archeológiai leletanyagban reprezentált germán telepesek mennyire önszántukból telepedtek le a Wetterauban, vagy hogy a mainzi katonai igazgatás telepedett-e meg mintegy miliciaként a mainzi hídfő elővidékén, hogy a szabad Germánia és a Római Birodalom határa között ütközőzónát képezzen, vagy pedig hogy a római hadsereg auxiliárisának számítson, nem lehet eldönteni. Egyfajta ősi kelta szubsztrátummal a bennszülött lakosságon belül viszont bizonyosan számolni kell. Ha nem is már a claudiusi kor óta, de legkésőbb a Vespasianus alatti római hódítással jelennek meg egy nem romanizált vidéki lakosság meglétét bizonyító archeológiai leletek. Későbbi kifejezetten nyugati germán jellegű germán leletek csak Kr. u. 85–90-től jelennek meg, akkor is csupán római összefüggésben.

Dél-Németország késő vaskorszakra vonatkozó kronológiai váza elsősorban a fibula viselésén, valamint a római importárukon nyugszik. Mindkét lelettípus lényegében a városokra és a nagyobb megerősítetlen településekre korlátozódik. A sírleletek mint forrástípus lényegében a városokra és a nagyobb, megerősítetlen településekre korlátozódnak. A sírleletek a Kr. e. II. század utolsó évtizedeiben a temetkezési szokásokban beállott változások alapján e terület késő vaskori időszakára teljesen eltűnnek. A kisebb leletegyüttesekben előkerült túlnyomórészt durva kerámiák, kevés kivételtől eltekintve, nem tesznek lehetővé pontosabb datálást. A rómaiak által a Rajna és a Duna által képzett szegletben talált germániai lakosság, a mattiacusok germán törzsének kivételével nem élt szilárd törzsi kötelékek között. Ez a lakosság kultúrájában, nyelvében és életmódjában nem tiszta germánként jelenik meg, sokkal inkább a kelta elem került előtérbe olyan mértékben, hogy a lakosságot, római szemmel nézve, galloknak lehetett nevezni.

II. A germánok társadalmi rendje

A germán ókortudomány korábban különösen intenzíven tárgyalt témaköreihez, melyeknek a tacitusi Germania lényeges alapját képezi, a germánok társadalmi rendje is hozzátartozik. Azok a korai római császárkorra irányuló kutatások, tehát azon germánok sírjainak kutatása, melyeket Tacitusnak szem előtt kellett tartania, olyan erős regionális sokszínűséget eredményeztek, hogy újra meg újra kételyek merültek fel, hogy azok az egyedi vonások, amelyeket Tacitus leír, tulajdonképpen saját kora germánjaira általánosan érvényesek vagy csak Germánia meghatározott részére. A régészetben egy sír leletanyagát szabályszerűen a „mellékletek” cím alatt osztályozzák. Ennek kapcsán már régóta ismert, hogy a viselet és a fegyverzet, valamint a kiegészítő dísz között és a további sírleletek között különbséget kell tenni. Ez akkor is érvényes, ha a határok olykor egybemosódnak: egy halottat a sírba helyezéskor kiegészítő, azaz olyan viseleti kellékekkel is el lehet látni, melyeket életében nem is viselt. Különleges kategóriát képeznek a fegyvermellékletek. Semmiképp sem tesznek minden férfi mellé fegyvereket a sírba, és a fegyver fajtája is lényegesen különböző. A szabad Germániában regionálisan és időbelileg is egészen különböző viszonyok uralkodtak abban a tekintetben is, hogy fegyvermellékletek és az egyéb mellékletek összekapcsolva vagy elválaszthatóan jelennek-e meg. A fegyvermellékletet mindig a halott szociális helyzetének indikátoraként fogták fel, a fegyverek közötti különbségek pedig a további megkülönböztető jelek voltak.

Olyan társadalomban, amelyben a személyes tekintély valamint a család tekintélyének változásai a meghatározók, és a felemelkedés, illetve a lecsúszás mindenkor lehetséges volt, a mellékletek statisztikailag kiértékelhető csoportosítása mint a szociális differenciálódás kifejeződése csak nagyon korlátozottan várható el. Ez semmi esetre sem jelenti azt, hogy hiányoznának a magas szociális rang ismérvei. Ez alatt a magas társadalmi státusz alatt a germánoknál a határok összemosódtak, nem voltak lefektetett határok.

Franz Fischer–Jörg Heiligmann: Bemerkungen zur ‘Germania’ des Tacitus aus archeologischer Sicht (Észrevételek Tacitus Germania című művéhez archeológiai szempontból). In: Aufstieg und Niedergang der römischen Welt (ANRW) II. kötet 33.3. Walter de Gruyter, Berlin–New York, 1991. 2223–2254. o.

Kiss Sebestyén