Klió 1998/2.

7. évfolyam

A római katonák élelmezése

 

M. Junkelmann, német történész és író legújabb munkája, a Panis militaris elnyerte az 1997-es év régészeti szakkönyveinek kitűzött Ceram-díjat. A szerző eddig már öt bestsellernek tekinthető kötetet jelentetett meg a római hadseregről: Augustus légióiról, a lovasságról. Kutatási módszerének jellemző sajátossága, hogy nemcsak elméletileg, hanem a gyakorlatban is ellenőrzi eredményeit és megállapításait: néhány vállalkozó társával néhány hétig a római legionárusok életét élik. (Az ennek során készített színes képek élmény­szerűen illusztrálják a kötetet.) Az élelmezés érthető módon alapkérdés volt a hadsereg fegyelme és ütőképessége szempontjából. A szerző elsősorban a Rajna menti és a britanniai területek kora- és középső császárkori régészeti emlékei alapján dolgozik, de szem előtt tartja az antik szövegeket és az egyiptomi papiruszleleteket is.

A római hadsereg higéniai feltételeit egész a XX. századig a legjobbnak ítéli meg. Példaként a britanniai Hadrianus-fal egyik csapategységének feltárt latrináját idézi, amit akár már angolvécének is nevezhetnénk. A latrina mellett víztároló volt, melyből a víz részint az ülőkék alatti csatornába folyt – így öblítve azt –, részint az ülőkék előtti keskeny csatornába, melybe a katonák szivacsaikat mártották, hogy a még nem létező vécépapír helyett használják. Ezen túl a latrina belsejében két kis kőmedence volt elhelyezve kézmosáshoz.

Ilyen körülmények között nem csodálkozhatunk azon sem, hogy a római katonák nem voltak annyira műveletlenek, mint amilyennek sokan gondolják őket. A hadseregben ugyanis szigorú bürokrácia uralkodott, ami megkívánta az írás mindennapos használatát. De az sem árott, ha valaki edényeibe bele tudta karcolni a nevét. Ha egy katona nem tudott írni és olvasni, úgy lemondhatott a ranglétrán való előrehaladásról. Ha levelezni akart – erre is van példa –, úgy írni tudó társai segítségét kellett igénybe vennie.

Egy-egy határmenti terület társadalmi fejlettsége nagyban befolyásolta a hódítás előrehaladását is. Ha volt helyi arisztokrácia és bizonyos gazdasági infrastruktúra, úgy az együttműködés fokozatos kiépítése elősegítette a romanizációt, megkönnyítette a hadsereg ellátását és így a terület bekebelezését. Ez történt Britannia déli részén, míg a sziget északi részének meghódítása útjában épp az említett feltételek hiánya állt leginkább.

A 20-25 éves katonai szolgálatot csak akkor érthetjük meg, ha ezt hivatásnak, illetve megélhetési formának tekintjük. A katonák zsoldja (stipendium) valamivel magasabb volt (kb. évi 225 denarius), mint a kereső férfi lakosság átlagjövedelme (kb. évi 200 denarius). Emellett ha valaki megérte szolgálata végét, a legionariusok 3000, a praetorianusok 5000 denarius végkielégítést (praemia militaria) kaptak. Ebből – többnyire szolgálati helyük közelében – földet vásároltak, gazdálkodtak és bekapcsolódtak a település közéletébe. Egy egyiptomi papirusz tanúsága szerint a 225 denariusból a katona mindössze 13-at kapott kézhez, a többit levonták az ellátására, ruházatára, fegyverzetére stb. Így érdekeltté volt téve abban, hogy felszerelésére vigyázzon. A viszonylag magas végkielégítés azzal is magyarázható, hogy ezt a katonáknak csupán kb. fele érte meg.

A hadseregnek alapvetően önmagát kellett ellátnia. A katonák békeidőben termelő munkát végeztek: művelték a földet (frumentatio) és állatot tartottak (pabulatio). Ez a munka egyúttal fel is készítette őket későbbi gazdálkodó tevékenységükre. Ellátásukhoz hozzájárultak még a környező villagazdaságok is. A gabonát hatalmas csűrökben (horreum) raktározták el, ezek maradványai jól felismerhetőek a táborok területén. A hadsereg igényeinek kielégítésére jöttek létre a legióstáborok elővárosai (canabae) és az auxiliáris táborok kísérőfalvai (vici). Az itt kialakuló élettársi, később házastársi kapcsolatokból született gyermekek a hadsereg fontos utánpótlását képezték.

A katonák élelmezése igen egyszerűen történt. Elsősorban gabonát kaptak, amihez még szalonna, sajt, hús, bor és ízesítőszerként hagyma, só, ecet, olaj járult. Egy későrómai egyiptomi papirusz leírása alapján napi adagjuk kb. 1 kg. kenyér, fél kiló hús, ill. szalonna, 1 liter bor volt. Felszerelésükhöz tartozott a főzőedény (vasa) és az étkezőedény (cibaria). Ételük elkészítéséről maguknak kellett gondoskodniuk. Nincs nyoma annak, hogy valahol is közös étkeztetés folyt volna. A nyolcágyas szobákban (contubernia) elhelyezett egységek saját tűzhellyel rendelkeztek, és valószínűleg közösen főztek.

A mediterrán területek étrendjében a gabona, az olivaolaj és a bor játszották a meghatározó szerepet, míg az északabbra élő barbár népeknél a hús és a tej. A katonák a fejadagként megkapott gabonát maguk őrőlték az egyes contuberniumok tulajdonában lévő kézimalmokon. Az őrlemény a liszten kívül a korpát is tartalmazta, amit már csak takarékosságból is belesütöttek a kenyérbe (panis militaris). A kenyérnél gyorsabban és egyszerűbben elkészíthető étel volt a kása (puls). Ehhez tönköly, köles, árpa, búza őrleményét egyaránt felhasználták. Izesítésül olajat, fűszernövényeket (hagyma, koriander, zeller, mák), esetleg babot kevertek hozzá. Az így elkészített kását ki is száríthatták, és az akkor eltarthatóvá és szállíthatóvá vált. Talán így alakult ki a lepénykenyér is. A kelesztett kenyér készítése valószínűleg csak a császárkor elején terjedt el. A kenyeret is szívesen ízesítették különféle magvakkal.

A gabona után a legfontosabb élelmiszert a hüvelyesek (legumina) jelentették jól tárolhatóságuk, és nagy fehérjetartalmuk miatt. A zöldfőzelékek fogyasztá­sáról keveset tudunk, de bizonyosan szerepelt közöttük a káposzta, a zeller, a répa. Nagyon kedveltek voltak a gyümölcsök, melyek termesztését a rómaiak terjesztették el az Alpoktól északra. A táborok feltárása során nagy mennyi­ségben kerültek elő gyümölcsmagvak: alma, körte, szilva, szőlő, málna, őszibarack, cseresznye, dió, mandula, mogyoró. Többségüket tartósították is aszalással vagy mézben, mustban, ecetben áztatva. A tojás és a tej kisebb szerepet jászott a katonai étrendben, de a sajttal gyakrabban talákozunk. Aludttejből állították elő a savó lecsepegtetésével. Fűszernövények hozzáadásá­val, füstöléssel, sózással sokféle fajtáját készítették.

A hús rendszeres fogyasztásának egyik akadálya romlandóságában rejlett. Ennek ellenére gyakran adódott rá alkalom a vallási szertartások áldozatbemu­tatá­sait követően. A hadseregnek nagymennyiségű bőrre is szüksége volt a sátrak, pajzsok, mellvértek, szíjak, lábbelik készítéséhez, ami ugyancsak elősegítette a húsfogyasztást. A legkedveltebb a disznóhús volt, ami az északnyugati területeken háttérbe szorította a délen kedveltebb birka- és kecskehúst. A választékosabb étkezésben helyet kaptak a marhahús és a különféle szárnyasok is. A hús tartósítására a füstölést és sózást alkalmazták.

A mediterrán konyha nélkülözhetetlen részét képezték a tenger gyümölcsei: kagylók, csigák, tintahalak, rákok, languszták. Jellegzetes készítmény volt a halszósz (liquamen, garum), amit kis halaknak (makrélák, szardíniák) sóban való erjesztésével állítottak elő. Ezt a Kr. e. II. század elején tanulták el a rómaiak a görögöktől. Egyik előállítási központja Dél-Hispaniában alakult ki, ahonnan amphorákban szállították rendeltetési helyükre. Töménységük miatt elsősorban ízesítése használták. A nagyobb halakat sózással tartósították.

A táborok vízellátása is magas színvonalon történt, vízvezetékkel vagy kutakkal. A felszereléshez hozzátartozott a kulacs is, amiben azonban inkább bort, mint vizet tartottak. A borfogyasztás mértékére jellemző, hogy egy Vindolandában (Britannia) előkerült feljegyzés szerint egy 500 fős egységnek napi 635 liter bort osztottak ki. Elsüllyedt kereskedőhajók borosamphoráiból arra lehet következtetni, hogy Itália a Kr. e. I. században évi 50 000 hl. bort szállított Galliába, ahol akkor nagylétszámú katonaság állomásozott. Később Gallia is bortermelővé vált, és a britanniai csapatok már nyílván onnan kapták borellátmányukat. A borba gyakran tettek ízesítőszereket, pl. gyantát (resina), ami a számunkra szokatlan ízű görög retsinához hasonló lehetett.

A könyv fejezeteit 34 könnyen elkészíthető étel receptje zárja, köztük a híres moretumé, ami fokhagymából, juhsajtból petrezselyem, illetve zeller zöldjéből, olajból, ecetből áll – jól összezúzva és összekeverve. Étvágygerjesz­tőként színes felvételek szemléltetik az egyes ételek készítési folyamatát vagy végeredményét.

A kötetet 26 oldalas bibliográfia zárja, melynek tételeire a főszövegben rendszeres hivatkozásokkal találkozunk. A szerző tehát a témára vonatkozó tudományos eredményeket teljes mértékben beépítette munkájába. A nem szakemberek számára is érdekes olvasmány mindvégig megőrzi a tárgyszerű és szakszerű előadásmódot.

 

M. Junkelmann: Panis militaris. Die Ernährung des römischen Soldaten oder der Grundstoff der Macht (A katonák kenyere. A római katonák élelmezése vagy a hatalom alapanyaga). Kulturgeschichte der antiken Welt, Band 75. Mainz, Ph. von Zabern 1997, 254 o., XVIII színes tábla, 84 fekete-fehér,10 színes ábra.

 

Gesztelyi Tamás