Klió 1998/2.

7. évfolyam

Az új „annalisztikus” történetírás

A narratív történetírás – sokak véleménye szerint – a krónikával szemben előnyt élvez abban a tekintetben, hogy eseménytörténet kibontakozását mondja el. A történelmi elbeszélés cselekménye legalább három összetevőre bontható: egy kiidulópontra vagy helyzetre, amely meghatározza a történet fejlődésének feltételeit; egy végső helyzetre, amely jelentős mértékben különbözik a kiindulópontként szolgáló helyzettől és a történet eredményét adja; s egy középső részre, egy fordulópontra, amelynek során a kiinduló helyzetből a véghelyzet alakul ki. Összefoglalva: egy esemény történelmi jelentését az adja meg, hogy elmondjuk, hogyan jött létre és hogy mi következett belőle. A baj ezzel a magyarázattal azonban az, hogy ilyen „vegytiszta” képlet mindössze a fikciós események leírásánál létezik. Valós események esetében számos nehézség vetődik fel ezzel az elképzeléssel kapcsolatban.

A múlt minden egyes eseményét nem csupán egyetlen egy, hanem számos – sőt számtalan – történet elemének lehet felfogni. Más szavakkal: számos olyan történetet lehet megalkotni, amelyben egy adott esemény lehetséges elemként felmerül. Ha pedig a szóban forgó esemény túl sok történet metszéspontjába esik, akkor rendkívül nehézzé válik az értelmezése. Továbbá, a modern történelemfelfogás arra a feltevésre épül, hogy végső elemzésben mindegyik történelmi elbeszélés vagy események kombinációja egy mindent átfogó összefüggésbe, a „Történelembe” ágyazódik. Az eseményeknek általunk tulajdonított történelmi jelentést a jelen körülményei és szükségletei szabják meg, azaz, a jelentés relatív. Ami egy esemény keletkezésének pillanatában, vagy egy adott korban jelentősnek tűnt, teljesen jelentéktelen lehet egy másik korban, s a tétel megfordítva is igaz.

Nem árt ugyanakkor megvizsgálni azt is, folytatja Lucian Hölscher, hogy mi maga a történelmi esemény. A fentiekből következően ugyanis arra az álláspontra juthatunk, hogy az a valóság és a fikció egyfajta keveréke. Egyfelől egy bizonyos történelmi összefüggéssel lehet csak kapcsolatba hozni, másfelől számos, egymással akár homlokegyenest eltérő jellegű magyarázat kiinduló-pontjaként is szolgálhat. A történelmi esemény problematikus jellegét leginkább a közvetlen tapasztalás pillanatában lehet megérteni: egy eseményt történelmi szempontból jelentősnek találunk, amikor egy sor másik, a jövőben általunk elvárt esemény sorába helyezzük azt. Ilyen értelemben egy történelmi jelentőségű esemény a megtörténte pillanatában nem több, mint bizonyos, gyakran egymásnak ellentmondó várakozások eredménye. Ha a várakozások valóra válnak, az esemény helye stabilizálódik a történetben, ha meg nem, akkor az illető esemény feledésbe merül: új események és új várakozások szorítják a háttérbe.

Érdemes egy pillanatra megállni ezen a ponton, amikor a történelmi várakozások történelmi tapasztalatokká válnak. A történelmi események jelentősége általában nem magában a megtörténésben rejlik, hanem abban, hogy a kortársak hogyan tekintenek rájuk. Sok esetben azonban az utókor jelentős mértékben megváltoztatja a korabeli felfogást. Ebből a tényből Lucian Hölscher azt a következtetést vonja le, hogy egy esemény történelmi jelentőségét valójában az általa a”várakozások struktúrájának” nevezett tényező adja meg. A történelmi események jelentősége többnyire független attól, hogy ezek az előzetes várakozások valóra váltak-e, vagy sem. Példaként Adolf Hitler kancellári kinevezését említi a szerző. A németjobboldali pártok azt várták ettől az eseménytől, hogy Hitlert leköthetik majd a kormányzási feladatokkal és ezáltal politikai stabiliást biztosíthatnak, míg – ezzel szemben – az esemény a diktatúra kiépítésének kezdetét hozta. A mi szempontunkból az a lényeges mozzanat, hogy az esemény nem vesztette el történelmi jelentőségét, hanem mindössze annak jelentése változott meg. Természetesen ez nem igaz minden olyan eseménnyel kapcsolatban, amelyekről azt várják a kortársak, hogy jelentősek lesznek a jövőben. Néhány esemény megtörténte előtt lényegesnek tűnik a történelem szemszögéből, de végül nem felel meg a várakozásoknak. Például, 1989 nyaráig Erich Honecker jövőbeli lemondása állami- és pártbeli tisztségeiről fordulópontnak tűnt az NDK történetében. Amikor azonban ez az esemény valóban bekövetkezett október végén, akkor már csak a keletnémet kommunista rezsim felbomlásának egyik epizódjává degradálódott. Ehelyett, például, az október 7–9-i lipcsei tüntetések, vagy a berlini fal november 9-i lebontása vált történelmileg valóban sorsfordító eseménnyé.

A történelmi idő kérdése ugyancsak számos vitára adott alkalmat. A történelmi időt a történelem alapvető struktúrájaként, vagy a történelmi érzék médiumaként szolgáló tényezőként lehet értelmezni. A történelmi idővel összefüggésben azonban három területen merülhetnek fel súlyos aggályok: 1) a történelmi idő egységességével; 2) a történelmi idő nyelvi megjelenítésével; valamint 3) a történelmi idő fikciós jellegével kapcsolatban.

1) A történelmi idő koncepciója csak az utóbbi időben bukkant fel. A XX. század elején az időt még mindig a percepció általános formájaként írták le, amely semleges marad a tartalmára vonatkozóan. Nem sok szót vesztegettek arra sem, hogy az idő ilyen felfogásának az eredete Istennek, mint minden idők urának elképzelésében keresendő. A különböző korokra és korszakokra osztott történelmi idő olyan keretet biztosított, amelyben az eseményeket el lehetett helyezni és ahol minden múltbeli eseménynek megvolt a kijelölt helye. Az 1930-as években azonban a francia Annales iskola felvetette, hogy a történelmi idő egysége mindössze illuzórikus metafizikai konstrukció, amely a tapasztalati tények és a történetírás próbáját nem állja ki. Ráadásul, a történelmi időt nem tekintették semlegesnek sem. Az Annales történészei több tanulmányban is kimutatták, hogy a legtöbb múltbeli eseményhez különböző időritmusokat és modelleket lehet rendelni. Például, a középkorban egy paraszt munkájának és szabadidejének a ritmusa elütött egy szerzetesétől, egy kereskedőé mindkettőétől, s a sort tovább lehetne folytatni. A fentiek nem csupán egy adott korra vonatkoznak, hanem bizonyos eseménytípusokra is. A háborúk minden esetben lerombolják a társadalom megszokott időrendjét – például a választások felfüggesztésével, szükségrendeletek behozásával, új élethelyzetek teremtésével, és így tovább. Az olyan híres eseményeket, mint Julius Caesar meggyilkolását vagy a Bastille bevételét egyrészt a „hanyatlással” hozhatjuk összefüggésbe: a római köztársaság és a francia feudalizmus bukásával; ugyanakkor azonban ezek az események fordulópontok és kiindulópontok is voltak, azaz, a „felemelkedés” kifejezést is használhatjuk velük kapcsolatban.

2) A másik fontos kérdés az, hogy vajon maga a történelmi idő a múlt valóságának alkotórésze-e, vagy mindössze annak nyelvi megjelenítése szavakban és mondatokban. E kérdés feltevésére nem kerülhetett sor a XIX. században, mert ekkor a nyelv semlegesnek tűnt a történelmi valósághoz való viszonyában. A korabeli felfogás szerint a valóságot csak a gondolkodás révén lehet megismerni, s a gondolkodás része a nyelv is, tehát a történelmi valóság nyelvi konstrukciója és a történelmi valóság között értelmetlen különbséget tenni. Ezen a téren is az Annales iskola kezdte el a hagyományos felfogás megváltoztatását. A francia történészek az „anyagi” kultúrára, valamint a történelemben megjelenő nyelvi kifejeződésre koncentráltak – más szavakkal, a forrásokra és azok megjelenítésére. A múltról kialakított tapasztalati tudást szerintük megelőzi annak a felismerése, hogy az események történetírói bemutatását nyelvi formákkal kell elvégezni – azaz, egyszerre kell meghatározni és bemutatni a történelmi tényeket, struktúrákat, stb. A speciális nyelvi fordulatok és kifejezések mellett a történészek gyakran folyamodnak olyan szavakhoz, mint például „ettől kezdve”, „ezután” stb. Ilyen módon a történelmi eseményeket az általunk bevezetett nyelvi keretek közé szorítjuk.

3) Végül, a történelmi valóság és a fikció viszonyát kell megvizsgálni. Bárki is mond el egy valódi elemekből álló eseménysort, azokat általa feltételezett módon köti össze, ez utóbbi elemek a fikció birodalmába tartoznak. Az események a narráció alatt nem időrendben, hanem esetleg logikai sorrendben követik egymást. Az események közötti „hézagokat” kitöltő képzeletbeli eseménysor egy szinten, legalábbis az alkotó gondolkodásában, valódiként jelenik meg. Ugyanez mondható a nem sorrendben, hanem valamilyen alapon csoportosított történelmi tényekről is, hiszen ebben a folyamatban is az egyén gondolkodása játssza a főszerepet. Ilyen módon a narrációs idő és a kronologikus idő között feszültség keletkezik és az „idő” fogalma új értelmezést nyer a történelmi művekben.

A történészek a „történelmi változást” általában ugyanannak a tárgynak két időpont közötti változásaként fogják fel. Ha azonban elfogadjuk azt a tételt, hogy a történelmi események különböző „történetek” alkotórészei lehetnek, akkor a változásokat inkább az eseményekről kialakított megközelítési módjaink változásaival azonosíthatjuk. Egy múltbeli esemény történelmi jelentése teljességének megértéséhez át kell hatolnunk ezeken a jelentésrétegeken, s csak akkor határozhatjuk meg a történelmi „jelentést”, ha ezeket teljes egészükben feltártuk és megértettük. Ezt a megközelítési módot nevezi Lucian Hölscher a történelem annalisztikus megközelítésének. Ebben a szemléletben a történelmi eseményeket nem a történelmi körülmények közvetítésével vizsgáljuk, hanem a történelmi vizsgálat középpontjába kerülnek. Hölscher véleménye szerint minden esemény jelentését annak előfordulása pillanatában két tényező határozza meg: a múlt felé irányuló retrospektív nézet, valamint a jövő felé irányuló várakozások. Hátratekintve egy esemény valaminek a lezáródását, míg előretekintve valaminek a kezdetét jelenti.

Az annalisztikus szemlélet egy múlt eseményről kialakított történetek összeségét jelenti, olyan történetekét, amelyek az idők során változnak. Minden történelmi elbeszélésben található pragmatikus elem: a múlt eseményeit a jelen szemszögéből próbálja értelmezni. A történelmi narrációk azonban nem csupán visszatükrözik a múltat, hanem a nyelven keresztül „alakítják” is azt. A történelmi elbeszélések a jövőt is befolyásolhatják, amennyiben várakozásokat keltenek egy bizonyos esemény vagy események létrejöttében. Például, a francia történészek 1871 után rengeteget írtak Elzász-Lotaringia visszafoglalásáról, és az események azután a várakozások szerint be is következtek. Természetesen, olyanra is találunk bőségesen példát, hogy egy várt esemény nem úgy következett be, ahogy elképzelték: sokan látták előre a forradalmat a háború utáni Németországban, de az 1918. novemberi események nem várt fordulatokat hoztak.

A történelmi idők „mélysége” is változó. A zsidók közel 10 000 éves történelmet tudhatnak maguk mögött, míg a másik oldalon egyes harmadik világbeli országok mindössze pár évtizedeset. Nyugat-Európa középúton jár, amennyiben a tizenhetedik–tizenkilencedik századi polgári forradalmaktól eredezteti magát; ezzel párhuzamosan a keresztény hit hosszú folyamatossága is megtört, és átadta helyét az olyan új eszményeknek, mint az emberi jogok vagy a társadalmi egyenlőség. Az idő fogalma tehát relativizálódott, és a jelen által meghatározottá vált, és a hagyományos, historicista történetírás ilyen alapállásból indul ki a történelmi események leírásakor. Ezzel szemben az annalisztikus történelemszemlélet azokat a múltbeli eseményeket vizsgálja, amelyekben a múlt, a jelen és a jövő alapvetően egybefonódik és amelyeket a kollektív gondolkodás egyrészt tükrözi, másrészt alakítja ki.

Lucian Hölscher: The New Annalistic: A Sketch of a Theory of History (Az új „annalisztikus” történetírás – egy történelemelmélet vázlata). History and Theory, 36. kötet, 3. szám, 1997. október, 317–335. p.

Magyarics Tamás