Klió 1998/2.

7. évfolyam

A risorgimento

Az olasz történelem egyik leginkább kutatott és leginkább ismerni vélt korszaka kétségtelenül a risorgimento, az Itália egységéért és függetlenségéért vívott több évtizedes küzdelem. Lucy Riall ír történésznek, számos, az olasz egység történetét tárgyaló munka szerzőjének könyvét olvasva rájöhetünk, hogy a risorgimentóról alkotott eddigi elképzeléseink nem feltétlenül állják meg maradéktalanul a helyüket. Az utóbbi évtizedek ún. revizionista történetírása több ponton is szembeszállt a hagyományos szemléletmóddal, számos, mindezideig elhanyagolt területre is ráirányítva a figyelmet.

Már az egységhez – a XVIII. század végétől 1861-ig – vezető út eseményeinek rövid összefoglalásából is kitűnik, hogy ezt a folyamatot sok ellentmondás kísérte. Ezeknek a politikai, társadalmi, gazdasági és ideológiai problémáknak a bemutatására kerül sor oly módon, hogy a szerző a hagyományos álláspont(ok) ismertetése után számbaveszi a revizionista történetírás megközelítéseit.

Vitathatatlan, hogy a risorgimento fordulópontot jelent Olaszország történetében. Itália nemzetté válik, rátalál „alapító atyáira” (Cavour, Mazzini, Garibaldi) és politikai eszméire (liberalizmus, nacionalizmus, republikanizmus), a modern világba lép. Az ancien regime bukásával kezdetét veszi a parlamentáris rendszer kifejlődése, a hagyományos vidéki társadalom felbomlásával pedig a modern városi élet megszületése. Elkezdődik az átmenet a feudális gazdaságból a kapitalista gazdaságba, a regionális identitás mellett pedig megjelenik az egységes nemzeti kultúra.

A fasizmus térhódításával az olasz historiográfiában két markáns felfogás alakul ki a risorgimentóról. Benedetto Croce idealista filozófus célja az olasz liberalizmus értékeinek védelme. Olvasatában a mérsékeltek hűek maradtak liberális elveikhez, a parlamenti rendszerhez, a világháború azonban ezt a rendszert lerombolta, s ezzel lehetővé tette a fasizmus előretörését. Crocéval szemben Antonio Gramsci fogalmazta meg a marxista álláspontot. Gramsci szoros kapcsolatot lát a liberalizmus és a fasizmus között. A risorgimento „passzív forradalom” (tömegek részvétele nélküli forradalom): a konzervatív liberálisok (mérsékeltek) összefogtak a még létező feudális renddel a forradalmár liberálisok (demokraták) ellen. Ennek következtében mély szakadék támadt az állam és a társadalom között, ami politikai instabilitáshoz, belső társadalmi zavarokhoz vezetett, ennek pedig egyenes következménye a fasizmus. A második világháború után tovább folyt a küzdelem a két szemlélet között. A marxista történészek szerint a mérsékeltek vezette „passzív forradalomnak” volt alternatívája: a demokrata irányzat. A liberális történészek pedig az Itália politikai és gazdasági fejlődésének útjában álló akadályokat helyezték a középpontba: külső hatalmaktól való függés, állandó belső egyenetlenség, gazdasági elmaradottság, reakciós kormányok. Mindezek ellenére ért el a liberális mozgalom igen jelentős eredményeket. A risorgimentót tehát az előző szemlélet kudarcként, az utóbbi sikerként fogta fel. A revizionista történetírás kritikával illeti mindkét risorgimento-interpretációt. Gyanúsan szemléli a „kettős forradalom” elméletét, és más területekre helyezi a hangsúlyt, mint a liberálisak és a marxisták.

Az utóbbi évtizedek egyik fő kutatási iránya a restaurációs időszak (1815–1848) kormányainak vizsgálata, szerepük átértékelése. A hagyományos (liberális) megközelítés szerint a risorgimento küzdelem a liberálisok által képviselt haladás (polgári mozgalom, kapitalista gazdaság, ipari társadalom) és a restauráció kormányai által megjelenített reakció („trón és oltár szövetsége” a haladás ellen) között. A revizionista történetírás elutasítja a haladás és reakció közötti merev különbségtételt. A restauráció kormánypolitikájának kétségtelenül létező reakciós vonásai mellett a pozitív elemekre is ráirányítja a figyelmet. Hiba egy kalap alá venni a kor összes kormányát, ugyanis némelyiknél kifejezetten haladó intézkedések is fellelhetők, mint például az osztrák adminisztráció Lombardiában és Venetóban. Nemzetközi összehasonlítással pedig bebizonyítják, hogy a XIX. század közepéig a cenzúra és a katonai elnyomás az európai államok többségében létezett, s ebből a szempontból nem nevezhetők különösebben reakciósnak Itália államai. Az az infrastruktúra, amelynek hiányát a liberálisok felrótták, más európai országokban is csak elvétve volt meg. Végezetül pedig a magas védővámok a múlt század közepéig más európai államokban is megszokottak. Időnként feltűntek reformra hajló konzervatív vezetők, mint Consalvi bíboros az Egyházi Államban, vagy de’Medici a Bourbonok királyságában, akik adminisztratív reformok bevezetésével megpróbálták közös nevezőre hozni a hagyományt és a megújulást. Ezekben az „adminisztratív monarchiákban” a reformok több problémát vetettek fel, mint amennyit meg tudtak oldani. A reformer konzervatívok elbuktak, mivel nem voltak képesek megtalálni a megfelelő utat reakció és forradalom között. A középútra egyedül Piemont lelt rá, s ennek előnyeit az 1850-es években Cavour használta ki. Piemontnak, persze, rendelkezésére állt az, ami a többi államnak nem: független külpolitika és széles társadalmi támogatás.

A hagyományos történetírás azonosítja a risorgimentót a polgárság törekvéseiveI. Ez összefüggésben áll azzal az általános vélekedéssel, mely szerint a XIX. század a polgári haladás időszaka. Néhány történész szerint azonban a risorgimento „sikertelen polgári forradalom”, eltérés a liberális polgárság modelljétől. Gramsci felfogásában a polgárság nem volt elég erős ahhoz, hogy maga köré gyűjtse a népet („passzív forradalom”), gyengesége miatt kompromisszumra kényszerült a feudális renddel. Erős polgárság hiányában tehát az arisztokrácia jelentős szerepet játszott a risorgimentóban. A társadalomtörténeti vizsgálódások középpontjában jelenleg a középosztályok állnak, a változáshoz, a modernizációhoz való viszonyukat kutatják. A szerző arra a megállapításra jut, hogy a kutatások jelenlegi szintjén a társadalmi változások összetettsége nem teszi lehetővé, hogy megalapozott következtetést vonhassanak le a társadalmi szerkezet és az egyesítés kapcsolata kérdésében. Néhány sajátos vonásra azonban fel lehet hívni a figyelmet. A társadalmi mobilitás Itália nagy részén inkább a politikai, mint a gazdasági változásokból következett, a polgárság, főként délen, a helyi adminisztrációban vállalt jelentős szerepet. A dél-itáliai városfejlődésnek is megvoltak a maga sajátosságai, mint a nők nagyarányú vándorlása északra, aminek következtében jelentősen megnőtt az elhagyott újszülöttek száma. Az pedig az infrastruktúra szinte teljes hiányának és az embertelen körülmények következményének tudható be, hogy a kolera 1837-ben Palermo lakosságának egyhatodát, azaz 27 ezer embert pusztított el.

A gazdasági kutatások középpontjában az olasz ipari forradalom késésének és „szabálytalanságának” kérdése, illetve az Észak–Dél kettősség problémája áll. Az 1950–60-as években élénk vita alakult ki e témában: Emilio Sereni, marxista kutató szerint a gazdasági elmaradottság oka az, hogy a polgárság gyenge, a déli parasztság forradalma pedig elbukott az egyesítés idején, így nem alakulhatott ki erős belső felvevőpiac az itáliai ipari termékek számára. Rosario Romeo, szintén baloldali történész tagadja mindenféle déli parasztforradalom lehetőségét. Az olasz ipari fejlődés megkésettségének okát nem a belső piac hiányában látja, hanem az „eredeti tőkefelhalmozásból” eredő problémákban. A Romeo szerint az 1880-as években meginduló észak-olaszországi iparosodást az állami támogatás tette lehetővé, mégpedig a déli mezőgazdaságtól való elvonások révén. Az Észak–Dél különbség egyik oka is ebben keresendő. Az amerikai Alexander Gerschenkron tagadja a mezőgazdasági többlet elvonását. Szerinte nem az állam, hanem a bankok játszottak kulcsszerepet az ipari befektetésekben. Az állami beavatkozások pedig negatív hatásúak voltak: az 1880 után bevezetett protekcionista politika fékezte a gazdasági fejlődést.

Az utóbbi évtizedekben számos munka felhívja a figyelmet az ún. protoindusztrializációra. E modell leírja és próbálja megmagyarázni ezt az Európában a XVIII. század közepétől a XIX. század közepéig lezajló folyamatot, amelynek következtében az ipar vidéken a földműves családok részidőben (part-time) való foglalkoztatása révén teret nyert. A protoindusztrializáció elsősorban a szegény mezőgazdasági területeken vált fontossá, ahol a földművesek ebből a szektorból származó jövedelmükkel kiegészíthették nyomorúságos bevételüket. Ez a forma nem azonos a háziiparral, távoli, esetleg külföldi piacra termel, félúton áll a kézműves és gyári termelés között. A protoindusztriális tevékenység nem jelentette biztosan az ipar további fejlődését, nem feltétlen alakult ki belőle a gyáripar. Ezt a modellt Itáliára – legkidolgozottabb formában – Luciano Cafagna alkalmazta. Elmélete szerint Észak-Itália mezőgazdasági termékeinek (selyem, sajt) exportbevételéből származó többlete a hitelbankokon keresztül az ipar területére áramlott, s ez adott lökést az északi gazdaság 1820 után kezdődő protoindusztriális átalakulásának, amely a kézműves termelésen alapult.

Cafagna az egyesítés utánra teszi az iparosodás második hullámát, amelyet a gyári termelés, a gépesítés növekedése és a gyors urbanizáció jellemez. Az olasz iparosodás fokozottságát hangsúlyozza, tehát a fejlődés hullámokban történik, nem egy „nagy ugrás” következménye. A gazdasági kettősség (Észak–Dél) kérdésével nem foglalkozik. Álláspontja szerint nem népek és államok, hanem régiók, esetünkben Észak-Itália világgazdaságban betöltött szerepét kell vizsgálni. Erősebb gazdasági kötelékei alakultak ki idegen országokkal, mint a többi itáliai állammal. Sőt, Cafagna szerint a politikai egység létrehozása gazdasági szempontból hibaként is értelmezhető: inkább késleltette, mintsem elősegítette az iparosodást. Egyébként Dél „általános elmaradottságának” képe is módosult. Az újabb kutatások kiemelik, hogy nem az egész ipar elmaradott, ugyanis Nápoly környékén például modern kohászat, más területeken fejlett textilgyártás alakult ki, a szicíliai kikötővárosok forgalma pedig gyorsan nőtt. Lassan megfogalmazódik az a merésznek tűnő vélemény is, miszerint ami Délen van, az nem elmaradottság, hanem a fejlődésnek egy másik útja. A hagyományos történetírás szerint a Dél gazdasági fejlődését a feudális múltjához kötődő vidéki társadalom archaikus magatartásformái és hagyományai akadályozzák. A fő probléma tehát a Dél gazdasági és társadalmi mozdulatlansága. A revizionista történetírás szerint azonban a termelési formák sokfélesége, a tulajdon különböző típusai, a változatos szerződések nem a mozdulatlanságot bizonyítják. Ugyanakkor ez utóbbi kutatók sem tudnak hiteles magyarázatot adni a Dél általános gazdasági fejlődésének elmaradására. Talán azok haladnak jó irányban, akik az elmaradottság fő okát az infrastruktúra hiányában keresik.

Az olasz risorgimento kiváló brit kutatója, Denis Mack Smith és követői szerint az egységes Olaszország létrejötte a nemzetközi ellentéteknek és a Savoia-ház dinasztikus terjeszkedésének köszönhető, sőt, egy meghatározásuk szerint „sorozatos tévedések gyümölcse”. Természetesen az olasz történetírás egyes irányzatai is megfogalmazták nézeteiket e témában. Nacionalista magyarázat szerint az egység a nemzeti hősök tevékenységének, a reálpolitikai megközelítés szerint pedig Cavour reálpolitikájának az eredménye. A marxisták az olasz egység létrejöttében a „kettős forradalom” (gazdasági és politikai) fontosságát emelik ki. A revizionista történetírás mindegyik magyarázatot megkérdőjelezi, de különösen a nacionalista irányzat kritikájával foglalkozik. Kiemelten felhívják a figyelmet a regionális ellentétek tartósságára: a nacionalizmus nem nyújtott szilárd bázist az olaszok (szicíliaiak, toszkánok stb.) egyesítéséhez, nem vált a korábbi megosztottság alternatívájává. Megfogalmazásuk szerint a nacionalizmus inkább terméke, mintsem előidézője az egységnek. Ez nehezen tartható nézetnek mutatkozik; ha nincs szerepe a nacionalistáknak 1860 előtt, igen nehéz megmagyarázni például Garibaldi sikereit. Nyilvánvaló, hogy nem a nemzeti mozgalmak hozták létre az egységes Olaszországot, hanem Piemont. A nacionalizmus mozgósította azonban a közvéleményt Piemont érdekében, gondoljunk csak az 1857-ben alapított Olasz Nemzeti Társaság tevékenységére. A francia forradalom időszakára visszanyúló olasz nacionalizmus lett a közös nevező az Itália helyzetének megváltoztatásáért küzdő irányzatok számára, még akkor is, ha mást jelentett a mérsékelt liberálisok, s megint mást a mazzinisták számára. Az egyesítés után továbbra is megmaradt, illetve újabb keletű problémák miatt aztán sokan csalódtak a nacionalizmusban is.

Lucy Riall historiográfiai könyvéből nem csak az olasz egységfolyamat hagyományos értelmezéséről, értelmezéseiről kapunk tömör összefoglalást, hanem részletesen megismerkedhetünk az utóbbi évtizedek ún. revizionista történetírásával, amely speciálisan nemzeti analízis helyett elsősorban összehasonlító vizsgálatokat folytatva, ha nem is alapjaiban átértékelt, de mindenképpen módosított, árnyaltabb risorgimento-képet tár elénk.

Lucy Riall: Il Risorgimento. Storia e interpretazioni (A risorgimento története és magyarázatai). Donizelli ed., Roma, 1997, 144 p.

Pete László