Klió 1998/2.

7. évfolyam

A korai magyar történet – orosz szemmel

 

 

Az 1990-ben az Oroszországi Tudományos Akadémia Társadalomtudományi Információs Intézetében elhelyezett kézirat a jelen kötet első változatának tekinthető, melyet a szerző, V. P. Susárin már jóval korábban doktori disszer­tációként kívánt megvédeni, de az, főleg egyes szlavista akadémikusok ellenállása miatt nem sikerült. Magunk már az 1980-as évek derekán megismerkedhettünk a még nyers kézirattal Moszkvában, és örömmel vettük kézbe a most megjelent könyvet. Szerzője évtizedekkel ezelőtt Magyarországon volt aspiráns és védte meg disszertációját az Anonymus-kérdésről, magyarul kitűnően megtanult. Később felelős szerkesztője és társszerzője lett a Moszkvában 1971-ben megjelent Magyarország Története című háromkötetes mű első kötetének és társszerzője a T. M. Iszlamov által szerkesztett és ugyanott 1991-ben kiadott Magyarország Rövid Története című munkának. Többek között megírta az 1514. évi magyarországi parasztháború történetét is, amely Moszkvában 1994-ben jelent meg. Személyében tehát a magyar történelem alapos ismerőjét, kiváló kollégánkat és barátunkat tisztelhetjük, aki nagy rokonszenvvel foglalkozik hazánk és népünk történetével.

A tudós szerző problémafelvetése, megközelítése sajátos, habár termé­szetesen rokonvonásokat fedezhetünk fel benne a korán elhunyt Szűcs Jenő törekvéseivel, aki viszont német ösztönzés (R. Wenskus 1961) révén igyekezett feldolgozni ezt a témakört. Munkásságát Susárin ismeri. A népi öntudatról és annak kialakulásáról van ugyanis szó, amely a magyar történettudományban az 1960-as évek végétől került viták középpontjába. A szerzőn természetesen nem kérhetjük számon, hogy erre vonatkozóan minden magyar munkát ismerjen, de ugyanakkor sajnáljuk, hogy sem Róna-Tas Andrásnak a Valóságban megjelent fontos (1985, 1987) cikkei, sem Bartha Antal kis könyve (1987) nem került látókörébe. Könyve természetesen az oroszországi, vagy helyesebben az oroszul olvasni tudó szakembereknek szól, azokhoz, akiket ez a témakör érdekel. Nekünk úgy is kell olvasnunk, hogy megértsük, hogyan látja egy neves orosz akadémiai történész az egykor a későbbi délorosz sztyeppéken átvonuló, és a Kárpát-medencében hazát alapító magyarság etnikai történetét. Szűcs Jenő a magyar nemzeti tudat kialakulását vizsgálta, V. P. Susárin viszont a korai (IX–XII. századi) szakasz vizsgálatát állította könyve középpontjába, azaz az etnikai (ön)tudat kialakulásának a forrásait, módjait keresi könyvében. V. P. Susárinhoz hasonlóan, Szűcs Jenő is feltette a kérdést: beszélhetünk-e etnikai „Mi” tudatról a honfoglaló magyarságnál (1992. 19. old.). Végül mindketten igenlő választ adnak. Viszont Szűcs Jenő utalt arra a valójában rendhagyó sajátosságra, hogy a honfoglalással beköltözött magyarság rövidesen részesévé vált a keresztény Európának, a többiek viszont az etnikai. (ön)tudatukkal együtt eltűntek (1992. 34. old.). Valamely nép etnikai tudatának forrásaként, Wenskus nyomán, Szűcs Jenő is a nép történetére saját magára, tegyük hozzá, mint egységre vonatkozó hagyományokra utalt (i. m. 62. old.). Írásos forrásaink a magyarságra vonatkozólag ezt csak a IX. századnak legjobb esetben csak a második harmadától támasztják alá, azt is csak úgy, ha a jóval későbbi időkből megyünk visszafelé a lehetőség határáig. Szűcs Jenő is mélyebben keresi a magyarság etnikai tudatának kialakulását, V. P. Susárin szintén, és ez már mindkettőjük esetében jelentős lépés Deér József koncepciójához képest (1930), aki csak Árpád uralmától kezdve számolt ilyesfélével. Ősi eredetmondáink (a Csodaszarvas monda) pedig még sokkal ősibb mélységekre mutat, mint a IX. század.

Lássuk most sorban a monográfia egyes fejezeteit! Az I. fejezet „Az etnikai öntudat tanulmányozásának módszere” címet viseli (7–17. old.), melyben summásan arról ír a szerző, hogy az ilyen öntudat léte természetesen az azt képviselő nép (népesség, etnikosz) valós létére utal. Ez az öntudat, az etnikai tudat, akkor változhat meg, ha az adott népbe „etnotranszformáló” folyamaton áteső néprészek kerülnek. Ez a nézet még a nálunk is jól ismert régebbi, máig érvényesnek tekinthető nézeteknek felel meg, melyet mások mellett Ju. Bromlej és V. Kozlov képviselt a legpregnánsabban az 1970-es évek derekán. A népi öntudatot más etnikus alakulatoktól való eltérésekkel fejezik ki, és ennek az öntudatnak társadalmi jelentősége van, illetve tulajdonképpen a társadalmi tudatformák egyik válfaját képezi. V. P. Susárin megpróbál rendet teremteni a terminológia terén is. „Etnikumnak” nevezi azt a népnevet, mellyel más etnoszok illetik az adott etnoszt a saját nyelvükön (12. old.). Az adott etnosz saját népneve (= önelnevezése) viszont az, amellyel ő maga nevezi magát a többiekkel szemben, ez pedig az „etnonim”. Ezt már a magyar olvasó is jól ismeri Ju. Bromlejnek 1976-ban Budapesten, magyarul is megjelent könyvéből (Etnosz és néprajz). Az etnosz egysége, melyre ez az elnevezés vonatkozik, tagjai közös történelmi fejlődésének eredménye.

A II. fejezetben, amely „Az etnikus terület kialakulása” címet viseli, a Közép-Duna-mellék természeti környezetét véve tekintetbe, abból indul ki, hogy a jövevény magyarság félnomád, azaz a földművelés kezdeteit is ismerő nép volt (19. old.). Ezzel azonban ma már nem minden hazai kutató ért egyet (l. Kristó Gy. összefoglalását: Századok, 1995) már ami a „félnomád” jelleget illeti, és az sem szerencsés, hogy Ferenczy Endrének a még 1958-ban megjelent kis népszerűsítő könyvét veszi először alapul a helybeli, VI–IX. századi helyzet vizsgálatakor, de végtére is kénytelen újabb és lényeges kiegészítéseket is bevezetni. A szlávok megjelenését itt már az V. században lehetségesnek véli, ezzel azonban a magyar tudományosság általában nem ért egyet.

Áttekintve röviden az avar uralom korszakát is (20–27. old.), megállapította, hogy az avarok számbeli fölénye mellett, a szlávok ugyanakkor megtartották saját közösségeiket. V. P. Susárin meglehetősen jól ismeri az avarkorra vonatkozó magyar szakirodalmat, de elkerülte figyelmét néhány fontos munka (pl. Németh Gy.: Az avarok nyelvéről, Leningrád[!] 1976.; Az avarkori bizánci pénzforgalomról Acta Antiqua 1982/84). Az Avar Kaganátus bukása után fokozódó szláv beáramlás és a frank telepesek megjelenése tény, ennek leszögezése mellett a szerző elutasítja az avar továbbélés lehetőségeit, és a székelyek avar eredetének feltételezését, és megemlíti tagadólag a kettős honfoglalás hipotézisét is (28. old.).

Ezután tér rá még rövidebben a bolgárok megtelepedésének kérdésére. Erdély esetében ezt nem, de a többi, közép-dunai részeken tagadja megjele­nésüket és uralmukat. Nagymorvaország és a Dunántúl etnikai-hatalmi kapcsolatai vonatkozásában Peter Ratkoš szlovák történésszel vitatkozik annak keleti határait illetően, és a reálisabb magyar álláspontot foglalja el vele szemben. Ebben a fejezetben és a későbbiekben V. P. Susárin igen nagy figyelmet és teret szentel a szláv–magyar kapcsolatoknak. Először a IX. század vonatkozó bonyolult történelmi folyamatait mutatja be világosan, utalva például arra, hogy a Dunántúl és Morvaország népei egymástól eltérő etnoszociális képlethez tartoztak (41. old.). Megpróbálja részletesen kiaknázni Theotmár salzburgi érsek 900-beli levelét, melyet nagyobb szövegrészekkel ismertet (a 44. oldaltól). Emellett természetesen kitűnően ismeri a Bajorok és Karantánok megtérése, valamint a Fuldai Évkönyvek adatait is. Mindez azért szükséges, hogy alaposan felvázolhassa a magyar honfoglalás idejére a Kárpát-medencén belüli etnikai-politika helyzetképet. A magyarok 894. évi, morva szövetségben véghezvitt hadjáratát nem tartja a honfoglalás első eseményének (55., 58. old.), úgy véljük, helyesen. Érinti a honfoglaló magyarság lélekszámának kérdését is, de csak néhány szélsőséges véleményt említ (52–53. old.), saját álláspontját a 400–500 ezres létszámhoz igazítva – ez számunkra elfogadhatatlanul sok. A továbbiakban a magyar etnikum által a X–XI. században elfoglalt területeket igyekszik körülhatárolni. Szembehelyezkedik azzal a tényleg elfogadhatatlan szlovák véleménnyel, hogy a mai Szlovákia területén a X. századig csak szlovákok éltek (73. old.). Ezt a véleményét helynév-anyaggal argumentálja. Itt Szabó János Győző kitűnő dolgozatainak említését hiányolhatjuk elsősorban. A magyarság korai erdélyi emlékeit illetően Fjodorov és Polevoj álláspontját szedi ízekre (91–93. old.). A magyarok előtt ott csak szláv népességet szerepeltet (98. old.), a vlach = ősromán egyeztetést sem fogadja el az 1210 előtti időkre (104. old.).

A kötet III. fejezete „A törzsszövetség kora (a IX. századig)” címet viseli. Ebben úgy véli, hogy a magyar etnogenezis a IX. század 70-es éveire már befejeződött (107. old.) és a IX. század végére már létrejött a magyar etnikai tudat (118. old.). Ezután tekinti át a magyarság korai önálló életének bizonyító álláspontjait és megemlíti a „magyar” népnév eredetére vonatkozó egyik legújabb hipotézist (Veres P. 1977). A továbbiakban a kazár–magyar etnikai szembenállás elemzése következik (a 111. oldaltól). V. P. Susárin kitűnően ismeri mindazokat a ránk maradt írásos forrásokat, melyekben a honfoglalás előtti magyarok különféle neveken, etnikumokon szerepelnek, részletesen kitér ezek közül a turk etnikonra.

A könyv IV. fejezete „A közép-dunai etnikai terület elfoglalásának időszaka és a korafeudális államiság kialakulása (X. század). Ez a fejezet Bíbor­banszületett Konstantin „A Birodalom kormányzása” című munkájának elemzésével indul, melynek nem túl régen készült el pompás orosz fordítása és kommentárja G. Litavrin tollából (1982), de V. P. Susárin jól ismeri Moravcsik Gyula fordítását is, és kitér a forrás minden problematikus mozza­natára: Levedia lokalizálására, a szavárd kérdésre, a vezéreikre, stb. Ebben a fejezetben esik szó részletesen Julianus barát útjáról, és ezzel kapcsolatban a tatárföldi Bolse Tyigani falu közelében megtalált, vélhetően ősmagyar temetőről is. Sajnos, V. P. Susárin a temető téves keltezését adja meg, nem ismervén N. A. Mazsitov azt későbbre datáló kritikai véleményét. Ezután következik a baskír–magyar kapcsolatok részletes taglalása, a fennmaradt, magyarokra vonatkozó helynevek és orosz okleveles adatok számbavétele (melyre már magunk is utaltunk az 1959-ben megvédett kandidátusi dolgozatunkban). Ezek alapján nyilvánvaló, hogy a régi magyarok etnikai tudata sokkal ősibb (és igen szilárd!), mint a IX. század (164–165. old.).

Nem kerülte ki V. P. Susárin a máig nem teljesen tisztázott kavar (kabar) csatlakozás egész kérdéskörét sem (a 167. oldaltól). Ellentmond Moravcsik Gyula egykori véleményének, aki szerint a kavarok csatlakozása után a magyarság kétnyelvű néppé vált volna (169. old.), hiszen az sem bizonyított, hogy a kavarok egységes nyelven beszéltek, bár a rövid forrásadatból ez következik. Ezek után veszi sorra a törzsneveink kérdését, jártassága ebben a dologban is igen alapos, bár Berta Árpád legújabb magyarázatait nem ismeri (1989, 1992). A továbbiakban sajnálatos viszont, hogy Kiszely István antropológus egyáltalán nem kompetens, szakszerűtlen könyvére hivatkozik (2252. sz. bibliográfiai tétele) a 178. és a 182. oldalon. Egy másik esetben kénytelen másodkézből és nem egészen jól átvett adatokra támaszkodni, mert az eredeti közlemény nem jutott el hozzá (181. o., 2475 b. tétel). A Tisza-folyó nevével kapcsolatban megjegyzendő, hogy Melich véleménye elévült, jobb lett volna Szádeczky-Kardoss magyarázatát idézni. Néha-néha felbukkannak a különben igen jól tájékozott szerzőnél olyan bosszantó és zavaró tévedések is, melyeket kritikátlanul vesz át, mint Molnár E. véleményét arról, hogy az ősmagyaroknál létezett matriarchátus (199. old.), amit már magunk és Bodrogi T. is megcáfolt.

Rendkívül fontos a magyar őstörténetben a bolgár–magyar kapcsolat. Ez V. P. Susárinnak is így tűnik, ezért került bele oly részletesen ebbe a könyvbe a bolgár–török típusú nyelvekből a magyarba átvett szavak problematikája (206–211. old.). Gombocz Z. úttörő munkásságán azonban ma már túlléptünk (Róna–Tas A. 1996). Egyéb tekintetben ő maga sem ért egyet Gombocz véleményével (213. old.). Az iráni átvételek magyarázata is modernebbé vált ma már. Tévedésnek látszik az a vélemény, hogy Batbaján (vagy Baján) vezér népe észak felé vonult el. Inkább az a helyzet, hogy egyideig a Kaukázus előterében maradt bolgárok körében éltek még hosszú ideig az őseink.

Az V. fejezet „A feudális viszonyok megerősödése” címet viseli. Ez az időszak, a XI. század, már rendelkezett egészében ugyan fenn nem maradt, írásos történeti forrással, az Ősgestával, melyet sikerült a későbbi írásos források alapján részben rekonstruálni. Ebben a fejezetben a hangsúly a szláv–magyar kapcsolatokon, az együttélésen van, talán többet is foglalkozik ezzel a kérdés- és forráscsoporttal a szerző, amint az elvárható lehetne, habár a szlávok nyelvi és más hatása, azok beolvadása és szomszédsága rendkívül jelentős a magyar etnogenezis IX–XI. századi szakaszában. V. P. Susárin sorra veszi az egyes földrajzi területeket Magyarországon és Erdélyben egyaránt, bőven időzik a helynévanyagnál. Sajnálatos, hogy kimaradt itt a pozsonyi Stanislav Ján könyve, melyet nem ártott volna kritikusan áttekinteni. Ebben a részben különösen zavaróak a sajtóhibák, ami egyébként, sajnos, jellemző az egész könyvre (ez szokatlan és egyáltalán nem volt jellemző a korábbi orosz nyelvű tudományos szakirodalomra), nyilván nem a szerző hibája. A szláv–magyar együttélés és összeolvadás folyamatáról Györffy György véleményét követi (251. old.), és igaz és kemény kritikával illeti egy orosz történész és a már említett P. Ratkoš megtévesztő álláspontját (251–252., 258. old.). Legfeljebb sajnálhatjuk, hogy ez nem történhetett meg a 80-as években. Mintegy mellékesen említi meg, hogy a vlachokat a mai románok és moldovánok őseinek tartja (256. old.). Igyekszik viszont tisztázni, hogy a „sclavi” szó Anonymusnál nem a szlovákokat jelenti (259. old.). Egyszóval talán ez a könyv „legizgalmasabb” fejezete.

VI. fejezet: „A korafeudális magyar ‘nép’ (narodoszty) etnikai öntudata (XII-XIII. század eleje)” (316–359. old.) és végül a rövid zárszó a 360–361. oldalakon, melyben a szerző azt az alapkövetkeztetést vonta le, hogy a magyar „nép”’ (etnikosz) a IX-XII. század folyamán stabil volt. Véleménye szerint is ez az egész magyarságot, az egész társadalmat együtt jellemezte. Ezt a képet a vele érintkezésben állt etnikus közösségekkel való viszonyból láthatjuk. Ahhoz, hogy az etnikai öntudatot fel lehessen fedezni, szigorúan el kell különíteni az ideológiai jelenségektől.

V. P. Susárin könyvében természetszerűleg megtaláljuk a magyar honfog­laláskor előzményeinek, lefolyásának és szereplőinek a teljes problematikáját. Az oroszul tudó olvasó első alkalommal kap kézbe teljességre törekvő – nagy felelősséggel megírt – összefoglalást, értékelő áttekintést ezekről. Itt most nincs mód arra, hogy tételesen végigmenjünk rajtuk. A továbbiakban csupán egy-két vitatott dolgot emelhetünk ki közülük, egyúttal jelezve azt, hogy van még más álláspont is ezekkel kapcsolatosan.

V. P. Susárin véleményével szemben nem látjuk megnyugtatóan rendezve a honfoglalás előtti magyarság első ismert kalandozásainak az adatát, annak ellenére, hogy hivatkozik olyan magyar történészek munkáira (1976), akik szerinte ezt már megválaszolták és az ügyet lezárták. A 862-es magyar hadjáratról van szó, melyet 1898-ban Mátyás Flórián illetett – véleményünk szerint alapos – kritikával. Számunkra azonban nem megnyugtatóak azok a magyar ellenérvek, melyeket V. P. Susárin elfogad a könyvében, hivatkozva két nem magyar történész álláspontjára.

Igen becsületes dolog, hogy a szerző több évtizedes történész munkája során kialakított bizonyos véleményeire is kritikusan néz; közülük csak egyet említünk (174. old.), azért, mert ebben az esetben nem bizonyos, hogy a régi véleményét el kell vetnie, hiszen legújabban Berta Árpád szegedi turkulógus részéről bizonyító erejűnek látszó kísérlet történt arra vonatkozólag, hogy a magyar~megyer törzs mégis centrális helyzetet kellett, hogy elfoglaljon a IX–X. században.

Más dolog, hogy V. P. Susárin nem hivatkozik könyvében Álmos (~ Almus) nevével kapcsolatosan arra (149. old.), hogy az általa ismert vett jelentés mellett még más megoldások is léteznek (Róna–Tas 1996. 187.). Ennek az oka az, hogy a legújabb magyar munkák a könyv kéziratának nyomdába adásakor még nem állhattak rendelkezésére. Egyébként a kötet bibliográfiája óriási, összesen három és félezer címről szerzünk belőle tudomást (többet közülük a szerzőnek ki kellett hagynia, így előfordul az is, hogy a szövegben történő utalás nyomán viszont nem találjuk meg a munkát a bibliográfiában). Ekkora ismeretanyaga nincs és nem is volt eddig egyetlen orosz történésznek sem.

A kötet nagy jelentőségű, határozott nyeresége a nemzetközi szakirodalom­nak, és minden valószínűség szerint termékeny vitát fog kiváltani. A szerző teljesítményéhez gratulálunk!

 

V. P. Susárin: Rannyij etap etnyicseszkoj isztorii vengrov (A magyarok etnikai történetének korai szakasza). Moszkva, Rosspen 1997. 361 o., 362–502 bibliográfia, 3496 tételből.

 

Erdélyi István