Klió 1998/2.

7. évfolyam

Augustus mauzóleuma

Az Augustus-mauzóleum monumentális maradványai ma a modern Róma központjában, a Piazza Augusto Imperatorén találhatók. A terület természetes határát nyugat felé – ahogyan már az ókorban is – a Tiberis folyó képezi, kelet felől az ókorban a Via Flaminia, a mai Via del Corso volt.

A hatalmas síremlék eredeti kinézetéről a még ma is monumentális maradványok alapján alkothatunk valamiféle fogalmat. Augustus síremléke egyébként az etruszk tumulusokra, a híres halikarnassosi Mausoleionra valamint a samothrakéi Arsinoeionra emlékeztet. Az a tér, amelyet Augustus még ifjúkorában kiválasztott a már Kr. e. 28-ban elkészült síremléke építésére, a Mars-mező nyugati végében feküdt, tehát már a pomeriumon, a városfalon kívül. E területen, az antik világváros zajos forgatagától távol, már más patríciuscsaládoknak is megvoltak a síremlékei.

A római birodalmi eszmét megtestesítő császári dinasztia hatalmas jelképének szánva építette Augustus az óriási síremléket nem csak a maga, hanem a császári ház valamennyi hozzátartozója számára is. A hatalmas emlékmű eredeti kinézetéről Strabón így ír: „Egy nagy tumulus (sírdomb) emelkedik egy fehér kőből készült magas alapfalon. A tumulust annak legmagasabb pontjáig örökzöld fákkal ültették be. A tetején Augustus bronzból készült szobra áll. A sírdomb alatt helyezkedik el a császár sírja, valamint rokonainak és családjának sírjai. A síremlék mögött egy csodálatos sétautakkal átszőtt erdő terül el.” (Strabón V.3.8.)

Az egykori létesítményről alkotott képünket a még meglevő monumentális maradványok egészítik ki. Eszerint a hatalmas sírdomb átmérője 89 m volt, melyet kifelé egy kb. 12 m magas támaszfal biztosított. E támaszfalat travertin- ill. márványtömbökkel borították. A fal felső részét dór stílusú párkányzat zárta le. E mögött volt egy ciprusfákkal és örökzöld növényekkel beültetett földhalom, majd e fölött emelkedett a további körépítmény, amelyet 40 m magasságban a császár aranyozott bronzszobra „koronázott”. A bejárati ajtót, melyet csak egy utólagos temetés alkalmával nyitottak ki, két obeliszk szegélyezte. Ezek közül az egyik ma a quirinalisi palota előtti téren található, a másik pedig a Santa Maria Maggiore Bazilika előtt.

A sír belsejének közepén volt egy kis terem, a császár urnájával. A császári család hozzátartozóinak földi maradványait tartalmazó urnákat pedig az e központi terem körül kialakított termekben őrizték. A nagyszerű épületegyüttes további részeit képezték még az Ara Pacis (Augustus békeoltára, mely most az Augustus-mauzóleum mellett található modern épületben van elhelyezve; a Via del Corso mellett találták meg), az Ustrinum (halottégető), és az a nagy napóra (Gnómon), melynek maradványait nemrég a két obeliszk bázisával együtt találták meg.

Talán a sors iróniájaként is felfoghatjuk, hogy Augustus előtt előbb adoptált fiait és kijelölt utódjait temették el itt: vejeit, Marcus Claudius Marcellust (meghalt Kr. e. 23-ban), Agrippát (meghalt Kr. e. 12-ben), mostohafiát, Drusust (meghalt Kr. u. 9-ben) és a császár unokaöccseit, Lucius Caesart (meghalt Kr. u. 2-ben) és Gaius Caesart (meghalt Kr. u. 4-ben). A császár Kr. u. 14-ben követte őket. Végrendelete alapján tudjuk, megtiltotta, hogy lányának, Júliának, akit – mint ismeretes – kicsapongó életmódja miatt száműzetésbe küldött, sőt még Júliától született unokájának is itt legyen a végső nyughelye. Utódai közül minden bizonnyal Tiberiust, Caligulát és Claudiust temették még itt el.

Utoljára azért nyitották fel újra a mauzóleumot – 100 év után először –, hogy Julia Domna földi maradványait elhelyezzék itt, aki fiának, Caracallának Kr. u. 219-ben történt meggyilkolása után öngyilkos lett. Ez idő tájt azonban a síremlék már elveszítette egykori jelentőségét. Augustus mauzóleuma maradt az antik Róma legnagyobb síremléke. Ezzel csak a később Hadrianus által építtetett síremléket lehet összehasonlítani, melynek monumentális maradványai képezik az Angyalvár magját.

Az emlékmű a birodalom bukása után

Egy bizonytalan hír szerint Alarich Kr. u. 410-ben megparancsolta az Augustus-mauzóleum kifosztását. Az azonban bizonyos, hogy az óriási emlékmű tulajdonképpeni pusztulása csak a római kor után következett be. A középkorban a helyet Mons Augustinak (Augustus hegyének) hívták. Ezen elnevezés kétségtelenül legendás magyarázatához a Mirabilia urbis XII. századi adatai adnak segítséget. Eszerint a domb Augustus császár egyik rendeletének eredményeképpen jött létre, mely úgy hangzott, hogy valamennyi Rómába látogató kegyeleti okokból egy marék otthoni földet köteles hozni és azt e helyen elszórni.

A XII. században egy tehetős római nemesi család, a Colonnák családja a még meglévő falakat egy erődítményhez hasonló létesítmény építésére használja. Századokig tartó folyamatos pusztulás után az építmény ily módon teljesen új rendeltetést kap: egy jómódú nemzetségnek a város irányításának megszervezéséért folytatott fegyveres harca katonai „támaszpontja” lesz.

Megint csak károkat szenvednek a római építmény maradványai, amikor a megerősített létesítményt egy felindult néptömeg 1167-ben megrohanja és feldúlja. De már két generációval később a Colonnák mindent újra felépítenek (1241). A rablógazdálkodás, mely a XIII. század óta Róma még meglevő antik műemlékeit sújtotta, az Augustus-mauzóleumot sem kímélte. A még akkor meglevő márványtömböket más építkezéseknél alkalmazták, vagy mészégető kemencékbe kerültek.

A viszonyok csak X. Leó pápa idején (1513–21) változtak meg. Ő a Medici családból származott és Rómában is folytatta azt a mecénási tevékenységet, amely a Medici családra jellemző volt. 1519-ben az Augustus-mauzóleumban is ásatások kezdődtek. Az emlékmű akkori állapotáról Baldassare Peruzzi pontos méretadatokkal ellátott rajzai tudósítanak bennünket. Korabeli metszetek tanúsága szerint közvetlenül a részben még törmelékkel és földdel borított mauzóleumra házakat építettek, ami az építmény eredeti architektonikai karakterét természetesen teljesen eltorzította.

Az emlékmű belseje is új funkciót kapott: derűs itáliai kertet létesítettek benne. Sok évszázadon át megmaradt ez a park, még ha néhányszor gazdát is cserélt. A XVIII. század közepe táján Correa márki tulajdonába kerül. 1780. július 3-án az emlékmű belső tere ismét új rendeltetést kapott: az a hely, mely eredetileg halottak nyugvóhelyének volt szánva, most a világi szórakozás egyik színtere lett. A márki bérbe adta a kertet a spanyol Bernardo Matasnak, aki az egész komplexumot amfiteátrummá építi át. A mostantól kezdve Theatro Correának nevezett építmény persze nem színház a szó hagyományos értelmében, sokkal inkább hasonlít egy spanyol arénához (Plaza de Toros). Merthogy a Theatro Correát is bikaviadallal nyitják meg, és a következő 50 év folyamán is rendszeresen tartanak itt bikaviadalokat. Mivel ezen látványosságok során egyre-másra súlyos balesetek is történtek, a hatóságok már idejekorán beavatkoztak ilyen vagy olyan módon. Maga a pápa, V. Pius is elítélte e viadalokat, sőt pápai rendeletek is születtek, melyek szerint a klérus tagjai nem látogathatják e viadalokat. Azok a matadorok pedig, akik az arénában baleset áldozatai lettek, nem részesülhettek egyházi temetésben.

A XVIII. században a pápai kormányzat már nem törődött a dologgal. 1793-ban a mauzóleum akkori tulajdonosa unszolására újabb ásatásokra került sor. Ezek során az egykori falak lezuhant maradványait kiásták, de aztán ismét mellőzték és elhanyagolták. Sajnos a lelet semmiféle dokumentálására nem került sor.

1802-ben a Szentszék lett a műemlék tulajdonosa. 1810 júliusa óta az Augustus-mauzóleumban napközben is folytak színházi előadások. A XIX. század első évtizedében Giuseppe Valadier tervet dolgozott ki az épület átépítésére. Ezek alapján az épület szilárd, oszlopokkal alátámasztott fedelet kapott volna. A munkálatok megkezdődtek ugyan, de a mennyezet a helytelen kivitelezés miatt beomlott, és ezért az egész tervet feladták. Miután az emlékmű 1881-ben Tolfener gróf tulajdonába került, megvalósulhatott a régóta dédelgetett terv: az egész épület szilárd tetőt, üvegkupolát kapott. Ennek elkészülte után az épület új neve „Teatro Umberto I.” lett. Drámákat, operákat és operetteket mutattak itt be ezután. A színházat viszont hamarosan bezárták, mivel hiányoztak a rendőrség által előírt vészkijáratok.

Az épület ezután állami tulajdonba került, és elrendelték végleges bezárását. Ettől kezdve építési anyagokat tároltak benne, melyeket II. Victor Emánuel híres emlékművének építéséhez használtak. 1891-ben gipszmúzeumot akartak a mauzóleumban nyitni. 1907-ben Róma városa megbízást adott Rebacchi építésznek, hogy alakítson itt ki koncerttermet. A koncertek a fasiszta hatalomátvétel után is folytatódtak, majd 1926–1930 között ismét régészeti ásatások kezdődtek.

Az egykori Augustus-mauzóleum hatalmas maradványai ma egy modern tér középpontját képezik. A későbbi korokban ráépített házaktól megszabadítva, ciprusokkal és egyéb örökzöldekkel beültetve az építmény – változatos története ellenére – mégis visszakapott valamit antik méltóságából.

Maria Aurora von Hase Salto: «L’ augusteo». Das Augustusmausoleum im Wandel der Geschichte (Augustus mauzóleuma. Az Augustus-mauzóleum a történelem változásában). In: Antike Welt 1997/4, 297–308. p.

Kiss Sebestyén