Klió 1998/1.

7. évfolyam

Filozófus a történelemben: Norberto Bobbio önéletrajza

1997-ben a Laterza kiadó Alberto Papuzzi közreműködésével (egy évig tartó beszélgetéssorozat eredményeként) megjelentette az ismert és nagy tiszteletnek örvendő olasz filozófus Norberto Bobbio önéletírását. A könyv dokumentáltsága, a források pontos kezelése, valamint az a tény, hogy a szerző élete során folyamatosan kapcsolatba került zajló politikai eseményekkel – amelyek napjainkra történelmiekké váltak –, a művet magát is történelmi dokumentummá avatja.

Bobbio 1909-ben született Torinóban, és már gyerekfejjel, gimnazista korától kezdve intenzív átéléssel raktározta el élményeit, amit a későbbiekben érett fővel is megtett, sőt intellektuális tevékenységének és közéleti szereplésének iránytűjeként használta azokat.

És ez az iránytű tiszta vonalú következetességgel egyértelmű demokrata pozíciók felé terelte pályáját. A pálya pedig egy-egy politikai próbálkozástól eltekintve az egyetemi katedrát, kutatásokat és tudományos műveket jelentett. A tudósi pályafutást mindazonáltal átjárták a politikai természetű viták. A meg-megújuló, immár eszmetörténeti viták – Torinó jellegzetes, liberáldemokratikus egyetemi padjainál az antifasizmus jegyében, később visszatérő rendszerességgel kommunista barátaival, kommunista vezetőkkel szemben is a demokratikus értékek melletti kiállás olasz eminensévé tették Bobbio professzort. Az 50-es években Togliatti vitapartnere a demokratikus jogok, a politika-kultúra viszonyának kérdéseiben; magától értetődően védelmezte a kultúra szabadságának elvét.

A demokratikus pályakezdés családi eredetű. Családjában nem kapott – amint írja – osztálykonfliktusokra utaló benyomásokat, neveltetésének érzelmi-intellektuális hangsúlya az emberek közötti egyenlőségre esett, arra, hogy ne tegyen különbséget a művelt és nem művelt, a gazdag és a szegény ember között. A család (apja kiváló sebészorvosként jómódú polgári körülményeket teremtett a szülői házban) ugyanakkor Mussolini 1922-es hatalomra jutását szerencsés eseménynek fogta fel, mint általában a polgári családok, azért, mert szemükben hasznosnak látszott azok megállítására, akik az orosz forradalmat akarták utánozni. Ez a mentalitás filofasisztává tette a családi légkört, ami azonban a fiatalemberben visszájára fordult a város egyetemi ifjúságának, az egyetemi professzori kar antifasiszta egyéniségeinek hatására is.

Bobbio a „legjegyzettebb” értelmiségi társaságokban, az alkotó értelmiség felső szintjén szerzett nevet és tekintélyt magának. A fasizmus elleni küzdelem, az ellenállás és a háború utáni évek időszakában, a pádovai, majd a torinói egyetemen generációkat oktatott maradandóan jogra, filozófiára, demokráciára és politikára. Az aktív politika azonban nem az ő világa. Az Akciópárt színeiben közvetlenül is részt vett az 1946-os politikai csatározásokban; a Padova-Vicenza-Verona választási körzetben képviselőjelölt az Alkotmányozó Nemzetgyűlésbe szóló mandátumra. Mind ő, mind pártja sikertelen és bizonyos rezignáltsággal emlékszik vissza a kudarcra. („Életem egyetlen választási kampánya volt, amiben aktívan részt vettem... Nem szívesen csináltam. Mint utcai gyűlések szónoka, se hajlammal, se tapasztalattal nem rendelkeztem. Szívesebben beszéltem színházakban. Emlékszem, egy alkalommal, amint befejeztem a beszédet, autóba ültettek: Nem, nem, tanár úr, nem mehet haza, van még egy falu, ahol várják önt. Nem emlékszem, melyik volt az. Nagy megkönnyebbülés volt számomra, amikor az utolsó beszédet is elmondtam. Legalább egy hónapig tartó lidércnyomástól szabadultam meg.”) A választások kimeneteléről adott prognózisa sem talált célba; ugyanis jövendőlése úgy szólt, hogy a „reális és tartós” demokrácia csak a baloldali pártok révén biztosítható, a kereszténydemokráciát a szembenálló erők el fogják taposni. Ezzel ellentétben a kereszténydemokraták 35,2 százalékkal győztek, és vezetésükkel az olasz demokrácia hosszú időn át funkcionált.

Bobbio bevallja, sokat gondolkodott pártja választási vereségén, és az olasz párterőviszonyok alakulásán. Az Akciópártot megosztotta saját belső vitája. Ferruccio Parri (az 1945 utáni első miniszterelnök) és Ugo La Malfa (később a kereszténydemokraták koalíciós partnere, kiváló közgazdász politikus) képviselték a párt mérsékelt szárnyát a liberálszocialista Piera Calamandrei (fia, Franco – kommunista) és Tristano Codignola, valamint a kifejezetten szocialista elvű Emilio Lussu vezette áramlatokkal szemben. A párt persze egységesen se versenghetett volna a nagy tömegpártokkal, a kereszténydemokrata, kommunista és szocialista párttal. E három párt egymásközti erőviszonyai határozták meg Itália 1945 utáni politikatörténetét. Különös – teszi ehhez hozzá Bobbio –, hogy Olaszországban nem mi, „gyökértelen értelmiségiek” örököltük a szocialista szubkultúrát (amelyre pedig aspiráltak), hanem a kommunisták. Bobbio szerint az olasz történetírás nem világította meg kellően ezt a kérdést. Ő viszont bőségesen kommentálja, könyvének középpontjába helyezi ezt a problematikát.

Alessandriában – írja –, ebben a jelentős piemonti városban, a szocialisták fellegvárában a fasizmus utáni első polgármester kommunista volt. Egy általa jól ismert piemonti faluban (Rivalta Bormida) a fasizmus előtt szocialista, utána kommunista pártállású polgármestert választottak. Az történt – állapította meg –, hogy a fasizmussal szembeni tevőleges fegyveres ellenállást a kommunisták csinálták a háború után, ennek megfelelően erősebbek lettek, mivel a Szovjetunió is támogatta őket. A fiatalok, akik harcoltak a fasizmus ellen, a kommunistákra szavaztak.

Nem mellékes megjegyzést érdemel idevágóan az, amit az önéletírás „Dialógus a kommunistákkal” című fejezetében a Szovjetunióról ír. Kifejti, hogy a háború végén az olasz értelmiség java tisztában volt a szovjet állam despota jellegével, de nem feledhették el a Hitler feletti győzelemhez nyújtott szovjet hozzájárulást. Enélkül, a szovjetek Sztálingrádnál mutatott hősi ellenállása nélkül Hitler talán megnyerhette volna a háborút – és Európa német gyarmattá vált volna. A kérdés (történelem-)filozofikus, de abból a történetírói szempontból nem lényegtelen, hogy az olasz és a nyugati értelmiség számottevő csoportjai ezt így gondolták. Megjegyzést érdemel azonban az is, hogy az 1944–45-ben és az utána érvényesülő szovjet–olasz kommunista érdekközösség csak egyik vonása a háború utáni olasz politikatörténetnek. A másik kapcsolódó vonás az, hogy az olasz kommunisták saját nemzeti demokratikus hagyományaikat követve önálló úton jártak, a szovjet mintától eltérő politikai irányvonalat alkalmaztak.

A könyvön végigvonuló probléma az olasz szocialisták és kommunisták fókuszba helyezett viszonya, annak vizsgálata, hogy milyen körülmények között került fölénybe az olasz munkásmozgalomban a kommunista komponens. A kérdés szocialista oldalról egyenesen drámai kifejletűvé válik a berlini fal leomlása után, amikor minden politikai logika azt sugallná, hogy a szocialista párt alkossa a jövő olasz baloldalának a gerincét, magába olvasztva és szociáldemokratizálva a kommunista pártot. Mint ismeretes, a fordítottja következett be. A kommunista párt önmagától szociáldemokratizálódott, és fölszívta a baloldal legtöbb erejét, ideértve a korrupció lápjában elsüllyedt szocialista párt maradékának egy részét is. Bobbio évtizedeket átfogó elemzésekbe bocsátkozik, dokumentumokkal szolgál, megkerülhetetlen reflexiókat fűz a 60-as évek középbal politikájához. 1968-ban a szocialista párt akkori vezetője, Pietro Nenni levélben – a könyv természetesen közli ezt – kéri a tekintélyes professzort, hogy vállaljon képviselőjelöltséget. Az 1968-as választásoknak kellet volna igazolniuk a kereszténydemokrata–szocialista összefogásra alapított középbal politikát, amit szocialista részről a szociáldemokratákkal való pártegyesüléssel is alá kívántak volna támasztani. A középbal akkori művelete a kommunista párt választási expanziójának feltartóztatására irányult, amit mint célt nem sikerült elérni. Az 1944/45-ben kirajzolódott képlet erősödött és tendenciává vált, ugyanakkor meghiúsult minden olyan szocialista kísérlet, amely a kommunisták javára végbement erőviszonyeltolódás miatti sértődések és bosszúk gyakorlatát erőltette. Bobbio meggyőződéséből fakadóan támogatta a szocialista–szociáldemokrata egyesülést, jóllehet – nem felejtve 1946-ot – a képviselőjelöltséget elhárította. Ezúttal elkerülte a személyes balsikert, mi több, a választási eredményeket (újabb kommunista előretörés) és a szocialista–szociáldemokrata pártegyesülési kísérlet csődjét tapasztalva belátta, hogy a szocialista–kereszténydemokrata középbal koncepciónak nincs széles társadalmi támogatottsága, amin Bettino Craxi későbbi, végletekig vitt, az olasz kommunistákra zúdított antikommunizmusa sem tudott változtatni. Bobbio ezt elutasította, és az sem volt ínyére Craxival kapcsolatban, hogy a karriere csúcsán levő miniszterelnök-pártfőtitkár a szocialista párt 1984-es veronai kongresszusán közfelkiáltással választatta meg magát újabb ciklusra pártfőtitkárnak.

Kuriózum, de tény, hogy az ugyancsak szocialista párti köztársasági elnök, Sandro Pertini, a szocialista kongresszus eme aktusával vitába szálló Bobbiónak gratulált, és élve elnöki jogkörével, élethossziglanra szóló szenátori mandátummal tisztelte meg. (Egy-egy köztársasági elnök hétéves működése folyamán öt arra méltó személyt hívhat a Szenátusba.)

Ezek után nem számíthat meglepetésnek csak újabb adaléknak a Craxival folytatott levelezése, különösképpen egy válaszlevele, amit részben a fenti polémiák összefoglalásának tekinthetünk az 1990 táján beálló változások közepette, amikor Bobbio úgy vélte, hogy a berlini fal rommá válásával elérkezett az idő az olasz szocialisták és kommunisták közötti találkozáshoz, és ennek szellemében levelezett, vitázott Craxival. Engem megdöbbentett – írja magyarázólag levele elé -, hogy Craxi mennyire nem értette a történelmi pillanat jelentőségét; hogy kezet kellene nyújtania a kommunistáknak. Ehelyett úgy tett, mint aki ül a folyóparton és várja, hogy elússzék előtte az ellenség holtteste.

A Craxinak írt 1990. november 12-én kelt levélben többek között ez olvasható: „Fölösleges neked mondanom, hogy nem értek egyet a folytonos, monoton, felszított antikommunizmussal... Mint tudod, sosem voltam kommunista, de most a történelmi kommunizmus összeomlásával itt lenne a kedvező alkalom egy nagy egyesülési kezdeményezésre. Úgy vélem, a kisszerű, napi polémiák teljesen sterilek. Véleményem szerint nem elég megváltoztatni a párt nevét, betenni oda az »egység« szót, és várni, hogy a tékozló fiú visszatérjen az apai házba.* Félek, hogy egy nagy kezdeményezés nélkül a kommunisták nem fognak visszatérni. Sőt, azzal, hogy minduntalan arcukba vágják a múltjukat, ami a szocialista párt múltjának is nagy része, mindjobban eltávolodnak. Elsőnek ismerem el, hogy nagy kezdeményezésről beszélve, az idea bizonytalannak tűnhet. De én nem vagyok politikus, csak megfigyelő vagyok. Jobbára véleményt fejezek ki, még kevésbé teszek javaslatot. A benyomásomat fejezem ki.”

Bobbio benyomása az volt, hogy az egyesült baloldal elhódíthatja a kereszténydemokratáktól a politikai hatalmat. Craxi a levélre nem válaszolt, de az események nem ezért vettek más fordulatot.

Norberto Bobbio: Autobiografia a cura di Alberto Papuzzi (N. Bobbio önéletrajza A. Papuzzi gondozásában). Editori Laterza, Roma–Bari, 1997. 274. o.

Pankovits József

* Craxi ezt a gyenge, hatástalan morze-jelet adta le a mély válságba jutott kommunistáknak, amiből azonban, vele ellentétben, sokkal szerencsésebben kerültek ki.