Klió 1998/2.

7. évfolyam

1956: A robbanás román, jugoszláv és szovjet visszhangja

 

A „Dosarele Istoriei” különszáma („1956, a kommunizmus végének kezdete”), újságcikkek, tanulmányok tucatja és egy érdekfeszítő kiadvány, az „1956: Robbanás” révén 1956 értékelése, emlékezete a romániai köztudatban méltó helyére került. Mihail E. Ionescu főiskolai tanár megállapításával, hogy ti. 1956 a második világháború utáni korszak fordulópontja volt, valamennyi romániai szerző egyetért. Ion Cristoiu az Evenimentul Zilei (A Nap Eseménye) című napilap 1996. augusztus 3–4-i vezércikkében azt írja – „1956 – egy elbukott 1989” –, Nagy Imre tragédiája beilleszkedett a többi liberális kommunista (Dubček, Gorbacsov) tragédiájába, mivel „hitt az emberarcú szocializmusban, s hogy a rendszer korrekcióval megjavítható”. Következés­képpen Cristoiu is azok közé tartozik, akik nem osztják e véleményt – egyébként aláhúzza: a magyar nép történelmi tudata sokkal mélyebb. Mihai Retegan az „1956: Robbanás” című dokumentumkötet bevezető tanulmánya tanulsága szerint kitűnően érzett rá a Nyugat (az Amerikai Egyesült Államok) és a Szovjetunió dilemmájára (és Hruscsov helyzetét is megértette az SZKP-n belül); a hidegháborút felváltotta ugyan egy mérsékeltebb hangvételű diplo-mácia, de ez nem változtatott a lényegen, az 1945 után kialakított érdekszférá-kon. Florin Constantiniu utószavában szintén megerősítette ezt. Ő az 1956. október 23–november 4. közötti rövid szakaszt a kommunizmus története egyik legjelentősebb eseményének tartja, mert 1) a rendszert forradalmi úton először próbálták megdönteni; 2) a semlegességgel és a Varsói Szerződésből való kilépéssel Nagy Imre a „finn-modellt” akarta megvalósítani és példának állítani; 3) ez volt az első háború két szocialista ország között; s végül mert 4) a Nyugat továbbra is csatlósállamnak tartotta Lengyelországot épp úgy, mint Magyarországot, és nem kívánta a Szovjetunió érdekeit – érdekeltségeit – megsérteni. (Kivételek természetesen voltak, például a CIA-körökben is.) Constantiniu szerint (aki emlékeztet arra: Litván György véleménye szerint a forradalomban négy irányzat körvonalazódott: a reformszocialista, a nemzetidemokrata, a keresztény konzervatív és a szélső jobboldali), súlyos felelősség terheli Rákosit és Gerőt, akik a reformokkal, a reformszárnnyal szembelyezkedtek. A román pártvezetést (Grigore Preoteasa külügyminisztert) viszont azért marasztalja el, mert Nagy Imre és társai romániai fogvatartásával tudatosan becsapták a világot, hogy ti. ott biztonságban vannak, illetve mert segítették a Kádár-rendszer hatalomra kerülését és konszolidálását. (Emil Bodnaras, Valter Roman, utóbbi Goldberger Nicolaeval [Miklós] és Vass Lászlóval együtt hallgatta ki Snagovban Nagy Imrét.)

Mihai Retegan kitűnő ismerője az egyes kommunista pártokban fellelhető irányzatoknak, jól érzékeli a különbséget, ami a magyar és a lengyel párt részéről egyfelől, másfelől a Román Munkáspárt és az SZKP között fennállt; úgyszintén az SZKP és az RMP közötti azonosságot. Gheorghiu-Dej – állapítja meg – az ’56-os eseményeket Rákosi eltávolításától kezdve ortodox marxista álláspontról értékelte. Fanatikusan követte a célt: az osztályellenséget csak az osztályharc fokozásával lehet megtörni. Gheorghiu Dej 1956-ra ugyan leszámolt a párton belüli valamennyi ellenfelével, a történelmi pártokat a szó szoros értelmében megtizedelte – több százezer politikai fogoly csak a 60-as évek első felében került szabadlábra, de ennek ellenére örök rettegésben élt. Ezen kívül eddig kizárólag a Szovjetunióhoz fűződő viszony, a kapcsolatok javítása érdekelte – már az RMP II. kongresszusán, 1955. december 23–28-án felvetette e kérdést. A magyarországi antikommunizmust is erre használta fel: Romániában a rendszer szilárdan áll, erre hivatkozva kérte a szovjet csapatok távozását. A román pártvezetőség úgy vélte, Magyarország román területekre vonatkozó igénnyel lép fel, ezért első és azonnali lépése a határvéde-lem megerősítése volt.

A dokumentumkötet forrásai: 1) a budapesti, varsói, moszkvai és belgrádi román nagykövetségek táviratai (részben az ún. Jeszenszky-dossziéból ismeretesek), tehát a külügyminisztérium levéltárából származnak. 2) Az RMP Központi Bizottságának levéltára őrzi a központ és megyei pártközpontok gyorsírásos szövegeit, jegyzőkönyveit és hangulatjelentéseit. 3) Egyéb levéltárakból (pl. Szekuritate) származó iratok. Valószínűsíthetően a kötet munkatársai voltak az elsők, akiknek e témakörben a kutatási lehetőség a levéltárakban megadatott.

Ion Popescu-Puţuri Budapestről küldött táviratai arról tanuskodnak, hogy a román nagykövetségnek tudomása volt az események alakulásáról, mind Budapest, mind a vidék vonatkozásában, és azokat nacionalista jellegűnek állította be. Értve ezalatt nemcsak a szovjetellenesség megnyilvánulásait.

Kiemelt fontossággal bírnak az RMP KB Politikai Irodája üléseiről készült dokumentumok. Az október 24-i (ekkor vezették be a szükségállapotot), majd a 30-i például arról tanuskodnak, hogy teljes hírzárlatot akartak elrendelni, pontosabban minden információt a párt legfelsőbb vezetéséhez kellett eljuttatni, ahol azután eldöntötték, hogy a média mit s hogyan közölhet. Azonnal készültséget rendeltek el az összes fegyveres testületnél, beleértve a műszaki alakulatokat (például szigorúan őrizni kellett a légteret, megakadályozni „ellenséges repülők behatolását”); javasolni kívánták, hogy Magyarország és Románia között függesszék fel a szabad közlekedést; megerősítették a középületek, intézmények, termelő egységek őrzését. Szükségesnek nevezték, hogy néhány pártvezető „a legveszélyesebb” területekre (Miron Constantinescu Kolozsvárra, Fazekas János a Magyar Autonom Tartományba, Petre Lupu Temesvárra, Muzsik Mihály Nagybányára) személyesen szálljon ki. Elrendelték nemcsak a magyarok, de a németek lakta részek fokozott őrzését, Márton Áron római katolikus püspök és Müller püspök megfigyelését. Elrendelték, hogy a letartóztatásoknál tanúsítsanak nagy taktikai és politikai érzéket (az elsőre Kolozsváron október 25-én, Temesvárott 30–31-én került sor!), s végül dön-töttek a Legfelsőbb Parancsnokság létrehozásáról. Ez a következőkből állt: Emil Bodnaraş, Nicolae Ceauseşcu, Alexandru Drăghici, Leonte Sălăjan. A pártvezetők „kiszállásáról” és a Legfelsőbb Parancsnokság tevékenységéről november 13-án hangzott el beszámoló.

Fazekas János és Leonta Răutu december 5-én készítette el feljegyzését november 23–26. közötti kolozsvári útjukról, amikoris résztvettek a magyar értelmiségiek, az egyetemi tanszemélyzet, az írók ülésein. Jellemző a pártvezetőkre, hogy alapvető fontosságúnak tartották a baloldali magyar személyiségek megnyerését, leszerelését. Ezekben a napokban vették vissza a pártba Balogh Edgart, Takács Lajost, Kacsó Sándort, Demeter Jánost, Gaál Gábort. Temesvárott a katonai ügyészségen már lezajlott az újabb koncepciós per, a vád „gyilkossági kísérlet és az államrend elleni terrorcselekmény”. „Ennek ellenére – állítja a jelentés –  az értelmiség egy része még mindig nem tanúsít határozott magatartást egyes alapvető kérdésekben, vonatkozik ez különösen a szovjet csapatok segítségnyújtásának problematikájára, és változatlanul aláértékelik a belső és külső reakció szerepét az ellenforradalmi összeesküvés előkészítésében és kirobbantásában”.

A kötetben közreadott „hangulatjelentések” elsőrendű forrásértékűek. Ezekből kiderül, először: függetlenül attól, hogy nemzetiségek lakta területekről – tartományokból – származnak-e vagy sem, Romániában a rokonszenv valamilyen formában mindenhol megmutatkozott a magyarországi esemé­nyekkel kapcsolatban, s a lakosság több helyen várta, hogy hasonlóra kerül sor Romániában is. Szucseava tartományból származó hírek szerint a parasztság elégetlenségét fejezte ki az erőszakos kollektivizálás miatt, s többen figyelmez­tettek emiatt – és általában a romló életkörülmények miatt, ezért már ezekben a napokban országos szinten javítottak az élelmiszerellátáson – hasonlóra lehet számítani, mint ami Lengyelországban és Magyarországon bekövetkezett. Másodszor: Romániában, az ország legkülönbözőbb pontján elítélték a szovjet csapatok bevonulását. Harmadszor: a spontán jellegű megmozdulásoknak, akcióknak (például a Sztálin-szobor megrongálásának) határozott rendszer­ellenes jellege volt, s a többpártrendszer igénye is megfogalmazódott. Első­sorban a nemzeti parasztpárttal rokonszenvező megnyilatkozásokra került sor, de több helyen a királyt is emlegették.

A megtorlás Romániában sem maradt el. 1956–58 folyamán újabb és újabb koncepciós perekre került sor, s ezek többségében magyarok voltak az áldozatok, de szép számban ítéltek el románokat is. 1956 kutatásának nélkülözhetetlen román nyelvű dokumentumkötete a történészeken kívül – magyar átültetés esetén – a szélesebb körű olvasóközönség figyelmére is számíthat.

 

1956. Explozia. Perceptii române, iugoslave şi sovietice asupra evenimentelor din Polonia şi Ungaria (1956. Robbanás. A lengyelországi és magyarországi események román, jugoszláv és szovjet visszhangja). Szerkesztette: Corneliu Mihai Lungu és Mihai Retegan. Utószó: Florin Constantiniu. Bukarest, Editura Univers Enciclopedic, 1996. 466 p.

 

Lipcsey Ildikó