Klió 1998/1.

7. évfolyam

A balti német történetírás a nemzetiszocializmus szolgálatában

Cikke bevezetőjében Volkmann Goldhagen abból a nagy vihart támasztó téziséből indul ki, miszerint a német nép nagy mértékben felsorakozott a hitleri rezsim mögé, s a német közgondolkodás még mindig nincs tisztában ennek jelentőségével. Tanulmánya azt bizonyítja, hogy ideológiai érveivel a népi alapokon nyugvó balti német történetírás is a nemzeti szocializmust támogatta.

A balti német történetírás és a nemzeti szocializmus viszonyát tárgyalva Volkmann mindenekelőtt Johannes Haller és Reinhard Wittram munkáit emeli ki. Haller főműve, az 1923-ban megjelent „Die Epochen der deutschen Geschichte” című szintézis. Ebben német népi szellemben ad áttekintést a német történelemről, középpontba állítva ennek hagyományos téziseit a német „kultúrtrágya” szerepről, a kelet-európai népekkel szembeni misszióról. E tekintetben mindenekelőtt a lovagrendnek, a Hanza-városok telepítő, kultúrateremtő tevékenységének tulajdonít nagy jelentőséget. Később pedig arra mutat rá, hogy a reformáció a németek közvetítésével terjedt itt el, s kiemeli Herder szerepét is a népi öntudat megteremtésében. A cikk szerzője szerint világos mindennek aktuálpolitikai háttere, hiszen Haller egyértelműen egyfajta népi nemzetfogalom historizálása miatt emeli ki a német történelem említett momentumait, azaz a balti német területeket a német „kultúrtalaj” övezetének tekinti, s ezek visszaszerzése szerinte legitim politikai törekvés. Mindezt bizonyítják a könyv későbbi kiadásai, melyek során Haller üdvözli Hitler hatalomátvételét, s a történelmi elégtételt látja Ausztria, Csehszlovákia, a Memel-vidék vagy Lengyelország bekebelezésében. Ez a Nyugat, Franciaország irányában is érvényes, itt természetesen Elzász-Lotaringia a népi alapokon nyugvó nemzetállam megteremtésének előfeltétele. E nemzetfogalmat egyébként Haller így foglalja össze: „Arra törekszünk, hogy az idegeneket lehetőség szerint távol tartsuk és kizárjuk, hogy sajátosságainkat annál biztosabban megőrizhessük.”

Reinhard Wittram hasonlóképpen követeli, hogy a történetírás az állam helyett a népet állítsa középpontba. Volkmann rámutat, a balti német történetírók – egyebekben még Rimscha, Rauch, Taube vagy pl. Boehm is – mindezzel tevékenyen együttműködtek a nemzeti szocialista rezsimmel, hiszen történetírói működésükkel akarták igazolni a német kultúrfölényt, a szláv népek leigázását vagy a Lebensraum-teóriát.

A befejezésben Volkmann a nevezett történészek 1945 utáni tevékenységével foglalkozik. Szerepük tisztázása ekkor kezdődik s kiderül, zsidóellenesség, antiszemitizmus nem vethető szemükre. Ugyanakkor Haller változatlanul a Weimari Köztársaságot tartja a német tragédia előidézőjének. Összességében a szerző úgy ítél, hogy a Volksforschung nem tisztán nemzeti szocialista találmány, de képviselői nem vették észre, milyen politikai ideológiát szolgálnak. Pedig ezt tudhatták volna Boehmtől, aki így írt: „A nemzetiszocializmus győzelme megszüntette az utolsó kétséget is a nép és a népiség alapvető jelentősége iránt. A ’45 utáni Ostforschung követői hasonló célok szolgálatában állanak”.

Hans-Erich Volkmann: Von Johannes Haller zu Reinhard Wittram (Johannes Hallertől Reinhard Wittramig). Deutschbaltische Historiker und der Nationalsozialismus. Zeitschrift für Geschichtswissenschaft, 1997/1. 21–47. o.

Erős Vilmos