Klió 1998/3.

7. évfolyam

Afrika a gyarmatosítás előtt

A cím ugyan Afrika gyarmatosítás előtti történetéről beszél, az előszóban azonban tisztázódik, hogy csupán csak Fekete-Afrika a könyv témája. Vajon mikor szoknak rá a szerzők – egyébként nem csak Franciaországban! – hogy Afrika nem jelentheti automatikusan csak Fekete-Afrikát, hiszen beletartoznak a Magreb-államok is?

A szerző egyetemistáknak, a sorozat egyéb használóinak szánja könyvét, azoknak, akik gyorsan szeretnének tájékozódni az érintett témában.

A területek, birodalmak bemutatása attól a pillanattól indul, amikor ezek belépnek a történelembe: egy nép „emancipációja, független entitássá válása, szerveződése pillanatában, vagy amikortól bármilyen nyelven íródott dokumentumunk van róla.” Magának a történeti tényeknek a bemutatását a földrajzi adottságok vázolása előzi meg. A felszín itt sohasem akadályozta az emberek vándorlását, a hegyek is inkább menedéket jelentettek, mint akadályt. Az évi hőmérséklet-ingadozás jóval gyengébb, mint a napi. Gyakorlatilag tehát mindig a történeti, s nem a földrajzi vagy az éghajlati tényezők játszották a jelentősebb szerepet. Ami a demográfiai adatokat jellemzi, megfigyelhető, hogy ott, ahol dinamikus politikai hatalom volt, vagy ahol erősek voltak a falusi népességi struktúrák, a népsűrűség is nagyobb volt. Igaz ugyan, hogy a születések száma magas, de – az orvosi ellátás hiányának következtében – az elhalálozási arányszám is erős. Nehézséget okoz a tudósoknak annak magyarázata, miért léteznek jelentős eltérések a különböző afrikai kultúrák technikai színvonala között. Az viszont ma már bizonyítottnak látszik, hogy „Ádám valószínűleg valahol az Etiópia, Közel-Kelet és az indiai szubkontinens közötti zónában jelent meg.” Ha viszont Afrikát tekintjük az „emberiség bölcsőjének, az emberek nagyon korán távoztak belőle.”

Az ókorban, az i. e. II. évezredben már valóságos kereskedelmi hálózat létezett Gaótól északra, és nagy népvándorlás zajlott az egyenlítőtől északra. A régi történeti korszakok tanulmányozását megnehezíti az írásos dokumentumok hiánya; a kutatók, tudósok főleg csak az archeológia eredményeire támaszkodhatnak. Így azután nehézséget okoz – csak a mítoszokra támaszkodva – az afrikai népek történeti korokba történő átlépésének vizsgálata.

Az ókor ismertebb, már bizonyos technikai színvonalat elért birodalmai közé tartozott Kús, amely Tutmózisz egyiptomi fáraó uralkodása idején Egyiptom gyarmata volt. Kús fővárosa kb. i. e. 538-ban Meroéba költözött. Punt i. e. 2500 körül tűnt föl: Egyiptomnak szállított a kontinens belsejéből tömjént. Akszúm az egyik legjelentősebb korabeli királyság volt, amely Nagy Sándor halála után került kapcsolatba a hellén civilizációval; Meroé hanyatlása, a kereszténység behatolása után a perzsa és a római birodalom mellett a harmadik legjelentősebb nagyhatalom. Núbiában mind a kereszténység, mind az iszlám hatása megfigyelhető; Nobátia egészen a XV. századig keresztény maradt. Makúria és Alódia királyságban a VII–XII. század között épült templomokat találunk, mindkét királyság jelentős civilizációval rendelkezett.

A Szahara minden szempontból külön világot alkotott. Bár nem hozott létre olyan kiemelkedő civilizációkat, mint az egyiptomi, más vonatkozásban mégis sok érdekességet mutat föl, főleg a barlang- vagy sziklaművészetében. Bizonyos szaharai maszkok – amelyek közül néhány típus Fekete-Afrikában is előfordul – arra utalnak, hogy e kor emberei is igyekeztek művészeti alkotásaikban a természetet meghaladni. Ugyanakkor ma már az is világos, hogy az újonnan érkező hódítók ellen is meg kellett védeni magukat és területeiket. A mai Mauritánia délkeleti részében pedig megerősített települések voltak, kőből épített házakkal.

A szudáni birodalmak közül a szerző kiemeli Ghánát, ahol jelentős volt az arany-, só-, réz- és rabszolga-kereskedelem; Malit, ahol most is fölbukkan a legendás hírű Mansa Mussza alakja: róla feljegyezte a történelem, hogy Mekkába zarándoklatakor marékszámra szórta az aranyat amerre járt, valamint, hogy igyekezett országát a világra nyitni, s felügyelni a transzszaharai kereskedelmet. Szongájban Mohamed Ture megalapította az Aszkiák dinasztiáját, nagy pacifikátor és szervező volt. Kánem-Bornu – bár arany híján nem rendelkezett olyan tekintéllyel, mint a többi királyság – a legtovább fennmaradt szudáni birodalom volt. Rajta keresztül bonyolódott a Magrebbe irányuló rabszolga-kereskedelem. Darfurral kapcsolatban – amelynek a XV. század előtti történelmét nem ismerjük – olyan feltevések vannak, hogy talán Meroé örököse. A Moszi birodalmat valószínűleg a XI. században alapították: sokáig ellenállt az iszlámnak, lakói remek földművesek voltak. Hála az erős hatalomnak, a belső biztonságnak és békének, elkerülhették a rabszolgavadászatot. A bambarák az iszlámmal szemben toleráns rendszert hoztak létre, amely a XIX. századig ellenállt az iszlám hódításnak. A „hauszákról lehetnének írásos dokumentumaink, ezeket azonban a XIX. század elején a fulanik (pulák, pőlök) megsemmisítették.”

Az európai gyarmatosítás előtti utolsó hódítók Afrika belsejében a fulanik (pőlök, pulák) voltak. Nagy történelmi alakjaik Dan Fodio, EI Hadzs Omár, Szamori Turé: az ő tevékenységüket kicsit részletesebben is megismerhetjük. Gambia népei bálványimádók voltak, Mali vazallusai. A partvidék, ahol elterült, gazdagon ellátta mindenféle termékkel a portugálokat. A Rabszolga-parton a portugálok ideérkezése idején autoritárius politikai berendezkedések léteztek, kifinomult művészi érzékkel, bár „nagyon vad és kegyetlen kulturális vonásokkal”. Az asantik (a XVII. század végétől) kormányzati módjában az autokrácia és a demokrácia vonásai egyaránt megnyilvánultak. A XIX. század közepén Apoku Váre muzulmán tudósokat hívott az udvarba. Dahomey királysága hierarchikus tagozódású kormányzáson alapult. Hírhedtté a XIX. század végén vált, amikor Behanzin király eltávolítása után a nemzetközi közvélemény tudomására jutott a számos véres emberáldozat, melyeknek nyomait a királysírokon találták. A jorubák származásáról szóló mítoszok ma már világhírnévre tettek szert az afrikakutatók között. A XIX. század első évtizedeiben jelentek meg itt az első afrikai egyetemi jellegű intézményben, a sierra leonei Free Townban képzett, joruba származású anglikán misszionáriusok. A joruba kultúrtérhez kötődött Benin, mely művészetével mély benyomást gyakorolt az európaiakra, virágzó állam volt már a portugálok érkezése előtt. A gaboni fangok eredetéről többféle hipotézis létezik. Kongó néger királyság portugálok általi felfedezésével „érdekes együttműködési és szövetségi kísérlet kezdődik két civilizáció között”. Angola irányítását a portugál fővárosban kinevezett főkormányzók végezték.

Afrika keleti partjain a portugálok virágzó államokat találtak. Felváltották az arabokat, bár ez utóbbiak által bonyolított kereskedelmi tevékenységekkel csak nehezen birkóztak meg. Részletes elemzést találunk Etiópiáról, amely Akszúm „egyenesági örököse.” Szerencsére, ennek a birodalomnak a történetéről a XII. századtól geze nyelven maradtak fönn írásos dokumentumok. Bár korán felvette a kereszténységet, mindvégig megőrizte sajátságos vallási szokásait. A maszájok jelentős hatást gyakoroltak Kelet-Afrika fejlődésére. Ruandában „a tutszik kormányoznak, a hutuk a földet művelik”. Szomáliáról a XIV. századig csekély ismereteink vannak, a XIV–XV. században itt keményen harcoltak egymás ellen a keresztények és a muzulmánok. Délebbre, a Rift Valley és a part közötti területeken először busmanok és hottentották laktak, akiket később északról érkező bantu törzsek szorítottak ki. Az itt megtelepedett arabokat ugyancsak a portugálok váltották fel, akik 1872 után cserekereskedelem révén hozzájutottak a vidék aranyához. A néger uralkodók és a portugálok között – kölcsönös megegyezés alapján – kiegyensúlyozottnak és békésnek mondható kapcsolatok léteztek a XVI. század egészében. 1827 után a ngonik pusztították végig a partvidéket és a fennsíkot, lerombolva a hagyományos társadalmi struktúrákat.

A szerző kiemelten foglalkozik a zulukkal, akik – elsősorban híres-hírhedt hadvezérük, Csaka révén – óriási változásokat hoztak Dél-Afrika életében a XVIII. század végén, a XIX. század első évtizedeiben: háborúskodásaik teljesen felborították a helyi és távolabbi népek-népcsoportok hagyományos társadalmi-katonai struktúráit. Csaka nevéhez fűződik az ún. „zulu módszer”: megölni az öregeket, a gyerekeket, a fiatal férfiakat besorolni a hadseregbe, ahol kemény kiképzésben részesülnek: tilos megházasodniuk, nehogy gondolkodásukat bármi is megzavarja, ezen kívül át kell alakítani a fegyverzetet, és el kell fogadtatni azt az elvet, mely szerint minden katonát, aki lándzsája nélkül tér vissza a harcból, meg kell ölni.

A kontinens középső részében a lubák állama említésre méltó, melyben a kegyetlenkedés különösen gyakori és válogatott volt: végül a belgák osztották be őket kisebb államokba. Egymástól eltérő nyelvű és társadalmi felépítésű népek alkották a Lunda államot. Lunda eredetű arisztokráciát találunk az ovimbunduknál, akik szinte állandó harckészültségben álltak egymással és az európaiakkal, viszont kiváló kereskedők voltak. A hererók – pásztor nép voltak – szintén csaknem állandóan háborúztak a legelőszerzés és -megőrzés miatt; 1885-ben német fennhatóság alá kerültek.

A XIX. századi Afrika a széttöredezettség, a szervezetlenség, a rendetlenség képét mutatja, amelyben egymás mellett találunk jól szervezett, erős államokat és kis közösségeket. Az apró népek még képesek arra, hogy megőrizzék szokásaikat a nagyobb egységeken belül, nagy birodalmak megszűnnek, egyes régiók már régebben többé-kevésbé szoros kapcsolatokat építettek ki az idegenekkel, de csak Kongó és Portugália próbálkoztak az együttműködés politikájával. A belháborúk a területek elnéptelenedéséhez, pusztuláshoz vezettek, ami alapján az európaiak felhatalmazva érezhették magukat a beavatkozásra.

A néger rabszolga-kereskedelem (a traite) – ami gyakorlatilag az ókorban is létezett (Egyiptomban, Görögországban, Rómában, Karthágóban...) – az iszlám terjedésével kapott új lendületet és útvonalakat, többek között a transzszaharai kereskedelem révén. Egyébként csaknem az egész afrikai kontinens rabszolgatartó rendszerben élt és működött: rabszolgákká tették a háborúban ejtett foglyokat, rabszolgasággal sújtottak bizonyos bűncselekményeket stb... Afrikában két típusa volt a rabszolgáknak: azok, akiket a háztartásban alkalmaztak (az ő életük aránylag elviselhető volt), és a sokkal keményebb munkát végezni kénytelen mezőgazdasági rabszolgák. Amerika felfedezése indítja el a nyugati néger rabszolga-kereskedelmet: a nyugat-indiai ültetvények – és ültetvényesek – egyre több munkaerőt igényelnek; ezt az igényt Afrikából átszállított feketékkel próbálják kielégíteni. A néger rabszolga-kereskedelemben sok európai ország vesz részt (trianguláris kereskedelem), elsősorban Hollandia, azután Anglia, Franciaország és Dánia. E kereskedelemnek a demokratikus és a liberális gondolkodás, az amerikai és a francia forradalom által kitermelt abolicionista mozgalom vet véget. Meg-szüntetése után az afrikai földrészt az európaiak felosztják egymás között. Mivel sem az európaiak, sem az arabok nemigen merészkedtek a fekete kontinens belsejébe, maguk az afrikaiak vállalták a néger foglyok – a leendő rabszolgák – beszerzését, eladását, a néger uralkodók pedig leszedték a sápot az üzletről. „Természetesen – jegyzi meg a szerző –, ha nem lett volna kereslet az „ébenfa” iránt, nem lettek volna gyilkos expedíciók sem.” Az a demográfiai pusztítás pedig, amit a rabszolga-kereskedelem okozott, csak nehezen mérhető. Ugyanakkor, „paradox módon, az afrikai gazdaság fő mozgatórugóját eltörte a rabszolgaság eltörlése, mivel nem maradt semmi olyan jövedelmező tevékenység, amely átvette volna szerepét.” Egyedül a pálmaolaj az, ami előtt komoly jövő állt.

Anne Stamm óriási történelmi korszakról és földrajzi térségről ad tömör, lényegre törő áttekintést: a mű terjedelme csak nagyon rövid, tájékoztató jellegű ismeretek közlését engedi meg. Dátumok, népek, birodalmak, uralkodók, események villannak föl, űzik egymást szédítő, időnként meglehetősen nehezen követhető ritmusban és sebességgel. A részletek, a mélyebb összefüggések, esetleges viták és állásfoglalások, nézetek törvényszerűen ki kellettek, hogy maradjanak. Természetesen szívesen olvastunk volna többet pl. magukról az afrikai emberekről, szokásaikról, művészetükről az egyes korokban stb...

Szimpatikus vonása és nagy érdeme a szerzőnek (aki egyébként a történettudomány, valamint az irodalom és a humán tudományok doktora), hogy nem igyekszik az afrikai történelmet, az afrikaiakat minden áron mentegetni, az európaiakat elmarasztalni (amint az néhány, az afrikai kontinens és népek történelmét bemutató szerzőnek szokása), s így akár erre, akár arra, elfogultan ítélkezik, vagy jobb esetben „csak” a mérleg egyik serpenyőjét – akár akaratlanul is – jobban lenyomja vagy fölemeli.

A kötetet térképek illusztrálják a korabeli afrikai államok, népek területi elhelyezkedésének, a népvándorlások és hódítások irányainak megjelölésével.

Anne Stamm: Histoire de l’Afrique précoloniale (A gyarmatosítás előtti Afrika története). Presses Universitaires de France, Que sais-je?-sorozat, Párizs, 1997. 125 p.

Kun Tibor