Klió 1998/2.

7. évfolyam

Neolitikum a Kárpát-medencében

A kötet szerzője az 1975–1986 között végzett magyarországi, magyar–szovjet régészeti ásatások egykori társ-vezetője, a történettudományok doktora, a SZUTA moszkvai Régészeti Intézetének tudományos főmunkatársa. A kötet a szerző halála (1990) után jelent meg, V. I. Markovin szerkesztésében, összesen 600 példányban.

A szerző tollából 1969-ben már napvilágot látott egy másik kiváló monográfia is (Nyeolit Grecii). Széleskörű (beleértve a magyart is) nyelvtudása és a könyveiben feldolgozott területek személyes ismertsége mindkét monográfiát magasszintű, jelentős művé emelte. Ezt szemlélteti a csatolt óriási bibliográfia is (három és fél oldal a szláv nyelvű, tizenöt oldal a latin betűs része).

Az alábbiakkal a korán elhunyt neves szerző jelentős kötetére és munkásságára szeretnénk felhívni a figyelmet, méghozzá úgy, hogy a főleg írásos forrásokkal foglalkozó történészek is megérthessék a régészeti forrásokból levonható történeti következtetéseket.

Most tehát a történeti vetületeket és nem bizonyos régészeti részleteket szeretnénk bemutatni a könyvből az újkőkorszak magyar és külföldi szaktudósai számára, ezért alapozzuk ismertetésünket főleg az összefoglalásra (250–260. o.), amely a Kr.e. VI. évezred közepétől az V. évezred harmadik negyedéig terjedő fontos időszakra vonatkozik (az egyes emlékek, lelőhelyek C₁₄-es keltezését táblázat is szemlélteti a kötetben – 247–248. old.). A szerző nemcsak ez emberkéz alkotta (artefakt) leleteket vette alapul, hanem a történeti növény- és állattan és a paleoökonomika adataira is épített a következtetései során. A többrétegű települések feltárt anyagai alapján a Kárpát-medencében és azon tú1 főleg a Balkán-félsziget északi részén meg lehetett világítani a korábban kevésbé kutatott legrégebbi újkőkort, amit a szerző három periódusra osztott fel. Már ebben a legkorábbi újkőkorban az ember termesztett gabonaféléket (árpát, búzaféléket, lencsét) és tenyésztett juhot. Ezt már a kerámiával még nem rendelkező korai újkőkorban meg lehetett találni a Görög-félsziget területén, s az ilyen jellegű gazdálkodás elterjedt északra, a Duna mellékére, a Kárpát-medencébe is.

Az európai „neolitizáció” korai szakaszának a történelme (a Kr. e. VII. évezred végétől indulva) még sok tekintetben nem világos előttünk, ezt a célt is szolgálja V. Tyitov monográfiája. Ebben az időben Nyugat-Anatólia felől egyes népcsoportok eljutottak már Európába (sőt Kréta szigetére is, mint annak első lakói), de a kerámia nélküli újkőkor emberének a nyomait a Kárpát-medencében még nem találták meg. Valamikor a Kr. e. VI. évezred derekán a Közel-Kelet felől újabb néphullámok jutottak el Délkelet-Európába, megjelenésüket kétféle, talán egyidejű, agyagedényművesség jelzi. Ezek a népcsoportok két központból és két különböző vidéket hódítottak itt meg. Egységes csoportjellegüket az agyagművességben is tükröződő azonos ízlésvilág képe jelzi. Közülük az első újkőkori kultúrát, azaz annak hordozóit a Balkán-félsziget északi részén és a Kárpát-medencében a Tisza mellett, a Körösök torkolatáig és Erdély egy részén „Gura Baciului kulturális csoport” néven nevezi a régészet, ez a Kr. e. VI. évezred harmadik negyedében létezett. Lényeges megállapítása vele kapcsolatban a szerzőnek az, hogy ez a csoport nem a Kárpát-medence-beli mezolitikum bázisán alakult ki, hanem jóval távolabbi és már hosszú idő alatt felhalmozódott hagyomány jelzi az eredetét.

A továbbiakban a szerző a tőle délre elhelyezkedett, nagyjából egyidejű koraneolitikus kulturális csoportokat veszi sorra, és jellemzi őket Bulgária és a görögországi Makedónia területén, valamint utal azoknak a Trákia területén létezett hasonló csoportokkal való szoros kapcsolatára. Ezeknek a csoportoknak nyugat felől az ún. „impresso” kerámiával jellemzett népcsoport volt a szomszédja, amely lassan kelet felé terjeszkedett, és ott, ahol korábban a festett kerámiát használók laktak, kialakult a Kr. e. VI. évezred utolsó negyedétől kezdve a Protostarčevo–Protokörös-kultúra. A Protostarčevo kultúra tehát a második a Kárpát-medence újkőkorának az elején. Említett keltezését C₁₄-es elemzések igazolják. Tulajdonképpen ez ugyanaz, amit a magyar kutatók Protokörös, a románok pedig Protokriş-kultúrának neveznek, mert ez nem csupán délről felhatolt előzmény, hanem a kettős néven nevezett kultúra szerves része is egyúttal. Végeredményben ez a kultúra nem az említett Gura Baciului, hanem az impresso bázisán jött létre, bár bizonyos festett kerámiás hagyományokat és egyéb tárgytípusokat is megőrzött (mindig népcsoportok tevékenysége, léte és keveredése van a háttérben!). Elterjedési területe (= hordozóinak lakóterülete) is nagyobb az előzőnél. A szerző hipotézise az, hogy a Protokörös-kultúra népe részben elérhette a nagy Tisza-kanyart, és ott létrehozta a Szatmár-csoportnak nevezett kulturális egységet. Hordozóinak (népének) gazdasági életéről keveset tudni, ami ismeretes, az éppen a jól feltárt magyarországi lelőhelyekről ismert (pl. Röszke-Lúdvár). Főleg állattenyésztéssel, ezen belül főként kisállattartással (juh, kecske), kisebb mértékben szarvasmarha-tartással, és igen csekély mértékben sertéstartással foglalkoztak a (szarvas-, vaddisznó-)vadászaton kívül.

V. Tyitov érinti a Balkán–Duna-menti termelőgazdálkodási centrum igen jelentős kérdését is. Ez a centrum azonban nem elsődleges, hanem a korábbi, előázsiai központ nyomán alakult ki, valamikor a Kr. e. VII. évezredben. Ez a földművelés igen sok archaikus gabonafélét őrzött meg (termelt) majd 2,5 évezreden át, azaz nem kapott újabb impulzusokat délkelet felől. Végül a Kr. e. V. évezred elején ez a Balkán–Duna-menti központ továbbadta ismereteit az egész Európa gabonatermelésre alkalmas földjein élő népcsoportoknak.

A Kr. e. VI–V. évezred fordulóján jött létre a Starčevo–Körös–Kriş kulturális egység. Ennek a belső időrendje még nincs végévényesen kidolgozva.

Az V. évezred derekán az említett Balkán–Duna-menti központ területén új régészeti kultúrák megjelenését lehet megfigyelni, ezek a Vinča-kultúra és az alföldi vonaldíszes kerámiakultúrája, egy részük egy ideig párhuzamosan létezett az említett Starčevo–Körös–Kriş kulturális egységgel, más kultúrák kívül estek ennek a területén (pl. a vonal-szalagdíszes kerámia kultúrája).

A Vinča-kultúra eredete vitatott. Egészében véve részét képezi a polírozott felületű fekete kerámiával rendelkező óriási egységnek. Gyökerei a Balkán közepére, sőt déli részére nyúlnak vissza. Hordozói a földművelés mellett elsősorban szarvasmarha-tartók és sertéstenyésztők voltak. Elemei, részei(?) a Kárpát-medence déli vidékein is felbukkannak az ásatások során. Embertani szempontból érdekes, hogy a Földközi-tengeri típust képviselő hordozói között az európai mezolitikum embere, a cromagnoni embertípus is előfordult.

Az alföldi vonaldíszes kerámia kultúrája részben ott terjedt el, ahol valamivel korábban az említett Szatmár-csoport népe élt, de kerámiája attól igen jelentős mértékben eltér.

A harmadik, az előbbivel össze nem tévesztendő újkőkori kultúra a vonal-szalagdíszes kultúra (más néven első dunai kultúra). Eredete vitatott, nem eredhet sem a Körös-, sem pedig a Starčevo-kultúrából. Legközelebb a korai Vinča-kultúrához áll, már ami a termelt szántóföldi növényeket illeti. Cseh antropológusok szerint hordozói Földközi-tengeri embertípust képviseltek, cromagnoni elemek nélkül. A Vinča-kultúra eredetét akkor lehetne feltárni – véli a kötet szerzője –, ha a dél-magyarországi Szakálhát–Lebő csoport korai fázisát meg lehetne találni az emlékek között, mert ez a csoport a Vinča-, vonal-szalagdíszes kerámia kultúrák keveredését mutatja. A vonal-szalagdíszes kultúra legkorábbi fázisa már bizonyos terjeszkedést mutat, népe a Duna mentén kilépett egyrészt a Kárpátokon túlra, Morvaország irányába, és északon Lengyelország felé, stb. Ha bebizonyosodna, hogy a Vinča-kultúra és a vonal-szalagdíszes kultúra ősi kapcsolatokkal bír, akkor lehetne beszélni eme két nagy kulturális egység „Körös-alapetnikumáról”.

Ezekről a részletekről a szaktudósoknak kell majd vitatkozniuk, reméljük, hogy ezt a magyar kutatók is meg fogják tenni, hiszen maga ez a könyv is nemzetközi viták tüzében született, kevés az olyan magyar tanulmány, amely kívül került a szerző látókörén, pl. Raczky Pál vagy Bóna lstván cikkei a „Régészeti tanulmányok Kelet-Magyarországról. Debrecen, 1986,” kötetben, illetve Korek József dolgozata a szegedi Móra Ferenc Múzeum 1966/67. 2. sz. évkönyvében, valamint ennek a szerzőnek az Acta Archeologica, 29. kötetében (1977) megjelent másik dolgozata. A román szakirodalomból legfeljebb T. Badernek 1968-ban a kolozsvári Acta Musei Napocensis 5. kötetében megjelent cikkét hiányolhatjuk.

V. Sz. Tyitov: Nyeolit Karpatszkogo bassz na isszledovanyija i Matyeriali (A Kárpát-medence újabb kőkora. Kutatások és anyagok). Moszkva, Nauka, 1996. 284 p. 46 ill.

Erdélyi István