Klió 1998/2.

7. évfolyam

Írtak és másoltak-e saját kezűleg az előkelő rómaiak?

A civilizált társadalmak kultúrtörténetének mindig egyik fontos kérdése, hogy az írásbeliséghez miként viszonyulnak a társadalom különböző osztályai. Különösen fontos probléma ez abban a római társadalomban, amely jól szervezett állami adminisztrációt épített ki, s elsők között valósította meg a szépirodalmi művek széleskörű közzétételét.

A szerző a többek szerint Terentius Nerót és feleségét ábrázoló ismert pompeii portré kapcsán teszi fel a kérdést, hogy vajon a képen ábrázolt könyv és íróvessző mennyire tükrözi a római elit és szubelit valós írási szokásait. Számos példával illusztrált cikkében azzal a véleménnyel vitatkozik, mely szerint míg az olvasni tudás a római elit körében elterjedt volt, az írni tudást már elhanyagolta a felsőbb osztály (William Harris). McDonnel arról is említést tesz, mennyire hangsúlyozta Nicholas Horsfall a diktálás szerepét. A két említett felfogás ellenében a cikk írója szerint a latin szerzők bizonyos esetekben maguk ragadtak tollat, máskor másoltattak. Bizonyos esetekben az előbbi előnyösebb volt mint a kényelmesebb utóbbi megoldás. A szerző példákkal világítja meg, milyen alkalmakkor írt sajátkezűleg a római elit tagja, és úgy gondolja, hogy a hamis autográf kéziratok létezését illetően kevesebb bizonyíték van, mint ahogyan azt eddig gondolták, és hogy az írás más tevékenységekkel együtt az írástudó római életének központi fontosságú eleme volt.

Harris azzal indokolja Quintilianus állítását, mely szerint a tiszteletre méltó rómaiak nem ügyeltek a szép kézirásra, hogy az írnokszolgák nagyon könnyen elérhetők voltak. A Subatianus Aquila egyiptomi praefectus írását és a Tiberius Iulius Theon három örökösétől származó dokumentumokat vizsgálva az ezeket író római polgárok kézírását Harris nem találja szépnek, könnyen olvashatónak. Az olvashatóság azonban viszonylagos fogalom, nem ítélhetjük meg annak határait a szakmailag képzett írnokszolgák írását alapul véve. Sok forrásban olvashatunk olyan szabad római polgárokról, akik igen szépen írtak. Általában véve megállapíthatjuk a tanulmány nyomán azt, hogy a magánlevelek sokkal olvashatóbbak, mint más dokumentumok, a saját kézírására pedig szerzője, ha nem volt írnok, az alkalmaktól függően különböző mértékben fordított gondot. Az alacsonyabb társadalmi osztály tagjaitól származó dokumentumokban az olvashatóság akár egy kéziraton belül is változhat.

Függetlenül attól, hogy mennyire volt jogos Quintilianus állítása, sok mű tesz említést olyan autográf szövegekről, amelyek a legtekintélyesebb rómaiaktól származnak. A vezető rétegből való római választhatott, hogy diktálni szeretne, vagy sajátkezűleg ír, de ez utóbbit tartották igazán udvariasnak, ha a levél egy közeli barátnak vagy rokonnak szólt, vagy egy feljebbvalónak, esetleg olyasvalakinek, akinek a levél írója hízelegni akart. Elfogadható mentséget ez alól csak sürgős üzleti ügy, utazás, betegség és még néhány dolog jelentett. Az autográf írás több előnnyel is bírt. Így írni illendőbb, biztonságosabb, kényelmesebb és hatékonyabb volt. Nem volt az sem szükségszerű, hogy egy sajátkezű irat rövid legyen. A fent említett részletek elsősorban a férfiak írási szokásaira vonatkoznak, az elit nő tagjainak írásáról ugyanis kevés adatunk van. Azt azonban feltételezhetjük, hogy talán kevésbé gyakorlott kézzel és kevesebbet is írtak. Bár oktatásuk általában már befejeződött a retorikai tanulmányuk megkezdése előtt, mégis elvárták tőlük azt, hogy részt vegyenek a római irodalmi életben és a levelezésben is. Bár a római közéletben nem vehettek részt, de néhány római nő foglalkozott a családi birtokkal, és így leveleznie kellett. Keresetet indíthatott, peres ügyekben járhatott el, és ennek kapcsán is szüksége lehetett az írásra.

Ami a szövegek javítását és másolását illeti, a szerző szerint, bár a piszkozat tisztázása az erre képzett rabszolgák feladata volt, mégis néhány felsőbb osztályból származó római sajátkezűleg javította a saját és esetleg barátai munkáit is. A római elit tagjai tudtak diktálás után is írni, erre a Catilina-féle összeesküvés tárgyalásán maga Cicero kérte meg a jelenlevő senatorokat. Azonban nagy különbség van a következő két dolog között: lejegyezni valaki szavait hallás után, vagy szorgalmas munkával reprodukálni egy kéziratot. Ez utóbbit a legalacsonyabb sorú rabszolgák végezték. Meg kell vizsgálnunk azokat az utalásokat, melyekben egy vezető rétegbeli rómairól azt olvashatjuk, hogy más munkáit másolja. A cikk írója szintén ezt teszi, részletesen elemezve Marcus Cornelius Frontónak egyik Marcus Aureliushoz, a császárhoz írt levelét, említést téve eközben a római rétorok és grammaticusok társadalmi helyzetéről is. A szerző a továbbiakban a másolást kifejező különböző latin igékkel foglalkozik, majd azt fejtegeti, miért lehetett oka Marcus Aureliusnak arra, hogy sajátkezűleg másolja le Fronto egy beszédét, melyről az előbbiekben említett levélben olvashatunk.

Myles McDonnel arra a következtetésre jut, hogy a felső osztálybeli római valamiféle pedagógiai gyakorlatképpen másolhatott, és megtörténhetett az is, hogy egy tudományokkal foglalkozó ember kötelezettségképpen lemásolt egy szöveget patrónusának. Ennek ellenére a másolás nem illett egy tekintélyes római polgárhoz, nem így az írás és a javítás. A római elit életében az írni-olvasni tudás fontos szerepénél fogva társadalmi elvárás volt. A kép ennek az elvárásnak megfelelően ábrázolja Terentius Neót és feleségét.

Myles McDonnel: Writing, Copying, and Autograph Manuscripts in Ancient Rome (Írás, másolás és autográf kéziratok az ókori Rómában). Classical Quartely 46 (ii) 469–491 (1996) Printed in Great Britain

Hegedűs Tímea