Klió 1998/2.

7. évfolyam

Ukrajnai nemzetiségtörténet dokumentumokban

 

 

Ha csupán az egykori szovjet hírközlő szervek információira hagyatkozott, a gyanútlan szemlélő azt gondolhatta, hogy a Szovjetunióban nemzetiségpolitikai vonatkozásban konszolidált viszonyok uralkodnak. Ez a téves megállapítás természetesen elsősorban a második világháború és a Sztálin halála utáni időszakra vonatkoztatható. A desztalinizálás idején ugyanis napvilágra kerültek a szovjet állam és erőszakszervezetei által elkövetett népellenes bűntettek, a népeket sújtó kollektív büntetés eme eseteit az utódok azonban kivétel nélkül a halott diktátor számlájára írták.

Az idilli képet zavaró mozzanatokról a hatvanas évek közepétől térségünk lakói legfeljebb nehezen hozzáférhető szam- és tamizdatokból, valamint nyugati rádióadókból értesülhetett. Az oroszországi polgárjogi csoportok mellett a Kaukázusban, Ukrajnában és a balti köztársaságokban ekkor erősödtek meg a nemzeti mozgalmak. Közös mozgatórugójuk a nemzeti kultúra és az anyanyelv visszaszorítása, továbbá az erőszakos nyelvi oroszosítás elleni tiltakozás, valamint a köztársaságok nagyobb autonómiájának elnyerése volt. Ukrajnában ekkor kezdték megismerni az irodalomkritikus Ivan Dzjuba, az újságíró, Ujacseszlav Csornovil, a történelemtanár Valenytin Moroz, az író, Mihajlo Oszadcsij nevét. Közös sorsuk: a hosszabb-rövidebb ideig tartó munkatábor.

A főként Kijevben és Lvivben (Lemberg) aktív ukrán ellenzék, vagy ahogyan a korabeli Szovjetunióban nevezték, a belső disszidensek legfontosabb vezérlőelve egészen 1991-ig, a birodalom széthullásáig, a nyelvi és kulturális asszimiláció, az erőszakos oroszosítás elutasítása, és a nemzeti értékek védelme volt. Így nem csoda, hogy a függetlenségét a Szovjet Birodalom megszűntével elnyert országban a nemzetiségi kérdés különös érdeklődést kelt, s ez a politikai könyvkiadásban is megmutatkozik. Az alább bemutatandó dokumen­tum­gyűjtemény is e tárgyból, az ukrajnai „nemzetiségi viszonyok” kérdésének köréből merít. A források műfajilag igen változatosak: politikai esszék, nemzeti tanácsi törvények, pártprogramok, kiáltványok, feljelentés értékű titkos feljegyzések, pártutasítások, miniszterelnöki beszédek, felhívások. A nevezett dokumentumokat a tárgy tanulmányozásához szükséges, a korban előszeretettel alkalmazott rövidítések és betűszavak magyarázó feloldása, az ukrán diaszpórákról szóló statisztika, valamint a jelenlegi ukrán pártok kisebbségpolitikai programjainak gyűjteménye egészíti ki.

A kötetben szereplő 223 dokumentumból a recenzens – kissé önkényesen – a második világháború utáni korszak anyagának egy-egy jellemző darabját veszi szemügyre. Ennek lehetséges indoka, hogy az érdeklődő közönség előtt talán ez az időszak a kevésbé ismert.

A közvetlenül a második világháború után keletkezett dokumentumok egy része a Nyugat-Ukrajnába bevonuló és megtelepülő NKVD (Belügyi Népbizott­ság) és NKGB (Állambiztonsági Népbizottság) alakulatoknak a helyi sajátosságok iránti érzéketlenségéről és brutalitás magatartásáról tanúskodik. Az egyik, az USzSzK főügyésze által az UK(b)P Központi Bizottságának, s személyesen Nyikita Hruscsovnak 1945. február 24-én írt jelentés arról számol be, hogy a belügyi alakulatok az „ukrán–német nacionalista bandákkal” való leszámolás ürügyén elkobozzák a polgári lakosság ingóságait, kínvalla­tásnak vetik alá foglyaikat, részegen nőkkel erőszakoskodnak, és a gyanúsnak tekintett személyeket bírósági tárgyalás nélkül a helyszínen agyonlövik. Egy ehhez kapcsolódó dokumentum arról tanúskodik, hogy a törvényességet áthágókkal szemben bírósági eljárásokat foganatosítanak.

A háború után meglehetősen vontatottan haladt a visszahódított nyugat-ukrajnai területek szovjet integrálása, érzékletesebben szólva, a lakosság be-és megtörése. A szovjet birodalmi rezsimnek egy számára zavaró idegen helyi előzménnyel, az osztrák, illetve az osztrák–magyar fennhatóság alatt jól-rosszul, de mégis működő parlamentarizmus, valamint az ennek megfelelő intézményrendszer hagyományával kellett szembesülnie. Rendkívűl kényel­metlen tényező volt továbbá az itteni ukrán értelmiség erős nemzeti tudata. Az első ránézésre furcsa jelenségre, hogy az ukrán nyelv és a nemzeti kultúra nagyobb szabadságot élvezett az osztrák tartományokban, mint a „testvéri” orosz cár birodalmában, természetesen van magyarázat. Amellett, hogy a Habsburg-ház által uralt területeken lényegesen szilárdabb jogrendszer, sajtó-és személyi szabadság uralkodott, a bécsi adminisztrációnak ezen, a lengyelek, ruszinok és ukránok által lakott területeken, Galíciában és Bukovinában különleges érdeke volt az erőegyensúly fenntartása. Röviden: az örökösen lázongó lengyelekkel szemben érdekükben állt az ukránság nemzettudatának erősítése, a lengyel–ukrán ellentétek ébren tartása. Nem véletlen tehát, hogy a szovjet szerveknek rengeteg problémája akadt a térség Moszkvának tetsző birodalmi elvű pacifikálásában. Érdekesség, hogy a legfrisebb hódítás területén, Kárpátalján az új hatalom nem találkozott ilyen erős ellenállással. Ennek a magyar férfilakosság 1944–45-ös elhurcolása, a ruszinság erős helyi identitása, az ukrán nemzeti eszme iránti közömbössége, s a gyenge ukrán nemzettudat lehet a magyarázata.

Az átnevelés egyik eszköze a szellemi élet, az alább bemutatandó esetekben az irodalomtörténet és a történetírás sürgős szovjetizálása volt. 1946 augusztus 24-én a magát mindenben illetékesnek érző UK(b)P KB határozatot fogadott el „Az ukrán irodalom történetének vázlata” címmel megjelent kiadvány „hibáiról”. A határozat szerint az egyik vétség a mű túlsúlyos nemzeti szem-lélete, s az, hogy figyelmen kívül hagyva a „két nemzeti kultúráról” hirdetett lenini tételt, elhanyagolja az osztályharc szempontjait. A másik sarkalatosnak bélyegzett vétség: nem domborodik ki kellően a „haladó” orosz irodalomnak az ukránra tett megtermékenyítő hatása. A KB általános elítélő határozatai mellett kötelezi az USZSZK Tudományos Akadémiáját, hogy 1947 elején jelentessen meg egy „mélységesen tudományos” művet az ukrán irodalom történetéről. (290. o.) A filológiai tudományok kandidátusa, a könyv egyik szerzője, „E. P. Kiriljuk elvtárs” pedig „az elkövetett durva politikai hibák miatt” kapjon „utolsó figyelmeztetéssel szigorú megrovást, távolítsák el a Vitcsizna folyóirat szerkesztőbizottságából, valamint ugyanott szüntessék meg főszerkesztő-helyettesi állását.” (290. o.)

Durva politikai hibákról, burzsoá-nacionalista szemlélet eluralkodásáról szól a KB egy másik, három nappal később keltezett dokumentuma is. Ebben az esetben az Ukrán Tudományos Akadémia 1934-ben felállított Történet­tudományi Intézetének „Ukrajna története” című könyve kap kritikát. A vádak egyike az, hogy a mű „a dolgozók előtt eltitkolja az ukrán, az orosz és a belarusz nép közös eredetét és történelmi egységét, s azzal a szándékkal, hogy elszakítsa Ukrajnát a forradalmi és szocialista Oroszországtól, a népek közötti viszály szitására törekszik.” (291–292. o.) A rendelkezések itt is sürgetőek: az intézmény „kommunista történészei” elé tűzött „legfontosabb harci feladat egy marxista-leninista” Ukrajna-történet megírása. (294. o.)

Ha szarkasztikusak akarunk lenni, a „harci feladatot” rosszul végezték el. Húsz év múltán Ivan Dzujba megírta és Pjotr Selesztnek, az UKP KB első titkárának, valamit Volodimir Scserbickijnek, az USZSZK Minisztertanácsa elnökének elküldte „Internacionalizmus, vagy russzifikálás?” című híressé vált tanulmányát. A tanulmány a szovjet nemzetiségi politika éles bírálata. Szerzője elítélte az ukrán nyelvet és kultúrát az élet minden területén elnyomó oroszosítást, eljutott a köztársaság Szovjetunióból való kiválásának gondolatáig, a Szovjet Hadsereget „gigantikus russzifikáló húsdaráló”-nak nevezte, s elismeréssel szólt az általa függetlennek tekintett Romániáról és Jugoszláviáról.

A mű pártos elemzésére a Központi Bizottság 1972-ben különbizottságot hozott létre. (A hosszas kivárás magyarázata: ebben az évben váltották le a túlzottan önállónak tekintett ukrán első titkárt, Pjotr Selesztet, s a helyébe lépő ortodox Volodimir Scserbickij már csak bizonyításképpen is az ellenzék radikális felszámolására készült.) A február 7-én létrehozott bizottság 15-re elkészítette „elemzését”, melynek bevezető lendületes megállapítása, hogy az „anyag az elejétől a végéig paszkvillus a szovjet valóságról, az SZKP nemzetiségi politikájáról és a kommunizmus építésének gyakorlatáról az SZSZKSZ-ben.” (385. o.) A szerző ezekután nem lehet más, mint báránybőrbe bújt farkas: marxistának és leninistának álcázza magát, s ebből az alapállásból támadja a páirt politikáját. Nem átallja azt állítani, hogy „a kíméletlen revíziónak kitett lenini nemzetiségi politika [...] ellenségeink malmára hajtja a vizet.” (385. o.) Dzjubát 1973-ban öt év lágerbüntetésre ítélték. Végül a Literatura Ukrajina hasábjain kénytelen volt nyilvánosan megtagadni nézeteit.

Ukrajna számára mindig speciális problémát jelentett a területén élő zsidóság kezelése. Hivatalos adatok szerint Ukrajnának a Krím, Nyugat-Ukrajna, Kárpátalja, Észak-Bukovina és néhány besszarábiai járás nélküli területén 1926-ban 1 574 391 zsidó élt. Mai területén 1959-ben 840 311, 1970-ben 775 993, 1974-ben 632 610, 1989-ben 486 326 személy vallotta magát zsidónak. Ebben az időszakban Ukrajnában a zsidósághoz való viszony az általános szovjet gyakorlatnak felelt meg, nyugodtabb időszakok váltották egymást elő-előtörő antiszemita hullámokkal. A második világháború után néhány évig, ameddig a Szovjetunió, nem tudni, milyen megfontolásból, potenciális szövetségest látott a Közel-Keleten szerveződő zsidó államban, a területén élő zsidóság számára igyekezett konszolidált viszonyokat teremteni. Erről tanúskodik egy 1947. december 29-én keltezett Központi Bizottsági határozat arról, hogy Kijevben „zsidó nyelven” évente hat alkalommal és nyolcezer példányban „irodalmi-művészeti almanach” jelenjen meg. (297. o.) Az idők változtával azonban már a „szovjetellenes cionista propaganda” ellen küzdenek Ukrajnában.

O. Sz. Kaptonak, a Központi Bizottság titkárának szigorúan bizalmas feljegyzése 1979. október 28-án mintegy értetlenkedve számol be arról, hogy a lektorokat előkészítő, kétéves anticionista és burzsoá nacionalistaellenes kurzusok, az országos „A dolgozók hazafias és internacionalista nevelése és a nemzetközi cionizmus elleni harc megerősítése” című, folyamatosan tartott szemináriumok ellenére növekszik az Izraelbe és a Nyugatra kivándorló zsidók száma. (432. o.) A megoldás – legalábbis a beszámoló írója szerint – az anticionista harc fokozása. Ennek érdekében jobban át kell gondolni a főiskolák, egyetemek, aspirantúrák káderpolitikáját. A mellékelt, s Ukrajnára nézve aggasztó adatok szerint ugyanis 1971 és 1979 között az Ukrán Tudományos Akadémia intézményeiből 296 személy távozott Izraelbe. (433. o.) Magas a kivándorló orvosok (közel hatezer), sportolók (80 edző és élspor­to­ló), filmesek (82) száma. A feljegyzés különösen aggályosnak tartja, hogy számos olyan zsidó dolgozik titkos hadiipari kutatóműlyekben, akiknek Izraelben, vagy nyugati országokban rokonai élnek. A szerző aggasztónak tartja azt is, hogy nincs pontos információáramoltatás a Belügyminisztérium, a Művelődési Minisztérium, a Kereskedelmi Minisztérium, a szakszervezetek, a Glavlit (Az államtitkok sajtóvédelmének főigazgatósága) és az Összövetségi Jogvédő Ügynökség között. Az irat a tipikus szovjet bürokrata felfogását tükrözi: a rendszer számára zavaró folyamat megoldását kizárólag erőszakos adminisztratív módszerek alkalmazásával látja megoldhatónak.

Az 1944 után, még a békeszerződés előtt kötött szovjet–csehszlovák „zseb­-szerződés” (a Szovjetunió és Csehszlovákia még a békeszerződés előtt kötött különalkut a területről) következményeként Kárpátalja, s benne a kompakt tömbben élő magyar lakosság is része lett Szovjet-Ukrajnának. A „magyar kérdésről” egy 1972. november 1-jén keltezett dokumentum „emlékezik meg.” Ennek előzménye és kiváltó oka a hatvanas-hetvenes évek fordulóján szerveződött magyar polgárjogi kezdeményezés. Néhány elszánt ember (Kováts Vilmos író, Fodó Sándor egyetemi tanár, Benedek András szerkesztő és mások), hozzávetőleg ezer aláírással ellátott beadvánnyal fordult a megyei és a központi szovjet szervekhez a kárpátaljai magyarokat ért negatív diszkrimi-náció orvoslása érdekében. Az „üggyé lett” esettel, a helyi adminisztrációnak is foglalkoznia kellett. A Kárpátalján élő magyarokról I. Szkiba, az UKP Kárpátontúli (ez Kárpátalja hivatalos ukrán elnevezése) Területi Bizottságának titkára informálta a Központi Bizottságot. Az általános statisztikai adatok felsorolása, s a magyarok lojális voltának bemutatása után a dokumentum sort kerít a negatív jelenségek felsorolására is. Nem tudni milyen nyilvántartás alapján felsorolja, hogy „a területen kb. 1900 olyan személy él, aki tagja volt az egykori burzsoá-nacionalista, profasiszta pártoknak.” 120-ra teszi a „terro­rista” szabadcsapatok, 200-ra a horthysta tisztek, csendőrök, 50-re a kémek s 500-ra a fogolytáborokból hazatért személyek számát. (397. o.) Elmarasztalja a református egyházat, mint a magyar nacionalizmus melegágyát. (397. o.) A beszámoló megemlíti, hogy néhányan hajlanak „a nemzeti elszigetelődésre és a nacionalizmusra.” (398. o.) S végül egy épületes mondat a dokumentumból: „Megerősített figyelmet fordítunk a magyar nacionalizmus terjedésének kárpátontúli csatornáira, egyebek között néhány, az MNK-ban élő személyen keresztül is.” (398. o.)

Nyugati szovjetellenes megnyilvánulásokkal elvétve foglalkoznak a dokumentumok. Ennek magyarázata azok erőtlenségében, de méginkább a saját erőbe vetett meggyőződésben kereshető. Éppen emiatt feltűnő, s mai ismereteink birtokában „a vég kezdete” dokumentumának minősíthető egy 1982. október 15-én keltezett feljegyzés. Ebben V. Martinyenko ukrán külügy-miniszter, az ENSZ 38. közgyűlésére delegált ukrán küldöttség vezetője az Egyesült Államokban magas állami szinten jelentkező szovjetellenes kam-pányról számol be.

A Szovjetunió megalakulása hatvanadik évfordulójának esztendejében George Bush, amerikai alelnök „Afganisztán napján” (március 10.) kijelentette, hogy „az Egyesült Államok sohasem feledkezik meg a balti államoktól Ukrajnán át Üzbegisztánig található kelet-európai rab nemzetekről”. (438. o.) Az alelnök ezenkívül részt vett az emigráns Ukrán Nemzeti Szövetség kong-resszusán is. Az ukrán kérdés egyesült államokbeli intézményesülését jelzi, hogy a kongresszus „Balti államok és Ukrajna” különbizottsága megrendezte „az ukrán nemzeti és emberi jogok hetét”. Az emberi jogokra a hagyományosan érzékeny amerikai közgondolkodás megfogalmazásának is tekinthető, hogy Ronald Reagan elnök november 9-ét „az ukrán helsinki csoport napjává” nyilvánította. (1976-ban ezen a napon alakult meg a helsinki megállapodásokat ellenőrző ukrán emberjogi csoport.) A feljegyzés írója megoldást is javasol. A külföldre irányuló összövetségi propagandában aktivizálni kell a köztársa-ságok szervezeteinek tevékenységét. Az APN (Novosztyi sajtóügynökség) kiadványaiban, valamint a Soviet Life című magazinban, a külföldre irányuló rádióadásokban rendszeresen közölni kell Ukrajnáról szóló anyagokat. (440. o.) Ez természetesen már csak reménytelen utóvédharc a „propaganda frontján”, a Szovjetunió tekintélye globális méretekben szenvedett hajótörést.

A gyűjtemény közli a független ország nemzetiségpolitikai törvényeit. Ukrajnának 1989 óta van a térségben nagyvonalúnak nevezhető nyelvtörvénye, 1992 óta kisebbségi törvénye. Államigazgatási szinten 1993-ban nemzetiségi és migrációs minisztériumot hoztak létre, az intézmény állami bizottsággá való degradálása azonban már jelezte a politikai szemléletváltást. Azóta parla-menti vita előtt áll egy, a nemukrán lakosság oktatásügyét diszkrimináló törvénytervezet: lényege, hogy csak a nyelvet és irodalmat lehetne anyanyelven tanítani! Leonyid Kucsma köztársasági elnök 1997-ben a román–ukrán alapszerződés aláírásakor egy román lapnak adott nyilatkozatában elmondta, hogy kisebbségi kérdésekben az ukrán törvényhozás európai szintű, de egyúttal azt is elismerte, hogy ezek a jogok csak papíron léteznek.  A recenziónak nem tiszte politikai jóslatokat tenni, itt kivételesen azonban ezt megkockáztatjuk: elvek és gyakorlat ilyen természetű kettőssége Ukrajnában még hosszú ideig fennmarad. Pedig ez a dokumentumkötet, a nemzetiségi sérelmek tárháza is nagyobb türelemre és távlatosabb gondolkodásra kellene, hogy késztesse az ukrán politikusokat.

Végezetül a dokumentumok nyelvéről. Jellemző kortünet, hogy az esetek nagy százalékában az ukrán állami- és pártszerveknek benyújtott, valamint az általuk készített iratok többsége orosz nyelvű.

 

Nacionalnyi vidnoszini v Ukrajini u XX. szt. Zbirnik dokumentyiv i matyerialiv (Nemzetiségi kapcsolatok Ukrajnában a XX. században. Dokumentumgyűjtemény) Kijiv, Naukova Dumka, 1994.

 

Tóth István