Klió 1998/2.

7. évfolyam

„Köztes”-Európa

 

Ez a nagyon érdekes kötet a finnországi turkui egyetem politikatörténeti tanszékének kiadványa. Két kivétellel a turkui és a helsinki egyetem oktatói írták. A tanulmányokat három csoportba osztották, az első címe: A határok problémái, a másodiké: Ahol Kelet találkozik Nyugattal, a harmadiké: Megmozdulások. A kötet egy Köztes-Európa project eredménye. A bevezető­ben a szerkesztő Vesa Saarikoski a Köztes-Európa fogalmat tárgyalja. Ez a németek és az oroszok közti európai területet jelenti, amelyet Hugh Seton Watson Kelet-Európának nevezett. Samuel Huntington civilizációs választó­vonala a nyugati, keleti kereszténység és az iszlám között éppen itt húzódik. Ennél a felosztásnál azonban a szerző jobbnak tartja Szűcs Jenő ismert könyvét a három európai régióról. Huntington felosztása voltaképpen Arnold Toynbee ismert művéből indul ki. Ma ez a terület éppen úton van Keletről Nyugat felé. Vagy sikerül ez, és akkor megszűnik a Köztes-Európa, vagy nem, akkor megmarad. A terület valamilyen föderalizációja nem látszik valószínűnek.

Az észt Jaan Kaplinski a határok és a különbségek kérdését veti fel elvi síkon. A politikai földrajz végeredményben a határok földrajza, ezek természetesen önkényesek. A tér ennek a révén válik hellyé. Észtország keleti határa voltaképpen a Nyugat határa is. A két nagy tömb közé beszorítva az észtek csak 1918-ban és 1991-ben választhattak szabadon, ez mindkét esetben egy szűk értelmiségi és politikusi réteg választását jelentette. Voltak a Nyugat és a Kelet közti harmadik útnak is hívői, de mindig nagyon kevesen.

Anssi Paasi  a globalizálódó világban keresi a határok értelmezését, ismer­teti az ezzel kapcsolatos politológiai elméleteket. Úgy látja, a nemzeti identitást a határok határozzák meg.

A második rész első tanulmányában Heikki Mikkeli az Európa-fogalom történetét tekinti át. Hérodotosz a szabad Nyugat és a despotikus Kelet közt tett különbséget, és ekkor Európa a görög városállamokat jelentette. A középkor a kereszténység egységében gondolkodott. A reneszánsz idején vált ismét divatossá Európa, az oszmánokkal szemben. Európa ekkor a világ urának tekintette mnagát. A XVII. század az örök békét próbálta elérni, s ezzel az egyensúlyt az európai államok közt. Napóleon kísérelte meg Európa egyesítését, de a bécsi kongresszus újra visszatért az egyensúly elvéhez. Utána a nacionalizmus tette bizonyos szempontból egységessé Európát. Egy egyesített Európának azonban Bismarck és Anglia egyaránt hátat fordított. Az első világháború sokkja után, a húszas években egyesítő törekvések is jelentkeztek, például a Páneurópa-mozgalomban. A második világháború újra lerombolta Európát. Utána gyors gazdasági integráció indult meg, de a politikait még meg kell valósítani. Európa sokáig a két szuperhatalom közt helyezkedett el, most már könnyebb a helyzet. Európa ismét népszerű. De van-e lelki egyensúly? Hogyan lehetséges a nemzetállamok integrációja európai tudat nélkül? Keresztény alapon már nem teremthető meg az egység, így a kérdés továbbra is nyitott.

Patrik Björkman és Mikko Kivikoski két Közép-Európa-fogalmat tárgyalnak, az egyik Naumanné 1915-ből, tehát a német vezetés alatt álló. A másik lehetőség az Anglia és Oroszország közti Európa. T. G. Masaryk a maga kisállami koncepciójával ennek antitézisét vetette fel. Milan Kundera 1984-es írása Közép-Európa tragédiájáról a maga idején kihívás volt a szovjet uralom ellen. Köztes-Európa voltaképpen igazi harmadik Európa, ezt a szovjet korszak megszakította. 1989 kissé Kundera folytatása volt, de Közép-Európában ma is erős a német komponens.

Allan Tiitta  a finn Sahari (Zacharias) Topelius 1840-es évekbeli elképzelését ismerteti, aki Finnország helyét Svédország és Oroszország közt kívánta meghatározni, és hangsúlyozta a különbséget mindkettőtől. A nyelvben, a nemzeti jellemben és a természetes határokban látta az ország sajátosságát. Közvetítő szerepet szánt neki a Balti tengerparton.

Vesa Saarikoski Finnország helyzetét keresi a XX. században, és azt is vizsgálja, hogyan látták a finnek Köztes-Európát. Az 1920-as években Sakari Pälsi író lelkesedett a kemény szerbekért. Kekkonen köztársasági elnök 1975-ben mélyen egyetértett Titóval az el nem kötelezettségben. Most Bosznia áll az előtérben a káosszal. Finnországnak is volt hasonló három korszaka. A két világháború közt az állam állt az előtérben. 1945 után a két elnök, Paasikivi és Kekkonen szabta meg a finn semlegesség elvét. Most nyitni kell az Európai Unió felé. Bosznia nem európai jelenség. Finnország most, lehetőségeit tekintve, közelebb áll a húszas, mint a hetvenes évekhez. 1918-ban a függetlenséget a szomszédok gyengesége miatt sikerült elérni. Finnország ekkor magyar és észt kapcsolatokat ápolt, finn-ugor alapon, de a többi balti állammal is. Minthogy a Köztes-Európa ekkor agrárországokat jelentett, ezen az alapon próbáltak szervezkedni a Zöld Internacionálé keretein belül. Ez az autoritárius rendszerek miatt nem sikerült. A gazdasági kapcsolat kevés volt. A szovjet korszakban Finnország távolodott Európától, illetve a Köztes-Európától, 1948-ban mégis szerződést kötött a Szovjetunióval. Paasikivi ugyanakkor kijelentette, hogy Finnország a Nyugathoz tartozik. A Paasikivi–Kekkonen-doktrína a Szovjetunió érdekeinek figyelembevételét jelentette. 1956-ban nagy együttérzés volt a magyarokkal, 1968-ban még a baloldal is elítélte a csehszlovákiai beavatkozást. A kormány azonban óvatos volt, a finn kommunista párt viszont kettészakadt, mert a konzervatívok a szovjet álláspontot fogadták el. Finnország veszélyes példa lehetett a köztes-európai szocialista országok számára. 1981-ben némaság volt, hiszen nem volt szovjet beavatkozás Lengyelországban. A gazdasági kapcsolat a köztes-európai országokkal kevés volt, de kulturális egyezményeket kötöttek, és voltak testvérvárosok. 1989-ben a finn reagálás az eseményekre majdnem elkésett volt, fel kellett adni a Paasikivi–Kekkonen-doktrinát. A balti államok független­ségét a finn kormány csak az 1991. augusztusi moszkvai puccs után ismerte el. Jugoszlávia felbomlásakor Finnország már a nyugati államokat követte. A gazdasági kapcsolatok Észtországgal és Lengyelországgal jelentősek, növekvőben is vannak. 1995-ben Finnország az EU tagja lett. De Oroszország bizonytalan tényező, Köztes-Európa még visszatérhet.

Vesa Vares  a papok szerepét vizsgálja Köztes-Európában a két világháború között. A Monarchia valójában jó rendszer volt. Felbomlása után a régi elitek nehezen találták meg a helyüket, az új államok túlságosan demokratikusak voltak. A klérus Ausztriában, Szlovákiában és Finnországban játszott jelentős szerepet. Valóban lehet ausztrofasizmusról beszélni. Ausztriában nem volt revizionizmus, ezért kívánta a csatlakozást Németországhoz. Ez volt az egyik lehetőség, a másik valamiféle föderáció a Monarchia helyett, a harmadik egy katolikus délnémet állam létrehozása. A keresztény-szociálisok az osztrák identitás mellett foglaltak állást. A példa Ignaz Seipel kanonok, kétszer is osztrák miniszterelnök. Minthogy nemzeti alapon nem volt mit kezdeni, mert az német volt, Seipel az államot állította az előtérbe, mint isteni alkotást. A nemzet kulturális megalapozottságát fontosabbnak tartotta az etnikai származásnál. Hivatkozott arra is, hogy Ausztria egykori római birodalmi terület, ezért is különbözik Észak-Németországtól. A húszas évek derekáig Seipel a parlamentarizmus híve volt, utána azonban már nem. Ellenezte a pártpolitikát, a rendi állam volt az eszménye. Ő ugyan 1932-hen meghalt, a rendi állam mégis létrejött. Dollfuss mint kancellár ezt a vörös- és Hitler-ellenes politikát folytatta.

Szlovákia ugyancsak jó talaj volt, jobb, mint Csehország, ebben a magyar elnyomás is szerepet játszott. A vezető szlovák párt a katolikus ihletésű néppárt volt, előbb Andrej Hlinka, majd Jozef Tiso vezetése alatt. A kommu­nisták is erősek voltak, hiányzott viszont valamiféle centrumpárt. Tiso nem volt fasiszta, de a párton belül Vojtech Tuka már az. A néppárt antiurbánus is volt. 1939-ben Tiso autoritariánus rendszert vezetett be. Nem volt Seipel-formátumú ember, de plébánosként kapcsolata volt a néppel. (Plébániáját köztársasági elnökként is megtartotta, amiről a szerző nem tud.) Seipeltől eltérően, az állam helyett a nemzetet állította a központba. A radikális jobboldali ellenzéket megtűrte. Pragmatikus politikus volt. A pillanatnyi erőviszonyok terméke volt.

A finn példa Lauri Ingman evangélikus lelkész, az ófinn párt politikusa, egyszerre volt klerikális és demokrata. Miniszterelnök is volt, több ízben miniszter, 1940-től pedig Finnország érseke. Paasikivi ma háttérbe szorítja az alakját. 1913–20 közt ő volt a konzervatív. De politikusként mentes volt a teológiától. 1914 előtt ellenezte az oroszosítást, ezzel nem idegenítette el a konzervativizmust a modern társadalomtól. Az erőszakot ellenezte. Az 1918-as polgárháború után egyébként nem az ófinnek voltak a legkonzervatívabbak. Nem voltak reakciósak, mert nem voltak ilyen hagyományaik. Ingram ellenezte például a második kamara létrehozását. Konzervativizmusa skandináv mintákat követett, nem volt kelet-európai jellegű. Az első világháború után különben is a vallás volt az egyetlen alternatíva a szocializmussal és a fasizmussal szemben.

Másutt mégsem voltak ilyen vezető klerikális politikusok. Magyarországon az ellenzéknek nem volt komoly jelentősége Bethlennel vagy akár a tőle eltérő Gömbössel szemben. A felekezeti megosztottság sem kedvezett a papok politizálásának. A nemességnek nem volt szüksége a klérus támogatására. Romániában a vallás a szélsőjobboldal érve volt. A Vasgárda vallásos, nyugat­-ellenes és paraszti jellegű volt. Bázisa az akadémiai ifjúság volt, amely még nem középosztály. A másik keresztény párt, a nemzeti keresztény párt Nyugaton nem számítana konzervatívnak. Lengyelországban a nemzeti demokrata párt volt a fő erő (de ez éppen nem volt klerikális, tehetjük hozzá). Mellette voltak kisebb keresztény pártok. Csehszlovákiában Karel Kramař nemzeti demokrata pártja éppenséggel pánszláv és antiklerikális volt.  Egyedül a szlovéneknél volt Jugoszlávián belül jelentős katolikus politikus. A különb­ségek a politikai kultúrából és a korábbi birodalmakon belül elfoglalt helyből származnak. Parlamenti konzervativizmus a nyugati és az északi államokban volt, erre példa Ingmar. Az autoritariánus konzervativizmus akár a többség ellen is hajlandó volt fellépni. A fasizmussal szemben gyanakvó volt, mert az elitista Ausztria 1918 után új állam volt, Szlovákia is, Finnország viszont nem, hiszen 1809 óta jelentős autonómiája volt az orosz birodalmon belül. Világi eliltje is volt. Itt nem volt szükség a vallásra a nemzeti küldetéshez. Magyar­országhoz, Romániához és Lengyelországhoz hasonlóan Bulgáriának is volt nemessége (amiben természetesen nincs igaza a szerzőnek). A nemzeti küldetéstudatra Magyarország a legjobb példa. A kommunista hatalomátvétel után viszont a pártállamokban ismét a papok voltak az ellenállás szimbólumai, mint Mindszenty, Popieluszko vagy Stepinac.

A Finnországban oktató török  Zeki Kütük  a török–görög viszonyt vizsgálja, beállítva Törökország geopolitikai helyzetébe, amelynek lényeges pontja Törökország hűséges NATO-tagsága 1952 óta. Görögország elsősorban balká­ni érdekeltségű. Attól fél, hogy Törökország észak felől, a muzulmánok révén elszakítja Európától. A két ország között évszázados a bizalmatlanság. Természetesen Ciprus a nagy vitakérdés. Törökország a Balkán, Közép-Ázsia és a Közel-Kelet közötti övezetben fekszik biztonságpolitikai szempontból. Balkáni érdekeltsége az ottani muzulmánok révén van. A szovjet rendszer felbomlása után török kezdeményezésre jött létre 1992-ben a Fekete-tengeri gazdasági együttműködés. Ez nem az Európai Unió alternatívája. Regionális bank a térség kezelésére pénzeszközök híján még nem jött létre. A török–görög viszonyban nincs jele a jóindulatnak, kölcsönösen vannak kisebbségek, muzulmánok Görögországban, görögök Konstantinápolyban. A ciprusi kérdés megoldására a görög kormány az egységes köztársaságot javasolja, a kisebbségek teljes szabadságával. A török álláspont föderativ államot is lehetségesnek tart. A görög kormány a kurdokkal és Szíriával tárgyal, Török­ország 1996-ban Izraellel kötött szerződést. Ezt az arabok és Irán egyaránt ellenzik. A megoldás valamiféle török–görög regionális együttműködés lehetne, ezen belül a ciprusi kérdést is meg lehetne oldani. A hidegháború végeztével ennek nem felülről, a globális központokból kellene kiindulnia, hanem helyben, kölcsönösen kedvező gazdasági kapcsolatokkal, nem csupán egyes kérdésekre koncentrálva. A két ország fejlődésében vannak hasonló sajátságok, ezekre is lehetne építeni. Az együttműködés a periferizálódás ellen is hatna. Nyugat-Európa valószínűleg nem fog terjeszkedni, Kelet-Európa sem. A már meglévő Barents-tengeri együttműködés lehetne a példája egy Égei-tengeri együtt­működésnek. Ezt a regionalizmust kellene kiterjeszteni a Balkánra is. A tanulmány főcíme az, hogy ellenségeskedésből barátság felé, de az elmondottak a kívülálló számára ezt még eléggé távolinak mutatják.

Heikki Larmola azt mutatja be, hogy Csehszlovákiában az 1945 utáni átmenet a szocialista rendszerbe elkerülhetetlen volt. Beneš még 1943-ban kötött szerződést a Szovjetunióval Moszkvában, ekkor tárgyalt a moszkvai csehszlovák emigráció vezetőivel is, és ezzel már el is kötelezte magát a kommunistáknak. Az 1945-ös kassai kormányprogram ennek konkretizálása volt. Nem Jaltában dőlt el az érdekszférák felosztása, hanem azon múlt, meddig jutnak el a szovjet, illetve az amerikai csapatok. Vagyis Jaltában nem kötöttek titkos egyezményt a felosztásról. Ha mégis lett volna ilyen egyezmény, utólag mindkét félnek érdeke volt annak eltagadása. Csehszlovákia felszabadítása szempontjából az volt a fontos, melyik hadviselő fél ér előbb Prágába. Prágában a Cseh Nemzeti Tanács vezetése alatt kitört a felkelés 1945. május 5-én, a németek azonban nagy túlerőben voltak, csak a Vlaszov-féle csapatok segítségével sikerült fegyverszünetet kötniük a németekkel. A németek a fegyverszünetet nem tartották be, de 1945. május 9-én hajnali 4 órakor már megjelentek a szovjet tankok Prágában. A felkelés cseh vesztesége mintegy 5000 fő volt. Az amerikaiak már a közelben voltak, Plzeň és České Budějovice a kezükben volt, néhány óra alatt elérhették volna Prágát, de szovjet kérésre nem tették. A szovjeteknek csak nagy emberveszteség árán sikerült Drezda felől eljutni Prágába.

Beneš intenciói ellenére a csehszlovák kormány szovjet nyomásra nem fogadta el a Marshall-tervet. 1947 közepétől már teljes volt a szovjet kontroll Csehszlovákiában. 1947 szeptemberében a Tájékoztató Iroda létesítésével teljessé vált a szovjet uralom. 1947 végén Truman elnök már megüzente Masaryk csehszlovák külügyminiszternek, hogy a nyugatiak leírták Cseh­szlovákiát. Pedig a Marshall-segélyt a kommunisták is szívesen látták volna. A Tájékoztató Irodát eredetileg talán csakugyan tájékoztatási célokból hozták létre, hiszen Gomulka szervezte a tanácskozást. A KGST 1949-es létrehozása után már nem is volt rá szükség, 1956-ban fel is számolták. 1947 novemberében Jan Masaryk már közölte a kormánnyal, hogy amerikai segítségre nem számíthatnak. Csehszlovákia minden oldalról körül volt zárva, hiszen osztrák területen is szovjet megszálló csapatok voltak. Ezért Csehszlovákiából már 1945 novemberében kivonták a szovjet csapatokat, az amerikaiakkal egyidőben. A szlavofil és russzofil hagyományok miatt a kommunizmus a csehek számára könnyebben volt elfogadható. Ha az amerikai csapatok szerzik meg Prága felszabadításának a dicsőségét, talán nehezebben ment volna a betagolás a szovjet tömbbe, a cseh tartományokból lehetett volna nyugati zóna. Sztálin számára amúgy is Szlovákia volt a fontosabb.

Heimo Nyyssönen a magyar 1956 utóéletét vizsgálja, nagyobbrészt magyar forrásanyag alapján. Úgy látja, 1956 nem volt tabu-téma, a hatalom saját legitimációjára használta fel az „ellenforradalom” felszámolását, a nyolcvanas évek végén szervezkedő ellenzék ugyancsak 1956-ra hivatkozott. Nagy Imre újratemetése volt a nagy fordulópont. 1956 emlékéhez március 15. és a Kossuth-címer is kapcsolódott. 1956 legitimáló szerepe ma is uralkodó a magyar politikában.

Kimmo Kuusela az észt parlamentarizmus fejlődését vizsgálja az 1992. és az 1995. évi választások kapcsán. A választás részben kerületi rendszerben, részben pártlisták révén történik (mint nálunk, tehetjük hozzá). Az 5 százaléknál kevesebbet elért pártok kizárásával a rendszer a nagy pártoknak kedvez. Az első alkalommal 7, a másodikkal 6 párt került be a parlamentbe, a rendszer tehát működik.

Matti Wiberg úgy látja, hogy az Európai Unió bővítése esetén Finnország szavazatokat vesztene, de csak marginálisan, ezért nem érdeke a bővítés ellenzése.

A nagyobb lélegzetű tanulmányok angol nyelvűek, a rövidebbek finn nyelvűek, ezeket csak a rezümék alapján tudtuk ismertetni.

 

And never shall they meet? European Space and Thought Between East and West (És sohasem találkoznak? Európai térség és gondolkodás Kelet és Nyugat között). Ed. by Vesa Saarikoski. Turku, 1997, 259. o. The Department of Political History. University of Turku. Publications 6.

 

Niederhauser Emil