Klió 1998/2.

7. évfolyam

Az ipar hanyatlása Nagy-Britanniában?

W. D. Rubinstein korábbi empirikus vizsgálatai során igen fontos részproblémákat tisztázott, melyekkel jelentős mértékben hozzájárult az ún. dzsentrifikációs vita alakulásához. 1995-ben megjelent könyvével még ennél is többre vállalkozott az angol történész: átfogó és véglegesnek szánt választ kívánt adni az angol társadalomtörténet egyik legnagyobb problémájának számító kérdésre, mennyiben magyarázható Nagy-Britannia XX. századi gazdasági hanyatlása a brit társadalomfejlődés azon – állítólagos – sajátosságával, mely szerint a két legjelentősebb elitcsoport (a domináns földbirtokos, illetve a vele szorosan együttműködő pénzügyi elit) különösebb akadályok nélkül magába olvaszthatta a felfelé törekvő ipari elit képviselőit, akiknek asszimilációja a brit gazdaság további fejlődésére jelentős mértékben kiható üzlet- és iparellenes mentalitás beléjük „plántálását” is jelentette.

A „dzsentrifikáció-vita” tehát elsősorban a dzsentrifikáció, vagyis az ipari felső-középosztály társadalmi asszimilációjának mértéke, annak gyakorisága körül zajlik. Nem szeretném részletesen tárgyalni a vitába bekapcsolódó történészek álláspontjait, (ezt illetően ld. Gyáni Gábor, „Úri kapitalizmus” és a vállalkozók. in: Valóság 1991/12, 39–44.), ám egyikük, Martin J. Wiener koncepciójának – vázlatos – ismertetése elengedhetetlenül szükséges: Rubinstein könyvének legfőbb célja ugyanis éppen az, hogy a legmarkánsabban Wiener által képviselt hipotézist meggyőző módon cáfolja.

Wiener szerint a Nagy-Britannia modernizációját gátló, és gazdasági fejlődését ily módon visszavető üzlet- és iparellenes szemlélet a dzsentrifikáció olyan színterein „fertőzte meg” elsősorban a vállalkozókat, mint az angol (elit)oktatási rendszer intézményei: elsősorban a fizetős public school-ok (magániskolák), valamint – az ebből a szempontból kevésbé jelentős – Oxford és Cambridge egyetemei. Itt a vállalkozók gyermekei ugyanis – gazdasági-műszaki szakképzettség helyett – klasszikus humán oktatást kaptak; az effajta iskoláztatás jelentette a dzsentrifikáció lényegét képező szocializációs mechanizmus fő eszközét. Ahogyan Wiener megfogalmazta: „Egyre könnyebb lett bejutni a magániskolákba. Azonban a kereskedő- és gyároscsaládból származó fiúk csak származásuk és osztályuk megtagadásával nyertek bebocsátást. Bár számos olyan fiú került ide, akinek apja üzletember volt, ők maguk már jóval ritkábban kerestek boldogulást az üzleti életben; ráadásul még azok is, akik üzleti pályát futottak be, „civilizálttá” váltak, hiányzott belőlük a megfelelő elkötelezettség, az elengedhetetlen profitéhség.” (Martin J. Wiener, English Culture and the Decline of the Industrial Spirit 1850–1980., 1981. 16.)

A szellemtörténész Wiener nem pusztán gazdasági tényezőkkel igyekszik magyarázni a gazdasági hanyatlást, ő az „értékek”, a mentalitás szerepét helyezi a középpontba. Nem véletlenül emlegeti Rubinstein is a nevével fémjelzett „irányzatot” „cultural critique”-ként, a kulturális tényezők szerepét hangsúlyozó kritikai álláspontként. Rubinstein először felvázolja legnagyobb hatású képviselőik (Wiener mellett Anthony Sampson és Correlli Barnett) nézeteit, majd megindítja támadását ellenük. Ami a leginkább meglepő, hogy mindezt nem a várható módon teszi: nem a – gyakoriságában és hatásában jelentős – dzsentrifikáció tényének tagadásával próbálja kihúzni az ellentábor méregfogát, hanem annak alapvető állítását próbálja érvényteleníteni: Nagy-Britannia XX. századi gazdasági hanyatlásának tényét kérdőjelezi meg.

Rubinstein érvelésének egyik alapját a kulturális tényezők szerepét hangsúlyozó kritika egyik valóban kifogásolható pontja jelenti, amely túlhangsúlyozza (Rubinstein szerint „fetisizálja”) az ipari termelés szerepét a brit gazdaságban. Rubinstein szerint az ipar sohasem vált Angliában a gazdaság legfontosabb szektorává, még az ipari forradalom tetőpontján is a kereskedelmen, a hiteléleten, a szolgáltatásokon alapult a gazdaság, ezek jelentették valódi húzóerejét. Bár elismeri, hogy a XIX. század elejétől az 1860-as évekig az ipari termelés valóban megnövekedett szerephez jutott, véleménye szerint a brit iparnak igen hamar sikerült mezőgazdasági jellegű gazdaságból modern, a tercier szektor által uralt gazdasággá válnia.

Mindezt Rubinstein a középosztály földrajzi elhelyezkedését alapul vevő statisztikákkal próbálja alátámasztani, amelyek valóban azt mutatják, hogy az elsősorban kereskedő, bankár és képzett középosztállyal (professionals) bíró London, illetve a kereskedelmi központok középrétegeinek mindig is nagyobb volt a részesedése a nemzeti jövedelemből, mint az északi vidékek (Lancashire, Yorkshire) sokkal nagyobb számban iparral foglalkozó középosztályának (p. 26.). Bár csak a XIX. századra vannak adatai, úgy véli, a XX. században ez még inkább így volt. Rubinstein ugyanakkor a foglalkoztatási statisztikákat is előszedi, és ezek kapcsán kijelenti, hogy a munkaerő abszolút többségét sohasem foglalkoztatták az iparban. Azt azonban már nem hangsúlyozza, hogy az 1980-as évekig azért csak ez a szektor foglalkoztatta a legdrágább munkaerőt (40 és 50 százalék között), még ha az 50 százalékot valóban nem érte el sosem az itt foglalkoztatottak aránya.

A brit ipar tehát hanyatlott ugyan, ám a gazdaság egésze nem ilyen irányba haladt, mivel a domináns tercier szektor mindig életképes maradt. Azt ugyan ő is kénytelen elismerni, hogy az 1870 óta tartó gazdasági hanyatlást az összes, gazdaságtörténészek által használt statisztika alátámasztja, ám Rubinstein nem is ezeket kívánja felhasználni, hanem különféle naturális mutatókat, amelyek a tartós fogyasztási cikkek (porszívók, mélyhűtők, mosogatógépek stb.) elterjedését mutatják az 1970-es, 1980-as évekbeli Nagy-Britanniában. Rubinsteinnek sikerül megállapítania, hogy ezen a téren Nagy-Britannia bizony egyáltalán nem maradt el a többi fejlett, ipari országtól, sőt, egy-két területen még el is hagyta őket! Például 1989-ben a briteknek már 89 százaléka rendelkezett mosógéppel, míg az amerikaiaknak mindössze 75 százaléka dicsekedhetett ilyesmivel.

Elkábulván ezen hatalmas eredményektől, Rubinstein felteszi a kérdést: hogyan lehetséges az, hogy pont akkor, amikor az átlagbrit életszínvonala soha nem látott mértékben növekedett, Nagy-Britannia gazdasági teljesítményét egyfolytában gúnyos kritikák és elmarasztalások érik? A gazdaság hagyományos mutatói és az életszínvonal-mutatók között ily módon felállított ellentmondást Rubinstein ezek után egyszerűen úgy oldja fel, hogy kijelenti: „a gazdasági teljesítményt jellemző számadatok egyszerűen nem alkalmasak arra, hogy a gazdaság általános állapotáról és a lakosság általános gazdasági jólétéről hiteles képet adjanak.” (uo. 43.) Rubinstein odáig merészkedik, hogy még azt is kijelenti: „a brit gazdaság soha nem teljesített olyan jól, mint az elmúlt 20 évben.” (uo. 43.)

A kulturális tényezők szerepét hangsúlyozó kritika alapvető állítása tehát a szerző szerint nem állja meg a helyét, helytelen a brit gazdaság XX. századi hanyatlásáról beszélni. Rubinsteinnek sikerül is saját magát meggyőznie erről, ám az olvasó időnként csak vakarja a fejét a nem elég részletesen dokumentált és nem túl meggyőzően bizonyított hipotézis olvasása közben.

Miután leszögezi, hogy a kulturális kritika egy olyan jelenségre próbál magyarázatot adni, amely valójában nem is létezik, Rubinstein azt a véleményt veszi górcső alá, mely szerint a brit kultúra üzlet- és iparellenes volt. A második fejezetben, ahol a brit kultúra természetét vizsgálja, rögtön azzal vádolja Wienert és a kulturális kritika többi képviselőjét, hogy tévesen azonosítják a kultúra fogalmát a magas kultúráéval; Rubinstein véleménye szerint a Wiener által idézett értelmiségiek (üzletellenes) kijelentései szinte soha sem estek egybe az átlagember véleményével, így nem lehetett túl sok közük a gazdaság teljesítményéhez sem. Miután rámutat a forrásszelektálás és a nemzetkarakterológia bizonyos alapvető problémáira, kifejti tézisét, amely ellentétes Wiener – szerinte téves – alapfeltételezésével: az európai értelmiség attitűdjével összehasonlítva a brit értelmiség sokkal kevésbé volt ellenséges az üzlet és a kapitalizmus világával szemben. Mindezt a német értelmiség álláspontjának illusztrálásával kívánja bizonyítani, és nemcsak a (természetszerűleg antikapitalista) szélsőjobb és szélsőbal képviselőire hivatkozik, hanem Thomas Mann nevezetes családregényére is. Úgy véli, hogy összemérve a Buddenbrook-házzal, a Forsythe Saga sokkal pozitívabban ábrázolja a felső-középosztálybeli polgárságot. Ugyanakkor a német értelmiség kapitalizmussal szembeni ellenségesebb álláspontjáról szóló állítását nem tudja Rubinstein igazán kiterjeszteni a második világháború utáni időszakra.

Ugyanilyen pozitívan ítéli meg az újkori brit politikát is, amely a kultúrához hasonlóan mindenkor sikerrel izolálta az esetlegesen jelentkező kapitalizmusellenes szélsőségeket. Rubinstein szerint a jelentős politikai pártok közül egyikre sem volt jellemző az antikapitalizmus (még a Munkáspártra sem, amennyiben hatalomra került). A brit politikai elitet is az a mérsékeltség, racionalizmus jellemezte, mint a brit élet oly sok más területét. Ennek kapcsán – némi kitérőként – felhívja a figyelmet az angol nyelv racionalitást sugalló közérthető jellegére. Idézetekkel támasztja alá az angol nyelvű prózaírás fejlődésének fő tendenciáját, az egyszerűség és a szabatosság irányába történő haladást, mely magával vonta az angolszász eredetű szavak előnyben részesítését is. Ezt a kissé dicshimnusz szerű értékelést némiképp beárnyékolja Rubinstein sajátos stílusa amely – amellett, hogy időnként komoly odafigyelést igénylő körmondatokat is használ – ritkán látott mértékben sorakoztat fel olyan, nem igazán angolszász eredetű kifejezéseket, melyek használata aligha indokolt: vis-a-vis, non sequitur, in toto, (mindezek két egymást követő lapon), valamint metier, entrepot, per se és még sorolhatnánk.

Rubinstein könyvének szakmailag legértékesebb, kutatásokkal leginkább alátámasztott részét a harmadik fejezet jelenti, amelyben a public school-okat vizsgálja, mint az asszimilációs folyamat állítólagos legfontosabb színtereit. Előbb ismerteti a kulturális kritika képviselői által kialakított public school-képet, majd röviden felvázolja a magániskolák történetét a XVIII. század végi, XIX. század eleji, anarchisztikus állapotok által jellemzett időszaktól a Thomas Arnold-i reform, azaz a klasszikus műveltség, a keresztény etika és a versenyszerű sportok által meghatározott dicsőséges viktoriánus-korig. Mindezek után bemutatja, hogy saját kutatásai milyen megvilágításba helyezik a dzsentrifikáció-pártiak azon koncepcióját, mely szerint a magániskolákba járatott vállalkozófiúk gyakran nem az üzleti életben csináltak karriert, vagy ha mégis, akkor – a főként a public school-okban zajló – dzsentrifikációs folyamat eredményeként kevésbé rátermett és sikeres üzletemberek lettek. Kutatása elsősorban nyolc elismert public school (köztük Harrow, Rugby és természetesen Eton) diákjainak társadalmi hátterére, illetve a diákok által befutott karrierre összpontosul. Az iskolai évkönyvek mellett halotti, házassági bizonyítványokat, gyászjelentéseket stb. is felhasznált annak érdekében, hogy megállapítsa, milyen pályát választottak az itt tanuló fiúk. Az 1840-es, az 1870-es és az 1895/90-es évek mintái alapján próbál választ találni a következő négy kérdésre: 1) gyakori volt-e a középosztály egészét tekintve a magániskolai oktatás a XIX. század második felében ahhoz, hogy tekintetbe vehessük, mint a dzsentrifikáció lehetséges tényezőjét? 2) A fenti kérdést felteszi a gyárosfiúk csoportjára leszűkítve. 3) Üzleti pályára mentek-e azok, akik effajta oktatásban részesültek? 4) Mindazok akik az üzlet világát választották, mennyire váltak „civilizálttá”, vagyis tehetségtelen, nem eléggé rátermett üzletemberekké?

Az első két kérdésre adott válasza: a középosztály egészére nem gyakorolhatott nagy hatást a public school szelleme, mivel egész egyszerűen túl kevés (10 százalék alatti) középosztálybeli fiú járt magániskolába a XIX. század folyamán. Ráadásul a (rendszerint északi) gyárosok fiai még ennél is kisebb arányba jártak magániskolába, mivel közöttük meglehetősen magas volt a nonkonformisták aránya, ugyanakkor majdnem minden public school anglikán alapítású volt és általában délen helyezkedett el, távol az északi iparvárosoktól. Rubinstein itt felhívja a figyelmet a kulturális kritika egyik ellentmondására: a bankárok és kereskedők gyerekei nagyobb arányban jártak magániskolákba, mint a gyárosok fiai, mégis az ipar hanyatlott, nem a kereskedelem vagy a bankélet.

A harmadik pontban lényegében az kerül nagyító alá, mennyiben követték a fiúk apjuk foglalkozását. Nos, Rubinstein szerint a gyermekek rendszerint folytatták a családi hagyományokat, vagyis az üzletemberek fiai is általában üzletemberek lettek. Ráadásul az a legfeljebb 25 százalék, aki nem vált apja mintájára vállalkozóvá (Rubinstein szerint gyakran sokadik fiú a családban, akinek már nem jutott hely a családi üzletben), nem a földbirtokosság irányába mozgott, hanem képzett értelmiségiként (professional), tehát papként, jogászként, katonatisztként vagy gyarmati tisztviselőként próbált boldogulni. Vagyis „a tehetség eláramlása” az üzleti életből csak korlátozottan jelentkezett, és akkor is elsősorban a biztonságos egzisztenciát jelentő pályák irányába történt. Rubinstein ennek kapcsán jogosan kérdezi, hogy mindezek az emberek, akik nem üzletemberként, hanem képzett értelmiségiként állították tehetségüket Anglia és a birodalom szolgálatába, vajon tényleg feltétlen veszteséget jelentettek a brit gazdaság számára; és ha nem, akkor mennyiben van értelme a tehetség elvérzéséről beszélni?

Rubinstein amúgy nemcsak általában az üzletemberek fiait vizsgálta meg ebből a szempontból, hanem ezeken belül az északi gyáros családok sarjait is, három magániskola esetében (Eton, Harrow és Rugby). A fenti három, legelőkelőbbnek tekinthető public school-ban volt a legalacsonyabb az „üzletember-csemeték” aránya, és Rubinstein adatai szerint ezek nagy része az üzleti életben maradt.

A negyedik pontban feltett kérdésre lehet a legnehezebben korrekt választ adni. Rubinstein is utal a problémára, amelyet nyugodtan tekinthetünk a dzsentrifikációs kutatások egyik legnagyobb gordiuszi csomójának: azt ugyanis nem túl nehéz megállapítani, hogy az illető vállalkozó lett-e, vagy sem; azt viszont már jóval nehezebb eldönteni, hogy az adott üzletember mennyire tekinthető sikeresnek, mennyiben érződik üzleti tevékenységén és mentalitásán a dzsentrifikáció állítólagos hatása. Rubinstein úgy próbálja a sikerességet valamelyest mérhetővé tenni, hogy összehasonlítja az üzletember apák ás vállalkozó fiaik örökségét. Persze itt sok mindent – inflációt, adónövekedést és egyéb tényezőket is – figyelembe kell vennie, ám Rubinsteinnek sikerül arra a következtetésre jutnia, hogy a fiúk általában nem lettek sikertelen üzletemberek.

Nincs bizonyíték tehát a public schoolok állítólagos vállalkozó- és üzletellenességére, és a szerző itt nagyon helyesen arra is emlékeztet, hogy nem árt konkrétan megbizonyosodni az egyes iskolák tananyagáról és az itt tanított tantárgyakról, mielőtt elítéljük őket szellemiségük miatt. (Az, hogy valaki például Cambridge-be járt egyetemre, nem feltétlenül jelentette azt, hogy az üzleti karrier szempontjából haszontalan léhaságokra fecsérelte az idejét, hiszen tanulhatott ott közgazdaságtant is. Márpedig ebben az esetben aligha címkézhetjük az illető iskoláztatását „dzsentrifikációs tényezőnek”.)

Rubinstein meggyőződése szerint a magániskolák összességében sokkal kisebb mértékben járulnak hozzá annak megértéséhez, hogy a brit elitcsoportok milyen szerepet játszottak a gazdaság irányításában. Ebben minden bizonnyal sok igazság van, ám a szerző talán jobban tette volna, ha nemcsak a harmadik fejezetben prezentált kutatásaira alapozta volna nagy ívű fejtegetéseit. Csak utal más, szintén értékes kutatási eredményeire (az üzletemberek XIX. századi földvásárlásáról, illetve a nemesi/peer-i, baroneti/ címet szerző üzletemberek számarányának változásáról), ám megfelelő alátámasztás nélkül a könyvben felvázolt koncepciót, illetve az ezt körüllengő optimista, emelkedett hangulatot Nagy-Britannia múltját és jelenét illetően nem feltétlenül fogja mindenki magáévá tenni.

W. D. Rubinstein: Capitalism, Culture and Decline in Britain. 1750–1990 (Kapitalizmus, kultúra és hanyatlás Nagy Britanniában 1750–1990). Routledge, 1995. 182. p.

Timár Attila