Klió 1998/3.

7. évfolyam

A társadalomtörténet bécsi útjai

 

 

Hiába tartja Michael Mitterauer, bécsi történeti antropológus a „kerek számok­hoz igazodást” „történelmietlen megközelítési módnak”, s hiába értenek kollégái egyet vele, a bécsi egyetem neves és nemzetközileg elismert tanárát is elérte végzete – hatvanadik születésnapjára ünnepi kötetet kapott ajándékba. A tanár iskolateremtő munkásságát bemutatni kívánó  Festschrift  jellegzetesen német–osztrák műfaj (annyira, hogy az angolszászoknak nincs is saját szavuk rá), de az utóbbi évtizedek publikációs versenye alapjaiban rendítette meg (hiszen egy cikk sokat veszíthet elismert értékéből csak azáltal, hogy egy – a műfaj jellegénél fogva – impact factor nélküli  Festschriftben  jelenik meg). Így aztán munkatársa, és a Bécsi Egyetem Társadalom- és Gazdaságtörténeti Intézetének vezetője, H. Stekl már az Előszó elején Forschungsbandnak, vagyis kutatási beszámoló kötetnek nevezi a kiadványt, és hangsúlyozza, hogy az nem kompiláció, hanem határozott koncepció tartja össze.

A rendező elv ezek alapján, hogy milyen irányú kutatásokra nyújtott indíttatást M. Mitterauer munkássága. Nos ezek az irányok: a történeti antropológia, a történeti társadalomtudomány (ez a kölni empirikus szociológiai központból kiindult, s a német történészek között főként J. Kocka és H.-U. Wehler által propagált és a Geschichte und Gesellschaft című folyóiratban megtestesült irányzat), a földrajzi centralitás történeti vizsgáIata (ez a nálunk Bácskai V. nyomán funkcionalista várostörténetnek nevezett iránynak felel meg), a történeti demográfiából kinőtt család- és háztartástörténet, az önazonosság kialakulásának vizsgálata, s nem utolsó sorban a önéletírások földolgozása (ez részben megfelel a szó eredeti, szűkebb értelmében vett  oral historynak).

 

A társadalomtörténet vázlata – pályafutásban elbeszélve

 

A magyar olvasó számára is tanulságos, miként rakódtak a történeti érdeklődés eme rétegei egymásra – ennek bemutatását végzi el E. Bruckmüller a kötet bevezető tanulmányában. Ma és számunkra nem magától értetődő, hogy az ünnepelt, egészen egyetemi habilitációjáig a középkori történelem kutatója volt, s újdonságot nem témaválasztásában, nem a publikáció módjában (ekkori írásai jórészt Festschriftekben jelentek meg), hanem annak történeti-struktu­ralista (nevezetesen társadalom-földrajzi elveken nyugvó) megközelítésében hozott. Mitterauer pályafutásának fordulata egy taszító és egy vonzó tényezővel magyarázható. Az eltávolító tényező az voit, hogy a strukturalista mediavisztika (amely hazánkban talán meg sem jelent) napja a hetvenes években leáldozott, a közelítő tényező pedig az, hogy a történelemoktatás (hazánkban napjainkban heveny) reformja Ausztriában már a hatvanas években megkezdődött, s ebben Mitterauer tevékeny szerepet vállalt. Többek között az ő tevékenységének eredményeként indult meg 1971-ben a tanárképzési megreformált rendjével egy időben a Beiträge zur historischen Sozialkunde.

A pályafutás további része azért lehet különösen érdekes a hazai társadalom­történészek számára, mert megmutatja, miként építhető föl a társadalomtörténet nem társadalomrétegződési alapokon. A reformtanterv egyik pillére a emberi primer csoportok történetének oktatása volt. Ennek keretében kellett szembe­sülni az iparosodás előtti családformák hagyományos történeti képével, kellett e kép helyébe újat állítani. A családformák vizsgálata vezetett a családi kereteken kívül maradtak és a házasságon kívül születettek történeti vizsgála­tához, ez pedig a családi és nemi szerepek történeti értelmezéséhez. A struk­tu­ralista megközelítés előhívta az antropológiait. Az új látásmód már nem volt a „klasszikus” források alapján kiművelhető, így fordult Mitterauer érdeklődése az oral history és az önéletírások felé. Ennek fontos állomása az 1983-ban megindult szövegkiadási sorozat, a „... damit es nicht verlorengeht”.

A régiók és kultúrák közötti összehasonlítás hozadéka a primer és szekunder csoportok közötti áthatás, az egyéni azonosság kutatásának igénye volt. Ez mutatkozott meg az identitás egyik kulcselemének, a névadásnak a történeti vizsgálatában. Mitterauer mindezzel a történeti antropológia elismert kutatója lett – ezt jelzi, hogy egyik alapító szerkesztője a Historische Anthropologie című folyóiratnak.

 

A kötet maga

 

Az ünnepelt tiszteletére megjelent kötet húsz tanulmányt tartalmaz. Ezek közül kettő,1 bár érdekes, de nem hagyományos történelmi tanulmány, egy tudományfilozófiai jellegű,2 másik négy3 pedig a történelemoktatás kérdéseivel foglalkozik, ezeket az ismertetésből kihagyom. Egy Festschrift soha nem koherens tematikailag. Részben időbeni, részben térbeni határai miatt kilóg a kötetből két – amúgy tanulságos – esettanulmány,4 melyek ismertetésétől szintén eltekintek.

A kötet többi tanulmánya a hagyományos történeti-könyvészeti osztályozás szerint a forráskritikai dolgozatoktól5 a historiográfiai áttekintéseken6 át a miniatür monográfiáig7 terjednek. Az ismertetés a föntebb vázolt pályafutás állomásai szerint csoportosítva tárgyal egyes tanulmányokat.8

 

Történeti földrajz - várostörténet

 

H. Knittler tanulmánya a várostörténet átalakulásával foglalkozik. A történet­írásnak ez az ága régebben a középkorra összpontosított, mára a súlypont a kora-újkorra tolódott el, megközelítési módja régebben regionális volt, míg mára az általános folyamatokba illeszkedést tartja szem előtt; s elemzési módszereiben a kvalitatív módszerek mellett teret nyertek a kvantitatívok is. A kvantitatív módszerek hozták magukkal a meghatározási problémákat. Annak idején J. de Vries a tízezer lakost javasolta a városok számbavételekor küszöbértéknek, de a vizsgálatok térbeli kiterjesztésekor újra és újra kiderült, hogy a lélekszám alapú meghatározások elégtelenek, és nem segítik az összehasonlítást. Ez utóbbi célra alkalmasabbak a peren kívüli bírósági iratok, melyek a XVII. század óta javarészt a további öröklési rendet szabályozó hagyatéki ügyek. A hagyatéki leltárakban följegyezték az elhalálozott foglalkozását, illetve a hagyaték értékét, melynek alapján megállapítható az iparral és kereskedelemmel foglalkozóknak a város lakosságán belüli súlya, illetve még adólisták hiányában is következtetni lehet a városi társadalom rétegződésére. A leltárak további adataiból megrajzolhatók a tőke- és informá­cióáramlás vázaként szolgáló régióközi rokonsági hálózatok. Knittler alsó-ausztriai kisvárosokban föllelhető hagyatéki leltárakból összeállított forrás­sorozatok alapján megállapítja, hogy a leltársorozatok lehetővé teszik a vizsgált kisvárosok városháIózaton belüli helyzetének megállapítását, a központiság mértékének meghatározását, amire a nagyságkategóriákon alapuló vizsgálatok nem képesek.

 

Történeti demográfia - történeti családrekonstrukció

 

Az ünnepelt munkásságának is megfelelően a kötet nagy részét a történeti családrekonstrukcióval foglalkozó tanulmányok teszik ki. J.-P. Lehners cikke a kifejezetten történeti demográfiával foglalkozók figyelmébe ajánlható, a módszertani csapdákat kipécéző áttekintés, melynek általánosabb érdekű befejezését ismertetem. A hetvenes évek végéig a történeti demográfiában az L. Henry kifejlesztette családrekonstrukciós módszer uralkodott. E módszer még a számítógépek bevetésével is idő- és munkaigényes, és reprezentati­vitásával kapcsolatban is kérdések merültek fel. Az utóbbi években új módszereket fejlesztettek ki: R. Lee az inverz projekciót, Wrigley és Schofield projektumához kapcsolódva J. Oeppen a hátravetítést (back projection), az eseménytörténeti elemzést (event history analysis) valamint az „enquęte 3000 families”-t. Modelleket dolgoztak ki a demográfiai és a gazdasági változók könnyebb kezelésére, bár e modellek még hagynak kívánnivalókat maguk után. A megújult történeti demográfia fontos szerepet játszik azáltal, hogy összeköti a makro- és mikrotörténetet, terepet kínál a modellezésnek és az elméleti gondolkodásnak, valamint lehetővé teszi a számítógép-alkalmazások lehetőségeinek és határainak megállapitását.

J. Brown és M. Cerman bevezetőjükben megállapítják, hogy a nyugat-európai család- és háztartás-történeti kutatások viszonylag kis késéssel elér­keztek Közép-Európa keleti részébe is. Míg azonban Csehszlovákiában és utódállamaiban, illetve Magyarországon – tisztelet a kivételnek – a fő megkö­zelítési mód a történeti demográfai volt, addig Ausztriában a háztartás belső szerkezete (pl. ivarnemi, illetve életkori szerepmegosztás) felé fordult a figyelem. A cseh kutatások fontos eredménye, hogy a népesedés tekintetében a harmincéves háború korábban föltételezett veszteségeit (hogy a népesség fele elpusztult vagy kivándorolt volna) a legendák körébe utalták. Megállapították, hogy 1650-1800 között a mortalitás csak kivételesen haladta meg a termékenységet. A család- és háztartás-történeti kutatások a lasletti kategóriarendszer alapján folytak és nagyobbrészt alátámasztották azt, bár tény az is, hogy a cseh parasztság is ismerte az aggkori eltartás (vymének) intézményét. A morva vidéken a családformák bonyolultabbnak mutatkaznak.

A magyar kutatók szerint országukat az átmenet jellemzi. Jellegzetességként emelik ki a szerzők Andorka megállapítását, miszerint míg a háztartások számát Észak Nyugat-Európában a házasodások elhalasztásával korlátozták, addig Magyararszágon ez a korlát akként valósult meg, hogy a házas fiatalak a szülőkkel éltek együtt.

Kelet-Galíciát illetően R. Rudolph azt mutatta meg, hogy az osztó örökö­södési rendszer és a földesúri birtokkoncentráció miként késztette az embereket nem agrár melléktevékenységre. Ehmer a kelet-galíciai családforma-mintázatot a magyarral együtt egy kelet-középeurópai típus megjelenésének tartja. Viták bontakoztak ki a balkáni családforma történetéről is. (L. az erről írottakat Kaser cikkének ismertetésében.)

A szerzőpáros részletesebben szól a német-osztrák területek történeti demográfiájának historiográfiájáról. Az osztrák kutatások kevésbé hajlottak a P. Laslett-féle tipológiák gyártására és igazolására, inkább a J. Hajnal-féle házassági mintázatokban gondolkodtak, még akkor is, ha az általuk föltárt anyag megerősíteni látszott a magcsalád (nukleáris család) uralkodó jellegének cambridge-i föltevését. Fontosak voltak azonban a kritikai észrevételek: L. Berkner rámutatott, hogy a háztartásszerkezet erősen függ a családfő életkorától, Mitterauer és Sieder pedig „a háztartás fejlődési ciklusáról” beszéltek.

A kritikát megalapozó vizsgálatok a bécsi egyetem gazdaság- és társada­lomtörténeti intézetében fölépített adattáron, az „európai családtörténet bécsi adatbankján” alapultak. Az adatbank lehetővé tette a család történeti dinamiká­jának fölvázolását. Míg Laslett tipológiája inkább a rokoni kapcsolatokra összpontosított, addig a status animarumok és cenzusok lehetővé tették, hogy az iparosodás előtti családot (háztartást) mint termelési egységet vegyék szemügyre. A kutatások elméleti megalapozása részben O. Brunnernek a „das ganze Haus”-ról szóló klasszikus tanulmányára támaszkodott. Berknert arra vezették kutatásai, hogy a törzscsaládot (ahol is egy gyermek a szülők háztartásában marad, megházasodik, majd háztartásfőként és birtokosként a szülők örökébe lép) tekintse alapesetnek a magcsaláddal szemben (miként azt Laslett javasolta).

Ez váltotta ki a korai hetvenes években a Laslett–Berkner vitát. Bár kezdetben az osztrák történészek jó része is Laslettel értett egyet, az újabb kutatások kimutatták, hogy örökösödési gyakorlatában a törzscsalád kialakulási előföltételeinek (telek, öröklésképes utód) eleget tevő családok kétharmada követi a törzscsaládi rendszert. Az öregkori gondoskodás rendszere is más mintát követett, mint Nyugat-Európában. A közép-, illetve észak-európai birtokos földművességre az volt a jellemző, hogy a gazdaság vezetését eltartás (Ausgedinge) fejében adták át, illetve néha egy kisebb részt saját kezelésben tartottak meg.

A nyolcvanas években az osztrák kutatásokat a családszerkezet és a munkaszervezet összefüggéseinek kutatása jellemezte. Kimutatták, hogy az alpesi házasodási mintát a XIX. század előtt a cselédkedés korhoz kötöttsége jellemezte, míg a múlt századtól megnőtt a tartósan cselédhelyzetben maradók aránya. Mitterauer 1986-as cikkében a családi munkaszervezetet a skandináv etnológiában kidolgozott „ökotípus” fogalmához kötötte. Megkülönböztetett cselédmunkaerőre építő (állattartó vidékek, illetve térben egymástól távoli földműves-gazdaságok) és napszámos vagy bérmunkát alkalmazó rurális együttéléseket. Az előbbi típus esetében a cölibátus még az osztott örökösödést megengedő régiókban is magas volt (Vorarlberg). De még a cselédtartó munkaszervezet sem magyarázza az osztrák területek kiugró házasságon kívüli születési arányait. Kimutatták, hogy ezek a gyermekek gyakran tartós kapcsolatokból származtak, és később sokszor törvényesítették őket.

Az osztrák területek demo-ökonómiai története a következőképp mondható el. A XVII. és XVIII. században a proto-indusztrializáció által érintett terüle­teken nem figyelhető meg a más tapasztalatok alapján várt társadalmi átalakulás. Új háztartások alapítását a földesuraság vagy a faluközösség korlátozta. Vorarlbergben a földművesek a mellékipari jövedelemmel kereszt­finanszírozták az agrárgazdálkodást. Alsó-Ausztriában a mellékipar szezonális, vagy az ottlakók, illetve eltartottak foglalatossága volt (takács-földmívesek). A XIX. századi agrárforradalom során megnőtt a földműves háztartások munkaerőszükséglete; ezt kezdetben minden lehetséges csatornán keresztül (gyermekek, cselédek, együttlakók) fedezték; a gyáripar versenyével beszű­kültek a mellékipar lehetőségei, az együttlakókat az agrártevékenységbe vonták be; a század második felétől a városi munkaerő-kereslet elszívó hatása miatt a munkaerőigényt családi alapon elégítették ki (Familisierung) –, nőtt a nemzedékváltások közötti időtartam, a házasodási kor és a házasságon kívüI élők aránya. Egyébként a városi kézműves-háztartások változásai némileg hasonlítanak a földművesekéihez. Ehmer kimutatta, hogy Bécsben a XVIII. századi proto-indusztriális minták (házasságok és a termékenység arány­növekedése) nem folytatódtak, mi több, a legények háztartásfői függése a XIX. század közepéig szigorúbbá lett, s csak utána enyhült; a proto-indusztriális család és a munkáscsalád között nincs közvetlen folytonosság.

S végül a család- és háztartásformák változásában fontos szerepe van az urbanizáció térhódításának, s ezáltal a városias formák részarány-növekedésének. Mitterauer kimutatta, hogy a „modernnek” tekintett (csonka, illetve egytagú) családformák már a XVIII. században is föllelhetők – városi környezetben.

Összegzésképp kiemelik a szerzők, hogy a volt Monarchia történeti demográfiai vizsgálatát azért kíséri nagy érdeklődés, mivel a birodalmat a J. Hajnal-féle vonal kettészelte, s így kiváló terepe az összhasonlító vizsgála­toknak. Egy osztrák szerzőpáros, illetve D. Štefanová írásai e választóvonal nyugati oldaláról szóló esettanulmányok, míg a keleti oldalról K. Kaser összefoglaló áttekintése szól.

E. Landsteiner és E. Langthaler egy 1986-ban megjelent, a vidéki családi gazdálkodási formákról szóló Mitterauer-tanulmány következtetéseinek módosítását javasolja. Az említett írás a családszerkezeti minták és a munkaszervezeti formák közötti kapcsolat tipizálására, ökotípusok megálla­pítására tett kísérletet. A modellező összehasonlítás eredménye az alpesi állattartó, a szemtermelő, a bortermel ő és a proto-indusztriális ökotípusok azonosítása volt. Ezen belül is nagy jelentősége volt a cselédtartó és napszámos alkalmazó együttélési formák megkülönböztetésének. Mitterauer a bortermelő ökotípust a napszámos alkalmazó együttélési formák közé sorolta, de írásából kiderül, hagy forrásbázisa ezen ponton sekélyebb volt a szokásosnál. A szerzőpáros az osztrák–morva határ közelében fekvő három falu monografikus tanulmányozása alapján megállapítja, hogy a bortermelő ökotípus besorolása téves. Mint írják, valójában egy újabb ökotípusról van szó, melyet R. McC. Netting kultúrantropológus már azonosított, s amely minden további nélkül a vizsgált esetben is alkalmazható. Az új típus neve ‘kistermelői együttélés’, és olyan formára utal, melyben sűrűn lakott vidékeken a földművesek a földet állandóan, intenzíven és szakosodva, családi alapú munkaszervezetben használják. E típust a termelés nagy területinenzitása és alacsony munkaterme­lékenysége jellemzi, a nagy népsűrűség a földbirtoklás magánjogának kialakulását kényszeríti ki (ez utóbbi viszont a háztól különváló parcellák saját forgalmát teszi lehetővé), míg a munka minőségének szavatolása a családi munkaszervezetet részesíti előnyben. A bortermelő típusú együttélésben tartós egyenlőtlenségek és társadalmi rétegeződés mutathatók ki, de ez sem nem birtokos osztályokra tagolódás, sem nem földtelen bérmunkásokra és tétlen földbirtokosokra válás, hanem olyan, mint egy sűrű lépcsős létra, melyen a háztartások föl-le mozognak. Az egyenlőtlenség inkább származik népesedési okokból, mint az (egyéb) termelési tényezők összpontosulásából.

Štefanová tanulmányának elején leszögezi, hogy bár a tárgyalt korszak cseh történelmére jellemzőnek tekintik a második röghöz kötést [Leibeigenschaft], komoly történészek állítják, hogy az nem második, hanem csak első volna, míg ismét mások egyáltalán kétségbe vonják, hogy cseh földön a röghöz kötött jobbágyság rendszere egyáltalán létezett volna. A kérdés megoldását nem könnyíti, hogy a jobbágyi alattvaló [leibeigener Untertan] cseh megnevezése, a nevolník, szó szerint akarattal nem rendelkező rabot elent. A XVII. századi szóhasználat az alattvaló [Untertan] és a személyében függő” [Leibeigene] kifejezéseket egymás mellett használja, s ez utóbbi az alattvaló korlátozott mozgási szabadságára utal. A dolgozat célja a földműves alattvalók szociális és jogi cselekvési terének körbejárása, s ezáltal a második jobbágyság kérdé­sének, konkrétabban annak tisztázása, vajon cseh földön az eltartás intézménye földesúri kezdeményezésre alakul ki (miként azt Mitterauer Közép-Európára, de nem Csehországra föltételezte), vagy az ősi cseh tradíció továbbélése volna.

A vizsgált (középkori kolonializációs) területen az alattvalók viszonylag komoly diszpozíciós és örökhagyási jogakkal bírtak (kivéve a telekosztást), a telekforgalomban a piaci értékelés jegyei is fölfedezhetők, a földesúr nem követelt átruházási illetéket, a telek átadását csak a kötelezettségeiket teljesíteni képtelen alattvatókkal szemben kezdeményezte, bár a növekvő befolyást a szerződéseket jóváhagyó bejegyzések megszaporodása jelzi. Az eltartási szerződések az adásvételi szerződésekhez kapcsolódtak. Az eltartások tartalma a telek gazdasági jelentőségével együtt mutat változást. A földesúri beavatkozás erősbödő jelei csak az időszak végefelé tapasztalhatók. A magukat telekbe bevásárolók származási hely szerinti vizsgálata azt mutatja, hogy az alattvalók mozgása az uradalom területén szabad volt. Összességében a jelek arra mutatnak, hogy nem a második röghöz kötés, hanem az úrbériség volt kialakulóban.

Kaser a dolgok állását a következőképp foglalja össze: az iparosodás kora előtti európai háztartásformákat tekintve két nagy rendszerezés van forga­lomban, J. Hajnalé és P. Lasletté. Hajnal szerint a Trieszt–Szentpétervár vonaltól nyugatra az egyszerű háztartás a jellemző (késői házasodás, férfiak 26, nők 23 év; a házasodás előtt idegen háztartásokban cselédkedés; a házasodás után a férj háztartásfővé minősül), míg az említett vonaltól keletre az összetett háztartások rendszere dívott {korai házasodás; a férj nem minősül háztartásfővé; a több házaspárt tartalmazó háztartások szétbomolhatnak}. Laslett a háztartás-alapítás ideje és módja, a népesség-újratermelés módja, a háztartásokon belüli rokonsági kapcsolatok és a munkaszervezet mint típusképző ismérvek alapján a rokonsági rendszerek négy európai övezetét különbözteti meg; az észak-nyugatit, a középsőt, a mediterránt és a keletit. Ezek közül az utóbbi kettőről a tényleges tudásanyag hiányos, a keletiről maga Laslett is határozatlanul nyilatkozik.

A keleti zóna vizsgálói közül M. Todorova főként bulgáriai anyag alapján úgy látja, hogy DélKelet-Európa a munkaszervezet és a háztartás-alapítás szerint a mediterrán mintához, míg a rokonsági kapcsolatok alapján a mediterrán, a keleti és a közép-európai mintához közelít. (Itt említendő meg Brown és Cerman cikkének az a megállapítása, miszerint M. Todorova nem tagadván a zadruga létét, azt hangsúlyozza, hogy az XIX. századi elgondolást fogalmaz meg, s az elgondolás alapjául szolgált családmodell is a leginkább a XIX. században volt elterjedtnek tekinthető.)

Kaser szerint létezik egy önálló balkáni típus, mely a hajnali összetett háztartási rendszerhez áll közel, de számos további szabályszerűséggel kiegészítve. Az új típus történeti megalapozása Mitterauer egy eddig még nem publikált 1994-es budapesti konferencia-előadásán alapul, amely megkísérli történeti magyarázatát adni a Hajnal által főként XIX–XX. századi adatokra alapított felfogásnak. Az alapötlet a következő: a Hajnal-féle vonal gyakorlatilag megegyezik a középkori keleti kitelepülés/gyarmatosítás [Ostkolonisation] határával. A kelet felé terjeszkedés húzta meg a keleti és nyugati egyházak közötti határt is. A kitelepülési mozgalom számos agrotechnikai újítás elterjesztésével járt (háromnyomás, nehézeke, telekrendszer [Hufenver­fassung]). A magcsalád kialakulása szempontjából ezek közül a telekrendszer a döntő, hiszen a telek mindenkori méretét az határozta meg, hogy mekkora földre volt szükség a jobbágycsaládok létfönntartásához, és a földesúrral szembeni kötelezettségek teljesítéséhez. A földesúr érdekei ellen volt az is, ha a telken összetett családok alakultak ki, és a létfönntartás és a járadék közötti arány eltolódott, de az is, ha telkek betelepítetlenül maradtak.

A földesuraság érdeke a járadék időbeni egyenletességének fönntartása volt, míg a jobbágycsalád teljesítménye életciklusából fakadóan ingadozott (kiköltözés, elaggás). Az ellentét oldásáról az öröklés és az eltartás rendszere gondoskodott (unigenítura, illetve Ausgedinge). A mintázat a katolikus egyház befolyása révén vált egyöntetűvé. Ennek megfelelően a földesúri hatalom és a telekrendszer határvonalától keletre a háztartásformák mintázata változato­sabb volt, és több kereszténység előtti összetevőt és elképzelést őrzött meg, miként tudható az is, hogy az antik és a kora-középkorí öröklési rendszereknek is a közös öröklés (és esetleges osztozás [örökségi osztály]) volt az alapelve. A közös öröklés elve alapján az esetek két szélsőség között valósulhattak meg: az egyik a nemzedékenkénti rendszeres osztály, s ennek eredménye, a kiköltöző (neolokális) magcsalád; a másik az együtt élő (matri-, illetve patrilokális) összetett családi háztartás. A nyugati (telek- és az ahhoz kapcsolódó örökösö­dési) rendszertől eltérő mintázatok mindaddig stabilak lehettek, amíg nem nőtt a népsűrűség.

A kutatás jeIenlegi állása szerint a következó délkelet-európai háztartás­mintázatok azonosíthatók (bár a tényanyag továbbra is főként XIX–XX. századi):

1. Kiköltözéses magcsaládos. (Román területeken, keleti szerb területeken a házasulandó fiúk megkapják örökrészüket, a legfiatalabb fiú szüleivel marad [hiányában a vő lép be]. [A fázisok: 1. gyermektelen pár; 2. pár házasulatlan gyermekekkel; 3. két különböző nemzedékű szülői pár, házasulatlan gyermekek]);

2. Ki- vagy feleséghez költözéses (neo-, illetve uxorilokális) magcsalád. (Az Égei-tengeri szigetvilágbeli, az előbbihez alaktanilag hasonló, de történetileg más gyökerű formák.)

a) Korlátozott örökségosztásos, kiköltözéses. (Csak a legidősebb fiú kapta meg házasuláskor a jussát. Az agg szülőkről nemük szerinti gyermekük külön-külön gondoskodott. A további osztályt a szigetek földszűke korlátozta.)

b) Egyenlő osztályos, hozománykiadásos.

c) Gyakran leányági törzsörökléses (Anerbe), feleséghez költözéses. (A halászatot főfoglalkozásként űző népességű szigeteken.)

E két típusra nem jellemző az összetett családi háztartásszerkezet. Az első mintát H. Stahl írta le először. A mintabeli rendszer egy területivé átalakult törzsi szervezetre utal, melyben a konföderációkba szerveződött faluközös­ségeknek fontos szerepe volt a juss tényezőosztályok (föld, erdő, víz) szerinti meghatározásában, bár az örökség kiadása egyéni nyomásra történt. A legké­sőbben is a X. századra kialakult rendszer stabilitása érdekében a falu­szintű belházasodás volt a kivánatos.

3. Atyai háztartásban együtt élő (patrilokális) életciklus vezérelte egyenlő örökléses.  (Szűkebben vett Magyarország, Bulgária, kontinentális Görög­ország – ritkán lakott, föld bővében lévő területeken.) A házas fiúk vagy az utolsó fiú kiházasításáig, vagy az atya haláláig a szülői házban maradnak. Az összetett háztartás időben a házasságkötések korszakára és az aggkorra korlátozódott. A föltételek megváltozásával a mintázat többnemzedékes összetett háztartásba alakult át.

4. Atyai háztartásban együtt élő, háztartásciklus vezérelte. A lányok kiházasodtak, a házas fiúk nem költöztek ki, az unokák sem. Az örökséget csak az ágakra bomláskor osztották föl.

a) Északi altípus. (Dalmácia, horvát Zagorje. Hirtelen népességnövekedés kiváltotta eset.)

b) Déli altípus. (Palócföld, Székelyföld,9 albán vidékek, bolgár hegyvidék, Bosnyákföld, Szerbföld, Kréta, Korfu, Ciprus. Hegyvidéki legelőgazdálkodás munkaerő-igényét [pásztorok] családon belül kielégítő forma. Gyakran társul patriarchális elemekkel: patrilinearitás, törzsiség).

A Trieszt-Szentpétervár vonaltól keletre eső területek háztartás-formálódási mintázatában Mitterauer szerint a fő rendező elv a patrilinearitás volt: a vér­rokonsági (agnatikus) csoport alkotta a háztartás magját, s volt az örökség várományosa, a lányok kiházasodtak, a háztartásfő a legidősebb férfi volt. A mintázat kialakulásának gazdasági oka az állattartó és égetéses gazdálkodás viszonylagos elterjedtsége volt. A szocio-kulturális ok a keleti egyház kevésbé szervezett jellege volt, miáltal a keleti egyház a nyugatival nagyrészt egybevágó elveit (őstisztelet-ellenesség) nem tudta hasonló mértékben érvényesíteni, így az egyház által elutasított gyakorlatok (sógorházasság [levirátus], törzsi és nagycsaládi belházasság) még századunkban is föllelhetők voltak.

 

Történeti antropológia

 

Dressel tanulmánya szerint az „antropológiához” német közegben rossz képzetek társulnak, ezért az alternatív megnevezések tömege „Alltags­geschichte” (mindennapiság-történet), „Erfahrungsgeschichte” (tapasztalás­történet), „Mikrogeschichte” (mikrotörténelem), „historische Sozialwissen­schaft” (történeti társadalomtudomány), „historische Kulturwissenschaft” (történeti kultúrtudomány).

A diszciplina meghatározásai is végletesek – a két végletet Lepenies rekurzív, illetve a Historische Anthropologie szerkesztőinek mikroszkopikus tárgyakat előnyben részesítő programja képviseli. Német nyelvterületen a történeti antropológia kialakulását tekintve figyelemre méltó a következő paradoxon: a háború előtti antropológia az emberi különbségek megállapítására irányult, de eme törekvésében, mint rasszizmus diszkreditálódott. A háború után a rendszeres antropológia a biológiai tudományok részeként az univerzálék keresésére helyezte a hangsúlyt (pl. szociobiológia), de ekként ahistorikusnak minősül.

A szerző az antropológiát állító módban az idegenség tudományaként határozza meg. E fölfogás eredete az antropológia angolszász és francia fejlődésében kereshető. A brit és francia szociálantropológia az emberi univerzálékat a társadalmi törvényszerűségekben kereste, az amerikai kultúrantropológiát pedig kifejezetten és eleve a kulturális különbözőségek érdekelték. Ezek alapján a történeti antropológiát is jellemzik a következő elvek: érdeklődés a (térbeni és időbeni) idegenség iránt; érdeklődés az alanyi­ság (szubjektivitás) és a másik alany távlatai iránt; az objektivizmus (struktúrák hangsúlyozása) és szubjektivizmus (autonóm intenciók hangsú­lyozása) pólusai között az antropológiai univerzálék helyett a történeti tartósság keresése (praxeológiai megközelítés);10 törekvés a történelmi ember egyedíté­sére (s ezzel együtt a kutatás tárgyának szűkre szabására). Ezek alapján, ha a történeti antropológia következetes, akkor történeti dimenziót ad a különböző antropológiai tudományoknak, valamint magában kell foglalnia saját történetét és önreflexióját is.11

A magasröptű program után üdítő olvasmány F. X. Eder tanuImánya arról, hogy miként alakult ki a nemi vágy a XIX–XX. századi földműves kultúrában. Helytelen volna, ha a parasztokról azt föltételeznők, hogy érzelemtáruk olyan volt, mint a ma emberének. Téves a nemiség (szexualitás) képzetét visszave­títeni.

A német nyelvben az ivarnemiség fogalma csak a XIX. században terjedt el (Linnének a növények ivarosságáról szóló műve nyomán). A mai értelemben vett nemiség a nemi azonosságok és kifejezésformák széles skáláját tételezi föl. A ma nemiként azonosított kifejezésformák régebben is léteztek, de nem nemiként azonosították őket. Másodsorban ma a nemi kielégülés szoros kapcsolatban van a egyéni boldogságkereséssel, míg régen az ivar- és kielégülésközpontú nemiség jelentéktelenebb érték volt, de ebből hiba volna arra következtetni, hogy a múltban az emberek elidegenedettek, elnyomottak vagy akár csak kielégületlenek lettek volna. Harmadrészt a mai „nemiség” érzelmileg túltöltött – ma nem tisztán ivarszervi közlekedésnek (kommunikáció) tartják, hanem „szerelem” és „erotika” érzésével vértezik föl. Ez a kapcsolat a régebbi időkre nem áll meg, ugyanis a modern „érzelemház­tartás” a nyugati polgári társadalmakkal alakult ki. Negyedrészt a mai élet nyilvános–magán kétosztatúsága régebbi korokra nem érvényes, s így a nemiség sem volna az előbbi ellentétpár „magán”-felébe szorítható. A falusi (mise utáni, pincebeli, lakodalmas) beszédforgalom kezelt és előállított egyéni és közösségi nemi „viszonyokat” is.

A föladat tehát a nemi vágy és élvezet mint szociális konstrukció történeti előállítása és magyarázata. A mai német nyelvű történetírás egységes abban, hogy a nemi vágy a földműves népesség körében esküvő- és házasságközpontú volt, és megértésében eme keresztény intézmények érvényes vonatkoztatási rendszerként szolgálnak. Ebből következően a legkevesebbet a szokásostól nem eltérő házasságon belüli paraszti nemi életről tudjuk. Bár igaz, hogy a házasságokat nem a szerelem, hanem a megfelelő házastárs kiválasztása vezérelte, a cél mind a gazdasági mind az együttélési rend újratermelése volt, s már csak ezért is téves a nemiséget csak háztartási-gazdálkodási tényezőkre visszavezetni, hiszen a stabilitás nem Iehetett meg a testbeszéd és az érzelmek bensőséges összefonódása nélkül. A „különös kedvnek és vágynak” megvoltak a maga közlési módjai, és volt szépségideál is, még ha az a maitól különbözött is.

A nemi viselkedést a család, az egyenrangúak (egyívásúak) társasága és a közösség szabályozta. A háztartásfő felügyelő szerepe ütközési ponttá vált kétszer is: először a vér szerinti gyermekek kapcsán, amikor a reformáció idejétől a korábban az eljegyzéstől megengedett nemi közösülés ütközött az egyházi és állami elvárásokkal; másodszor, amikor a cselédség nemi tevékenységének felügyelete a késő XVIII. századtól ütközött a földműves­háztartások megváltozott helyzetével. Mindkét jelenség megmutatkozott a „törvénytelen ágyból fogantatás” fejlődésében és megítélésében. A XIX. században egyes német nyelvi területeken a törvénytelen ágyból fogantak aránya a legmagasabb volt egész Európában. A XVIII–XIX. század fordulóján nemcsak a törvénytelenül fogantak aránya változott meg, hanem a törvénytelen fogantatás föltételrendszere is. Eladdig a házasságon kívüli fogamzások mögött be nem váltott házassági ígéretek húzódtak meg. (Vö. még a Brown és Cerman cikkében írottak ismertetésével.) A mezőgazdálkodási forradalom első szakaszában az osztatlan örökléssel (Anerbe) és viszonylag nagyméretű gazdaságokkal jellemezhető vidékeken, ahol a munkaerőt hagyományosan a házasulatlan cselédség adta, hirtelen megnőtt a munkaerő iránti kereslet, ami növelte a cselédsorúak mozgását, gyöngítette az atyai hatalom tekintélyét, másrészt növelte a vidéki szegények számát, mely rétegre a nem házas együttélés amúgy is jellemzőbb volt. Egyáltalán, tágabb lehetősége nyílt a nem szentesített életközösségeknek. Mindez még nem a nemi önmegvalósítás kezdetét jelentette, mivel e kapcsolatok is a földműves nemi kultúra alapján, a közös munkálkodáson és gazdálkodáson nyugadtak.

A nemi hatalom és erőszak kérdéskörét áttekintve a szerző megállapítja, hogy a történetírói közfelfogás és a tények elsődleges értelmezése szerint is a férfiakra a cselekvő, a nőkre az elszenvedő szerepe volt elvárásként kiosztva. A forrásanyag, nevezetesen a bírósági perek másodlagos további értelmezése során azonban felismerhető, hogy a nők előadott védekezése gyakran nem különös okokat tárt fel, hanem a bírói ítélkezés döntő szempontjait ismételte meg, vagyis a házassági ígéretet, a kapcsolat tartósságát és kötöttségét, a hűséget, valamint a férfiúi erőszakkal szembeni védtelenséget. Hasonlóképp igyekeztek a férfiak a női test csábítására és a nő feslettségére hivatkozni – vagyis függetlenül a történtektől, a bírósági szakaszban a nemek egyesülése a nemek harcává változott, mely hadijáték dramaturgja a joggyakorlat volt. Inkább azt lehet mondani, hogy a nőknek a nemiség terén volt cselekvési eszköztára, de kétségtelen, hogy főként függőségi helyzetben a vonakodáson gyakran győzött a lelki nyomás és a fizikai erőszak.

Összefoglalásként a szerző megállapítja, hogy a múlt századokban a paraszti kultúra szocioszexuális rendszere a nemi vágyakozást még akkor is a falusi együttélési szervezetet fönntartó és jóltartó tényezőnek tartotta, ha a legtöbb egyházi és világi forrás ennek az ellenkezőjéről akar is bizonyságot tenni.

 

Wiener Wege der Sozialgeschichte. Themen – Perspektiven – Vermittlungen (A társadalomtörténet bécsi útjai. Témák – távlatok – közlemények). Szerk. Eder, Ft. X.–Feldbauer, P.–Landsteiner E. Institut für Wirtschafts- und Sozialgeschichte. Universität Wien-Böhlau, Bécs–Köln–Weimar 1997. = Kulturstudien. Bibliothek der Kulturgeschichte. 30.

 

Halmos Károly

1. Eigner P.: Hernalsergrund. Eine Zeitreise mit dem 43-er – einer der Wiener Wege des Michael Mitterauer, 21–34. o.; Teichova, A.–Teich, M.: Zwischen der kleinen und großen Welt: ein gemeinsamer Lebensaussschnitt, 461–472. o.

2. Mosser, A.; Historizität in der Ökonomik? 57–73. o.

3. Bolognese-Leuchtenmüller, B.: Geschichte denken – Geschichte lehren 371–395. o.; Ecker, A.: Prozeßorientierte Geschichtsdidaktik. Neue Wege in der Ausbildung für Geschichtslehrer/innen an der Universität Wien, 397–422. o.; Sauer, W.: Rassen, Stämme, Steinzeitmenschen. Anmerkungen zum Afrika-Bild der Schulbücher für Geschichte und Sozialkunde, 423–440. o.; Blaumeiser, H.–Wappelshammer, E.: Zwischen Ich-Geschichte und Gessellschafts­geschichte. Lebensgeschichtliche Reflexion in der Erwachsenenbildung 441–460. o.

4. Stiefel, D.: „Law and Disorder”. Selbstjustiz, „beherzte Männer” und die Ohnmacht des Rechts im Jahr 1945, 357–370. o.

5. Knittler, H.: Zu Fragen der Zentralität. Nachlaßinventare als Quelle frühneuzeitlicher Kleinstadtforschung, 75–94. o.; Lehners, J.-P.: Achtung Bias! Anmerkungen zur angeblich pedantischen „Fliegenbeinzählerei” in der historischen Demographie, 145–162. o.; Sandgruber, R.: Der Hof des „Bauern in Hof”. Agrargeschichte des 20. Jahrhunderts im Spiegel von Wirtschaftsrechnungen und Lebenserinnerungen 299–333. o.; Müller, G.: „So vieles ließe sich erzählen...” Von der Geschichte im Ich und dem ich in den Geschichten der popularen Autobiographik, 335–356. o.

6. Brown, J. O.–Cerman, M.: Forschungen zur Sozialgeschichte der Familie in der österreichisch-ungarischen Monarchie, 119–144. o.

7. Stekl H.: Städtejubiläen. Zur gesellschaftlichen Identität von Regionalgruppen 95–118. o.; Kaser, K.: Der Erbfall jenseits der „Hajnal-Mitterauer-Linie”. Historische Haushaltformie­rungmuster im Südosten Europas, 163–181. o.; Landsteiner E.–Langthaler E.: Ökotypus Weinbau: Taglöhner oder Smallholder-Gesellschaft? 183–224. o.; Štefanová, D.: Die Erbschaftspraxis, das Ausgedinge und das Phänomen der „zweiten Leibeigenschaft” in den nordböhmischen Dörfern der Herrschaft Frýdlant. Ein Beitrag zur Existenz der Familie unter obrigkeitlicher Einflußnahme (1650–1700), 225–241. o.; Ortmayr, N.: Illegitimität, Familie und Gesellschaft in Guatemala (1860-1950), 243–276. o.; Eder, F. X.: „Sex-Appeal” versus „Gemieth und Lieb”. Zur Entstehung der sexuellen Begierde in der bäuerlichen Kultur des 17–19. Jahrhunderts, 277–298. o.

8. A kötetnek a demográfiai-antropológiai vonulat adja a gerincét, s hogy az ismertetéseknek maradjon valami felismerhető vonulata, a nagyon szerteágazó tematikájú XX. századi tárgyú tanulmányok mellőzése mellett döntöttem.

9. A szövegben nem, de a térképen szerepel.

10. Ennek alapján a történeti társadalomtudományok mégsem tartozhatnak a történeti antropológia körábe (H. K.).

11. Ez az állítás adott esetben azt is jelentheti, hogy a történeti antropológia megközelítési mód, DE nem tudomány (miként „a líra logika, de nem tudomány”), vaggis ez az állítás tudományfilozófiailag annyira problematikus, hogy az ismertető – lévén, hogy a magyar nyelv nem ismeri a nyelvtanilag megkülönböztethető függő beszédet – e lábjegyzet révén kívánja kifejezni távolságtartó hozzáállását.