Klió 1998/2.

7. évfolyam

Iuliu Maniu. Nacionalizmus és demokrácia

A Nemzeti Parasztpárt kiemelkedő személyiségeinek, Alexandru Vaida-Voevod, Nicolae Carandino, Ion Raţiu, Corneliu Coposunak emlékiratai, munkái, és a pártot bemutató dokumentumkötet után a Maniu-szakirodalmat (I. Maniu: Morális-politikai testamentum, 1991:, Iuliu Maniu szemben a történelemmel, 1993., I. Maniu–I. Antonescu: Nézetek és politikai csatározások 1940–44, 1994.) a neves román történész, Apostol Stan – a XIX. századi agrárhelyzetének, az 1848-as forradalom és a román államiság első évtizedeinek (1859–1877) sokoldalú megközelítésben bemutató szakértője – nemcsak egy-szerűen egy újabb monográfiával gazdagította, hanem Románia XX. századi történelmének tablójába helyezve, a történelem alakulását befolyásoló, nagyformátumú politikust – akit ellenfelei is kénytelenek voltak tisztelni – emberközelben mutatja be.

Igyekezvén megfejteni az erdélyi románság emancipációjának és a román nemzet felemelkedésének szentelt életútjában az elszántság, határozottság és erő mozgatóit, a szerző nagy bátorsággal nyúl kényes kérdésekhez is. Többek között, hogy Maniu feltett szándéka volt a nyugati (erdélyi, partiumi, bánáti) románságot a keleti (regáti) románsággal összebékíteni, s belőle egységes, közép-európai modellt követő nemzetet faragni; az európai intézményrendszert meghonosítani; a közéletet demokratizálni – más szóval Romániát modernizálni. Egy olyan országot, melyet – bár mostanában nem divatos idézni, de nála senki sem mutatott pontosabb tükörképet – Constantin Dobrogeanu-Gherea találó megfogalmazásában a XX. század eleje félfeudális, félkapitalista szinten talált, ahol a tegnapi fezes és kaftános bojárok ugyan cilindert és frakkot öltöttek, de a nyugati külső balkáni jelleget – hozzátehetjük, jellemet – takart. (Természetesen ez a királyi Romániára vonatkozott!) Nem Maniun múlott ennek sikertelensége.

Juliu Maniu 1873. január 8-án született Szilágysomlyón román nemesi családból. Rokon a Bărnuţiu, Corioan, Raţiu családokkal, életútja is hozzájuk hasonlóan indult. A zilahi református kollégium után Kolozsváron, Pesten és Bécsben folytatta jogi tanulmányait. 1898-ban Balázsfalván a görög katolikus püspökség ügyvédje lett. Korán vezetőszerephez jutott a Román Nemzeti Pártban. 1905. január 10-én Szebenben a politikai aktivitás mellett voksolt. Itt a vezetőségbe az új generáció tagjai kerültek, akik szerint – szakítva a passzivitási taktikával – nem elégséges a magyar intézményrendszert bojkottálni, be kell szállni a politikai ringbe. 1906-tól a Román Nemzeti Párt parlamenti képviselője Budapesten Aurel C. Popovici hatására az erdélyi románság és Erdély jövőjét föderatív államformában, Nagy-Ausztriában képzeli el. Erre I. Károly román királyt és a regáti politikai pártokat is megnyerni látszott, hogy ti. „csak erős Habsburg Monarchia biztosítja a román nemzet létét”, s egy föderációban még Románia jelenlétét is elképzelhetőnek tartotta. Brătianunak küldött emlékiratában elégedetlenségét fejezte ki, mert a román kormány nem gyakorol nyomást Budapestre az erdélyi román nemzet emancipációja érdekében.

Maniu részt vett azokon a tárgyalásokon 1910–1914 között, amelyeket a magyar kormány (Tisza István), a Román Nemzeti Párttal folytatott, s ame-lyeknek célja megtalálni a modus vivendit. Ezeken Maniut nem elégítette ki a magyar fél tárgyalási alapja. Kimondott célja ugyanis a román Erdély kialakítása, román hivatalos nyelvvel és közigazgatással.

1914-ben „radikális fordulat következett be Maniu és az erdélyi románság életében” – írja Stan. Gyakorlatilag az első világháború kitörését követően közvetlenül német és orosz részről versengés indult meg Románia „kegyeiért” a háborúba való belépése érdekében. Mindkét oldalról Erdélyt és Bukovina románok lakta részét ajánlották cserébe. Német részről közvetlen tárgyalások kezdődtek az erdélyi románokkal. Tárgyalási alap: Erdélynek a politikai közigazgatási autonómia megadása, olyan státusz, amellyel Horvátország és Szlovénia bírt, arányos részvétel a magyar parlamentben, román kormánybiztos és egy tárcanélküli miniszter kinevezése. Erdélyben törvényhozói jogkörrel felruházott képviselőház felállítása. Románia belépése a háborúba a Központi Hatalmakkal szemben (az 1882-ben megkötött szövetség ellenére) Maniu számára is eldöntötte a kérdést: autonóm Erdély vagy Nagyrománia.

Apostol Stan kitűnően érzékelteti: eljött Maniu ideje, aki valóságos hadügyminiszter szerepét töltötte be 1918 nyarától. A román történész Jászi Oszkár november 18-i aradi útját úgy értékeli, hogy a – Magyarországtól való különállásról álmodozó – székelyeket akarta felhasználni a román nemzeti mozgalom ellensúlyozására. Sajnálatos, hogy elmaradt a Gyulafehérvári Határozatok – melynek egyik magalkotója Maniu volt – idézése vagy ismerte-tése, bár ezek a kisebbségek, s a többségi román nemzet részéről is immáron nyolc évtizede hivatkozási alap, hogy ti. (III/1.) „Teljes nemzeti szabadság az együttlakó népek számára. Mindegyik népnek joga van a maga neveléséhez és kormányzásához, saját kebeléből választott egyének által. A törvényhozó testületekbe és az ország kormánzásában való részvételre minden nép népességének számarányában nyer jogot.”

Stan úgy látja, hogy a versailles-i békekötést megelőző időszakban a szerb és a magyar propaganda jobban műkődött a románénál. Vaida-Voevodra hivatkozva állapítja meg a Kormányzó Tanáccsal kapcsolatban: „Az autonómia egyes erdélyiek számára mint egyik lehetséges kormányzási rendszer merült fel Nagy-Románián belül. Maniu küldöttei a béketárgyalásokon megpróbál-koztak azzal, hogy a román delegációval való kötelező szolidaritáson túl saját érdekeiket is érvényesítsék: biztos autonómiát, különösen ami az ellátást illeti.”

Vaida és Maniu azon az állásponton volt, hogy az új alkotmány megszületése (1923) után is megmaradjon a Kormányzó Tanács, melynek elnöke Maniu volt. Apostol Stan monográfiájának és Maniu koncepciójának egyik vezérvonala (ennek kimondása, bár csak a történelemről készített látlelet, a történelmi tapasztalat folyománya, mindenképpen bátorságra vall), hogy 1) mind a társadalom mentalitása, mind a regáti központosított politikai gyakorlat eltér és idegen az új részektől; 2) a demokrácia hiánya letagadhatatlan; 3) agrárreformra; és 4) új választói törvényre van szükség a régi cenzusossal szemben; és 5) nem utolsóként kisebbségi jogi kódexre.

Vaida például és az erdélyiek – írja Stan – a 20-as években is az 1867 előtti erdélyi autonómiában gondolkodtak, ez pedig nem állt összhangban a homogén román nemzetállam koncepciójával.

Az erdélyiek, a Román Nemzeti Párt, Maniu az új állam legstabilabb ellenzéki ereje lettek. 1922–26 a Nemzeti Parasztpárt megalakulásának ideje volt; Maniu részéről szövetségesek keresése, ennek legesélyesebbje a Parasztpárt volt. Maniu kormányra kerülésével – kimondatlanul is ezt sugallja a szerző – Romániának a történelem új alternatívát kínált: elmozdulást a bizantizmusból, balkánizmusból, az európai fejlődés irányába. A kormányban az erdélyiek javára billent a mérleg, és két párt – a korábbi Román Nemzeti Párt és a Parasztpárt politikai koncepciója ötvözödött: a parasztpártiak – a ţărănişták – radikális változásokat akartak, sőt a baloldallal rokonszenveztek, a nemzetiek a helyi autonómiára és közigazgatásra tették a hangsúlyt.

Maniu kormányprogramja sok aktualitást tartalmaz, nem egy pont megtalálható a párt mai romániai utódszervezete, a Keresztény Demokrata Nemzeti Parasztpárt programjában: független és decentralizált autonóm közigazgatást, a fegyveres testületek és az igazságszolgáltatás depolitizálását, a nemzet erkölcsi és kulturális felemelkedését, a termelési kedv bátorítását, a lej stabilizálását, a pénzügyi és hitelélet megteremtését, a közköltségek kontrollját, a kisipar serkentését, a regionalizmus felelevenítését, a cenzúra és ostromállapot megszüntetését, a miniszteri tárcák csökkentését, a csendőrség reformját tartalmazta. A mezőgazdaság – lévén az ország agrárállam – mindenképp prioritást élvezett a nemzetgazdaságban. Olyan agrárreformot ígért, amely a 25 hektáros tulajdonviszonyokat szilárdítja meg. Szembeszállt a liberálisok „mindenáron iparosítani!” koncepciójával, tervezte az exportadó megszüntetését, a vámtarifák felülvizsgálását, a mezőgazdasági gépek bevezetését (például traktorgyár egész Romániában nem létezett). A szövetkezeti törvény előtt a holland és a dán példa állt.

Maniu külpolitikai koncepciója: a Szovjetunió semlegesítése, gazdasági kapcsolatok kiszélesítése Magyarországgal, illetve – és ez jól illeszkedett a 30-as évek biztonsági tervezeteihez – Magyarország, Csehszlovákia, Ausztria, Lengyelország, Románia (és a Balkán) gazdasági föderációja, vagy legalább a dunai térség gazdasági föderációja.

Apostol Stan nem tér ki Maniu kisebbségi politikájára, de más forrásokból tudható, hogy először kapták meg elmaradt nyugdíjukat a magyar alkalmazottak, a községi választásokon számarányuknak megfelelő képviselethez jutottak, leszállították a kiemelt és sokszoros adók egy részét. Maniu – több ízben utal rá Stan – méltányolta a kisebbségek teljesítményeit, évezredes hagyományaikat, kulturális, gazdasági műveltségüket, ugyanakkor elfeledkezett a Gyulafehérvári Határozatokról – bár ez labilis helyzetéből is adódhatott.

Maniu nagyszabású programja az ország adott körülményei (a felhalmozott csődtömeg), a liberálisok ellenállása és a gazdasági válság miatt kudarcra ítéltetett. Ehhez járult az ellentétek kiéleződése a párton belül, vitája Vaida-Voevoddal, annak elmozdulása a szélső jobboldal felé, nem utolsó sorban a leplezetlen ellentét és ellenszenv II. Károly király és Maniu között. Maniu mindenféle együttműködést – egyáltalán a király visszatérését – ahhoz kötötte, hogy a király alkotmányos módon uralkodjék (az egyszemélyi diktaturára való törekvés nyilvánvaló volt, a király nem is leplezte), rendezze családi életét, és távolítsa el az országból Elena Lupescu asszonyt. Maniu a demokratikus jogok mellőzésében a nemzet jövőjét látta veszélyeztetni, erre pedig több irányból történt kísérlet.

Maniu szerint a a Nemzeti Parasztpárt hivatott megakadályozni mind a fasizmus, mind a kommunizmus térhódítását, a totális rendszerek kialakulását; ahogy Maniu megfogalmazta: „a párt hivatott mindenféle extremizmust semlegesíteni”. A Ceauşescu-korszak idején két tudományos munka is foglalkozott a történelmi pártok, így a Nemzeti Parasztpárt történetével: Mihai Fătu: Dicsfény nélküli vég (1972) és Ioan Scurtu: Románia 1926–1947 között. Az NPP (1903). Apostol Stan mégis új oldaláról mutatja be a pártot.

A „parasztállam”-koncepciót a marxista/kommunista történeírásban főleg negatív magyarázó szövegek kíséretében ismerhettük meg. Apostol Stan a román gondolkodásban határozott nyomot hagyó elmélet különböző képviselőivel ismertet meg.

Mihalache véleménye szerint a demokrácia a politikai vezetés bármely megjelenési formája fölött áll, a helyi regionális autonómiát kell kövesse Románia is az amerikai, svájci és az osztrák példára figyelve; a szélsőséges nacionalista dogmákkal a kereszténységet állította szembe, mert így közeledhet Európához. Mihalache továbbá osztotta Gh. Zane véleményét, mely szerint a parasztállam nemcsak új államforma, de a kapitalizmus és a szocializmus között foglal helyet. C. Rădulescu-Motru ezzel kapcsolatban így fogalmazott: a parasztállam nem valamiféle proletárforradalmat valló ideológia szüleménye. Jól illeszkedik a polgársághoz, ez is, az is az egyéni tulajdon alapjain áll; a polgárság tulajdonát képezik a bankok, ipari, kereskedelmi vállalatok, a parasztság kezén van a föld. (A kérdés számos értelmiségit foglalkoztatott a 30-as évek derekán: Mihai Ralea, D. Boten, Gr. Cazacliu, P. Pandea, Nestor Badea kapcsolódott bele a vitába.)

A nemzeti parasztpártiak temészetesen helyre szerették volna állítani az ipar és a mezőgazdaság közötti, előbbi javára indokolanul elmozdult egyensúlyt. Mihalache és Serdici egyaránt élősködőnek találta az ipart, illetve ahogy az utóbbi megállapította: a falu és a város ellentéte a város, a polgárság kizsák-mányoló tevékenysége révén igencsak megnövekedett.

Maniu két lépésére mindezidáig nem kaptunk meggyőző magyarázatot. Maniu az 1937. novemberi választások előtti, és csak a választások idejére szóló megnemtámadási paktum-kötését az NPP, a Codreanu-féle Vasgárda nevű szélső jobboldali párt, Gheorghe Brătianu liberális pártja, a Zsidópárt, az SzDP és az Argetoianu-csoport között azzal indokolta, hogy maga köré gyűjtötte azokat a politikai irányzatokat, amelyek útját akarták állni II. Károly király alkotmányt felrúgó személyi diktatúrájának (Maniu nyíltan elutasította a szélsőséges vasgárdista mozgalmat). A másik egy meg nem tett gesztus volt. Jóllehet, természetesen nem ő volt az, aki a nevét viselő gárdistákat szélsőséges magyarellenes cselekedetekre, gyilkosságokra buzdította volna (a rendfenn-tartást szolgálták volna eredetileg), viszont ezidáig nem találtunk semmiféle utalást arra (ez nem azt jelenti, hogy ne létezne erre utaló levél, dokumentum, elhangzott kijelentés), hogy elítélte volna ezért a Maniu-gárdistákat.

A gárdisták tevékenységéről, mint a szovjet katonai közigazgatás bevezetésének kiváltó okáról még mindig hallgat a román történetírás. A szakirodalom, a publicisztika, emigrációban és otthon még mindig nem néz szembe a ténnyel: a gárdisták 1944 őszén terrorhadjáratot viseltek Erdély egyes vidékén a védtelen, civil magyar lakosság ellen. Az indokok és a felmentésük között olyasmi szerepel: a székelyek fegyvereket rejtegettek, partizánokat bújtattak, hátba akarták támadni a román és a szovjet hadsereget, stb.

Maniu előtt még két nagy történelmi feladat teljesítése állt: 1941 februárjától ő irányította azokat a román diplomatákat, politikusokat, akik a semleges országokban tárgyalásokat folytattak Románia háborúból való kiugrásáról (Maniu is becsapva érezte magát, mert elmaradt a „balkáni partraszállás”). Ő maga személyesen ezért folytatott tárgyalásokat Anglia és az Amerikai Egyesült Államok képviselőivel, hogy Romániát a németek által megszállt országként kezeljék az eljövendő béketárgyalásokon. Maniunak ezt a tevékenységét az elmúlt rendszer történetírása is kénytelen volt elismerni – hiszen a kiugrás előkészítését nem lehetett úgy megírni, hogy benne Maniu érdemeit ne méltatták volna – ezért ennek eseményei eléggé ismertek.

Az 1945–47 közötti erőfeszítéseit, a demokrácia, a többpártrendszer, a folytonosság megőrzésére tett kísérletet (természetesen ellenkező előjellel), aminek során Maniut, mint a hazai reakció vezéralakját mutatták be korábban, szintén több forrásból mutatja be Stan monográfiája.

Méltósággal viselt, súlyos börtönéveiről – egy hónappal élte túl 80. születésnapját – egykori rabtársak emlékeiből tudunk; a téma tabu volt, mint ahogy személyének, a történelmi pártok érdemeinek felemlítése is. Mint Apostol Stan írja rendkívül gazdag forrásanyagot feldolgozó tudományos művében, Maniu személye szimbólum volt a hatalom szemében, a nemzeti ellenállás szimbóluma.

Apostol Stan: Juliu Maniu. Naţionalism şi democraţie. Biografia unui mare român (Juliu Maniu. Nacionalizmus és demokrácia. Egy nagy román életrajza). Bukarest, Ed. Saeculum I. 0. 1997. 511 p.

Lipcsey Ildikó