Klió 1998/3.

7. évfolyam

A prostitúció története Spanyolországban

A madridi Temas de Hoy Kiadó szellemes történelmi sorozatot kezdett A meglepő Spanyolország története (Historia de Espańa sorprendente) címmel. Ebben jelent meg 1995 végén F. Nuńez Roldan könyve. A címét nehéz jól fordítani: A köz női (Mujeres públicas) ugyanis nem hangzik jól magyarul, az alcím azonban eligazít: A prostitúció története Spanyolországban. A szakkritika fanyalogva fogadta a könyvet, felemlítve a hatásvadász témakezelést, a szakirodalom szelektív használatát, sőt azt is, hogy a szerző gimnáziumi angoltanár. Jean-Louis Guereńa, aki e téma spanyol historiográfiáját mutatta be (Ayer, 1997. 25. szám) mégis le kellett írja: bárha a prostitúció történetének a historiográfiája a Franco utáni periódusban meglepően dinamikusan növekszik, F. Nuńez Roldan műve az első kísérlet, mely az „első” spanyoltól máig terjedő ívben ad olvasmányos, szellemes és ízléssel tárgyalt összefoglalást erről az ősi mesterségről. „Nem a legősibb”, hangsúlyozza Nuńez – bárha kedvelt e fordulat – a prostitúció ugyanis a pénzzel, az írással és az állammal együtt jelenik meg: a hierarchikus társadalommal. S azt javasolja, ne beszéljünk „paleoprostitúcióról”; a szép testnek az ősi időkben kultikus, rituális és nem kereskedelmi jelentősége volt.

A szexpiac és a prostitúció, immár sajátos „laikus” fizetési eszközként az Ibériai-félszigeten, Cádiz kikötővárosa kapcsán dokumentálható először, ám első virágzó korszaka a római hódítással és jelenléttel azonosítható. A szerző forrásai az antik írók művei. Nyilvánosházak, fürdők jelennek meg a Levante római-hispán nagyvárosaiban; gyakori a mozgóárus-prostituált is, aki – s ez jellemző marad a XVII. századig – a félszigeten megkülönböztető öltözéket kellett, hogy viseljen.

Marcus Aurelius Martialis, Torianus, Plinius, Lucretius, Plautus műveiben találunk Hispániára vonatkozó „szextörténeteket”, a legszebb hetérákról, a bordélyok életéről szóló leírásokat, e lányok február 15-i ünnepségéről, amely hosszú századok múlva a szerelmesek napja lett. A vizigót korszakot illetően legfeljebb a törvények számos passzusa utalhat a prostitúció fennmaradására; erre utalhatnak a katolikussá váló állam első tilalmai is.

A római kor ez irányú engedékenysége a mórokkal tért vissza a félszigetre: a szerelem művészete, a szépítkezés, az ajzószerek használata részei a mór városi kultúrának, de e tematika részévé vált a mór költészetnek is.

A keresztény középkorban a prostitúcióra vonatkozó források száma megnőtt Hispániában. Az egyház és a feudális állam eltűri, de szabályozni kívánja a prostitúciót, miközben, derül ki a dokumentumokból, számos bordélyház egyházi, városi vagy királyi tulajdonban van magas jövedelmeivel együtt. A „köz lányai” együtt mennek a katonákkal a – keresztes hadjáratok során a Szentföldre, ám megtalálhatók a szerzetesházak közelében is. A nyilvánosházakban egyre több helyen megtalálható az orvos is – mint Valenciában a XV. században –, saját kocsmáik, vendéglőik vannak. A kor hivatalossága szerint e hölgyek többsége „judías e moras”, tehát zsidó és mór származású volt. Ám Nuńez Roldan ezt ideologikus – propagandisztikus elemnek tartja, amit a katolikus egyház terjesztett és táplált a „rossz keresztényekről”.

A XV–XVI. században e házak magas jövedelmeket hoztak tulajdonosaiknak, bérlőiknek, bár szabályozásuk (a hölgyek ruházatát illetően is) igen gyakori. Amerika felfedezésével ez az ipar is fellendült, különösen Andalúzia nagyvárosaiban, mondja a szerző. Sevillában, „e kicsiny Babilóniában” a XVI. század legelején több mint 300 bordélyház működött. Más kikötőkben – Cádiz, Valencia, Barcelona, Málaga, La Coruńa – hasonlóak az adatok. Az Amerikából behozott szifilisz (is) az oka, hogy II. Fülöp korlátozó rendeletei megjelennek az első ilyen kórházakkal (hospitales de bubas) együtt, s fellendül a népi gyógyászat (füvek, italok, eljárások) kiváltva a Inkvizíció gyanakvását és üldözését e „vajákosok”, „boszorkányok”, „varázslók” ellen. Miközben, hangsúlyozza a szerző, az Inkvizíció irataiban egyetlen olyan perre utaló nyomot sem találni, ami az utcalányok ellen indult volna. A Szent Hivatal – e tekintetben – toleráns volt, bárha a bigámia, a szeretőtartás bűnnek számított, mert ezek a házasság szentségét támadták.

A barokk kor hoz fordulatot – legalábbis a törvények szintjén: 1623. február 10-én királyi rendelet tiltja be a bordélyházakat – kevés sikerrel. A szerző által közölt adatok szerint az 1640-es években csupán Madridban 800-nál több bordélyház működött. A kor íróinak – különösen Cervantes – témái közt ekkor jelennek meg e mikrovilág ügyei. A „mujeres públicas” már jelentős társadalmi csoport, saját szentjeivel (például Mária Magdolna) és ünnepeivel. A XVIII. század felvilágosultsága sem hoz változást. Az „epicentrum” továbbra is a főváros és a kikötők. Madridban 700 körül van 1750-ben a bordélyok száma, amelyek büntetéseiket rendre kifizetik. Cádizban – kormányzója szerint – 150 körüli, Cordobában 340 a prostituáltak száma.

Ami új mozzanat: Andalúziában a cigánylányok száma nőtt, Kasztíliában a szegény galíciai és asturiasi régiókból származtak az örömlányok. Új mozzanat az is, figyelmeztet a szerző, hogy az elítélt utcalányokat e században vetik először dologházakba; e században születik meg a nemi betegségek elleni védekezés gondolata, s az első óvszerekkel való kísérletezés is.

E kérdésben új felfogást jelent a korábbi vallásos-moralista megközelítés helyett Carrabús a ráció jegyében írt feljegyzése (1792–93-ban) a közegészségügyről. E kérdéskörben tárgyalja a prostitúciót is, és sürgeti a nyilvánosházak legalizálását, ahol az egészségügyi ellenőrzés lehetővé válhatna; hasonlóképpen kezdeményezi a válás engedélyezését is. Carrabús felfogása határozta meg a XIX. századi állami magatartást, amely a tűrés és szabályozás keretében kezelte e kérdést.

Az elmúlt század az iparosítással, a nagyvárosok lendületes fejlődésével, az agrárvidékek válságával nagy, félszigeten belüli migrációt indított el, a prostitúció új csoportjait is adva a városoknak. Ekkor válik nyilvánvalóvá a szegénység és a prostitúció közötti kapcsolat. Nuńez Roldan neves külföldiek spanyolországi utazásainak lelkes leírásait idézi e téma kapcsán (A. Dumas, Richard Ford, Gautier, Byron, Mérimée), de forrásként felhasználja Pérez Galdos ilyen témájú regényeit is.

Új forráscsoportot jelent a XIX. század második felében megjelenő spanyol feminista irodalom, s az ehhez kapcsolódó – arisztokrata hölgyek által szervezett – karitatív szervezetek megjelenése. A liberális törvények 1873-mal kezdődnek, bár előtte már néhány nagyváros szabályozta prostituáltjainak működését – a higiéné követelményei szerint. (Amikor Madrid városa például 1859-ben döntött a bordélyházak szabályozásáról, a csaknem 400 nyilvánosházból több mint 500 asszonyt küldenek kórházba nemibetegségekkel.)

A XX. század elején Spanyolország új problémával nézett szembe: a nemzetközi leánykereskedelemben nagy „tételben” jelentek meg a – jó munkát ajánló hirdetésekre jelentkező – spanyol lányok; egész kerítőhálózatok működtek, s ezerszám szállították külföldre az ott prostitúcióra kényszerített lányokat – elsősorban Latin-Amerika nagyvárosaiba (Havanna, Montevideo, Buenos Aires). Ez kényszeríti a spanyol kormányokat arra, hogy nemzetközi összefogással korlátozzák e kereskedelmet (trata de blancas).

A szerző – a meglehetősen rövid – XX. századi részben figyelmet fordít a II. köztársaság prostituáltakat érintő politikájára, amely liberális megoldást keres a kérdésre; tárgyalja a polgárháború idején a két egymás ellen harcoló tábor prostitúcióval kapcsolatos politikáját, megállapítva: elvi álláspontjuk eltérő, a „gyakorlat” azonban azonos, bárha a prostituáltak jó része köztársasági érzelmű volt, mondja.

Az utolsó fejezet címe meglehetősen nyers: „Putas en la dictadura”, amely a Franco-diktatúra (1939–1975) és a prostitúció viszonyát tárgyalja. A szerző meglehetősen egyszerű alapállásból indít: „egy nép élhet politikai jogok nélkül, de szex nélkül nem”. A Diktatúra kemény és álságos morálja 1941 márciusában törvényen kívülinek minősítette a prostitúciót, de ez még csupán erős korlátozást jelentett, mivel az utcalányok kötelező egészségügyi lapja (bárca) fennmaradt, s egy 1943-as statisztika szerint fennmaradtak a bordélyházak is. Eszerint Madridban, amelynek lakossága alig érte el az egy milliót, 20 000 utcalány működött; Barcelonában 140 bordély létezett a hivatalok tudtával, Cordobában 45, Sevillában 117, Salamancában (diákváros) 25, Granadában 83, Málagában 113, Zaragozában 47, Bilbaóban 45.

E korlátozó rendelet nem hozta meg a várt eredményt, ezért Franco kormánya 1956-ban radikálisabb lépésre szánta el magát: 1956. március 3-án bezárta az összes bordélyházat, a prostitúciót törvénytelennek deklarálva, s a büntető-törvénykönyvet szigorítva e lépéshez. Két következménnyel járt e döntés, mondja a szerző: emelkedtek a „tarifák” és eltűnt az egészségügyi kontroll. Ami a korábbi korlátozásokkal szemben új volt: ezelőtt a kerítőt, a szervezőt, a madámot stb., tehát azokat, akik ebből az üzletágból profitáltak, próbálták korlátozni a törvények; 1956-ban magát a lányokat fenyegette börtön. E szigort azonban a diktatúra nem tudta fenntartani. Az „ötödik hadoszlopot”, az „ateojudeomarxista konspiráció” új hullámát – írja gúnyosan a szerző, a 60-as években fellendülő nemzetközi turizmus jelentette, amely e rigid tilalmat elsöpörte.

Rövid kitekintésében az átmenet éveinek történéseit veszi számba Nuńez Roldán, jelezve: új miliő született. Pornográf folyóiratok, erotikus filmek jelentek meg, eltűnt a prűd és hatástalan korlátozás. A kormányok visszatértek a régi és európai módszerhez: nem a lányokat magukat, hanem a prostitúció fő haszonélvezőit bünteti a törvény (1978). A könyv végül bemutatja egy 1988-as szociológiai vizsgálat eredményeit, amely szerint a prostituáltak döntő része szegény külvárosi negyedekből, zilált családokból indul, életkoruk 14-50 év közötti, jobbára félanalfabéták; 75 százalékuknak van gyermeke. Sok a külföldi, latin-amerikai és marokkói is közöttük. Legtöbbjük frigid, és/vagy leszbikus kapcsolatokkal; erősen lebecsülik a klienseiket, 60 százalékuk pedig nincs orvosi ellenőrzés alatt; háromnegyed részük vallásos. Az utóbbi években egyre erősebb a kapcsolatuk a bűnözéssel és a droggal.

A szerző, Nuńez Roldán befejező konklúziója meglehetősen kemény: „Ma egy kurvának rosszabb a megítélése és nagyobb társadalmi elutasításban van része, mint annak, aki meglopja az Államot, vagy korrupt politikus, és mint azoknak a fehér kesztyűs bűzlő mocskoknak, akik a társadalomnak sokkal több kárt okoznak, mint ők.”

* * *

A fentebb már említett J. L. Guereńa adott legutóbb részletes historiográfiai elemzést az újkori prostitúció kutatásáról Spanyolországban. Induló megállapítása szerint a legújabb kutatások jelentősége az, hogy az orvostörténeti és jogtörténeti megközelítés mellett a társadalomtörténeti aspektus lett igen erős ebben az érdeklődésben: a nők története, a szexualitás története került a kutatások középpontjába. Új kutatási érdeklődés ez Spanyolországban, teszi hozzá, amely a Franco-korszak után vált lehetségessé – miközben a nemzetközi historiográfiában már jelentős munkák születtek e témakörben. Nincs még szisztematikus bibliográfiai gyűjtés sem e téma XIX–XX. századi periódusáról, sem a lehetséges levéltári forrásokról, sem a forrásértékű publikált dokumentumokról, írja. Résztémákról vannak egyelőre tanulmányok, miközben megkezdődött a spanyol irodalom és képzőművészet e vonatkozásainak kutatása, valamint a munkásmozgalom és a nőkérdés vizsgálata, a prostitúció XIX. századi szabályozása néhány kérdésének elemzése. 1986-tól tapasztalható e publikációk számának növekedése, 1990 tekinthető mérföldkőnek. A szerző az eddigi kutatásokat, publikációkat tekinti át, gazdag jegyzetanyagot is közölve a lábjegyzetekben.

Guereńa elsőként az átfogó témát tárgyaló műveket mutatja be, legelőbb Geraldine Scanlonát említve, aki a nőábrázolást elemezte (1976) a XIX. századi spanyol regényekben (Emilia Pardo Bazán, Benito Pérez Galdós), illetve a társadalomban, széles forrásanyagot is felhasználva (sajtó, korabeli közéleti irodalom), középpontba a bordélyt és a kórházat állítva, a prostituáltról kialakult korabeli felfogást elemezve bemutatja az állami szabályozás dolgait és a korabeli szexuális szokásokat is, a feminista mozgalmakkal zárva könyvét. Rosa María Capel a restauráció (1874–1923) periódusában a leánykereskedelmet, a törvényi szabályozást, a nyilvánosházak életét, táplálkozását vizsgálja belügyi levéltári források alapján.

Több fontos tanulmány foglalkozik a szabályozás kérdéseivel a 1990-es években; a higiénia ügyeivel és a nemibetegségekkel, bemutatva a „higienisták” három irányzatát: a „tiltók”, a „szabályzók” és a „többségiek” – azaz az engedékenyek – csoportját. Több fontos tanulmány dolgozta fel a XIX. század spanyol egészségügyi és orvosi folyóiratait, sajátos képet adnak a kérdésről az anarchista újságokat feldolgozó tanulmányok, akik az anarchisták prostituáltakkal szolidáris álláspontját mutatják be a társadalmi igazságtalanságokat tárgyalva. Több könyv jelent meg az elmúlt években Madrid és Sevilla prostitúciójáról, komoly irányzattá vált „a prostituált az irodalomban” téma kutatása is (Galdoson kívül Pérez de Ayala, Concha Espina, Emilio Carrere, Blasco Ibańez regényei kerültek a figyelem középpontjába, de a múlt századi madridi szépirodalmat általában és más írók munkáit is említi Guereńa).

Külön fejezetet kapnak a helytörténeti jellegű és jelentőségű tanulmányok: Andalúzia, Madrid és Katalónia e kutatások központi színtere: pedagógiai, orvosi, rendészeti, szabályozási megközelítések, mentalitástörténeti vonatkozások kaptak hangsúlyt. E kutatás fő forrásai a városi levéltárak, mint azt Cadiz prostitúciójának történetéből készült tanulmányok mutatják. Megkezdődött a korszak e témát illető publicisztikai jellegű írásainak feltárása is. Eközben a prostitúció témája kitágult: egyre inkább összekapcsolódik más marginális rétegek, csoportok (koldusok, cigányok, csavargók, „idióták”, vakok, süketnémák) problémáinak vizsgálatával, Sevilla, Málaga esetében a múlt századi szabályozások szövegének közzététele is elkezdődött. Cordoba, Jaén esetében a prostitúció topográfiai jellegű kutatására is kísérlet történt, s kórházi regisztráció alapján a prostituáltak társadalmának a vizsgálata is elkezdődött az 1860-as éveket illetően. Például Linares nevű kis bányavárosban ebben az évtizedben legalább 27 bordély működött, ezekből 144 prostituált került nemibetegséggel a kórházba, életkoruk 12–40 év közötti. E tanulmány szerint a bordélyházak a Plaza de Toros körül találhatók, ahol a kétes eredetű bevándorolt családok többsége élt. Katalónia több városáról készült tanulmány (Tarragona, Gerona, Igualada) a női munka és az abortusz gyakorlatának múlt századi kérdéseiről. Egy különleges esettanulmány a Családfők Egyesületéről készült, eszerint 1899-ben a 109 prostituáltnak, aki felhagyott e tevékenységgel, a fele nem volt több 12 évesnél. A kocsmák és az alkoholizmus ügyeit a prostitúcióval együtt tárgyalja egy, a restauráció korabeli Barcelonáról szóló munka. Egy másik katalán tanulmány azért számít ritkaságnak, írja Guereńa, mert a „fogyasztó”, tehát a bordélyházba járó férfitársadalomról szól a századelőn. Van már tanulmány a fogamzásgátlás történetéről, a születésszabályozási politikáról és az abortusz-politikáról, a prostituáltak lélektanáról, a madridi prostitúció topológiájáról. María Dolores Pérez Baltazar egy katolikus szeretetház levéltárában (Madrid) az 1845–1865 közötti periódusra vonatkozóan 1100 prostituált adatait találta meg és dolgozta fel: a hölgyek származási helyére, motivációikra, amelyek e foglalkozáshoz vitték őket, illetve a bordélyházak működésére kapott e forrásból gazdag adatokat.

Külön tárgyalja Guereńa a szabályozás kérdéseiről született tanulmányokat – itt a városok szabályai érdemelnek említést a XIX. században, még 1873 előtt, amiből kiderült: a múlt században, 1820 után a városok már nem bűntényként kezelték a prostitúciót, hanem szabályozandó gondként, s a prostituált diabolikus megítélése is enyhült a század végére; immár nem rendőrségi ügyként kezelték őket. Elkezdődött a prostitúció történeti-szociológiai jellegű vizsgálata is. Kezdenek kirajzolódni a fő földrajzi kibocsátó régiók, amelyek a nagyvárosok külső kerületei; néhol meglepően magas a 14 év alatti prostituáltak aránya. Alicante más képet mutat. Itt 1885-ben 200 prostituáltról készült felvétel. Eszerint a prostituáltak 38 százaléka 20–24 év közötti, 24 százaléka 15–19 év közötti, 18 százalék 25–29 év közötti, 12 százalék pedig 30–34 év közötti. Kezdenek a családi háttér-típusok is megfoghatókká válni. Egyre több tanulmány figyelmeztet a házi cselédek és a prostituáltak közötti kapcsolatra.

Guereńa a források kérdésével zárja historiográfiai áttekintését. Úgy látja, e téma kutatása „igazi régészeti feladat”, nehéz, nagy fantáziát igénylő munka megtalálni a prostitúció történeti kutatásának forrásait. Tulajdonképpen a tanulmányában ismertetett – s recenziónkban említett – forrásokat foglalja össze, kiemelve a „fuentes orales” jelentőségét is – legalább is a közelmúltat illetően. Guereńa úgy látja, a spanyolországi prostitúció „aranykora” a középkori és kora újkori periódus volt, „ezüstkorát” a XIX. század jelenti és az 1941-ig tartó periódus. E tekintetben Nuńez Roldánnal megegyező eredményre jut tehát Guereńa, aki áttekintését befejezve a legújabb interpretációkról beszél, amelyek a nyilvánosházakat a szocializálódás elemeiként értelmezik. Végül azzal zárja tanulmányát: a prostitúciót társadalomtörténetként kell kezelni, amely multidiszciplináris megközelítést igényel.

Francisco Nuńez Roldán: Mujeres públicas. Historia de la prostitución en Espańa (A köz női. A prostitúció története Spanyolországban). Historia de la Espana sorprendente. Madrid 1995. Ed. Temas de Hoy, p.230.

Jean-Luis Guereńa: De historia prostitucionis. La prostitución en la Espańa contemporánea (A prostitúció történetéről. A prostitúció a mai Spanyolországban). Ayer. No25. 1997, 35–73. p.

Anderle Ádám