Klió 1998/1.

7. évfolyam

Raszputyin – szerepeinek fogságában

 

Történelmünkben vannak olyan hősök (antihősök), akiket a történetírás – valamilyen okból kifolyólag – különös mértékben kitüntet figyelmével. Minden kétséget kizáróan Raszputyin is közéjük sorolható, kinek „népszerűségét” mi sem bizonyítja jobban, minthogy prózai művek mellett zenekari feldolgozások ihletőjévé is vált. Személye ellentmondásokkal teli, mind a mai napig találgatásokra ad okot, hogyan tehetett szert egy műveletlen paraszt ilyen mérvű hatalomra és befolyásra abban a cári udvarban, mely akkoriban a világ egyhatoda felett rendelkezett.

Az itt bemutatásra kerülő könyv jelentős mértékben segít a „Raszputyin-rejtély”-ben való eligazodásban. A szerzőnő, Elisabeth Heresch a cári udvar „krónikásának” is tekinthető, hiszen korábbi könyvei témájául az utolsó cár, II. Miklós és – önálló kötetben – felesége, Alexandra cárnő életének bemutatását választotta.1

Raszputyin esetében valóságos expedícióra vállalkozott, hiszen egészen Szibériáig követte útját, melynek eredményeként eddig feltáratlan dokumen­tumokba nyerhetett betekintést. Könyve már emiatt is igazi kuriózumnak számít, de Heresch, igényességét bizonyítandó, felkereste a moszkvai és a pétervári levéltárat is, valamint kutatásokat végzett Freiburgban, Bonnban és Potsdamban. A szemtanúkkal folytatott beszélgetései pedig felfrissítik az önmagukban is sokszínű levéltári forrásokat. Találkozott többek között Raszputyin sógornőjével, az udvari orvos lányával, II. Miklós cár unokaöccsével valamint Sztolipin fiával. Ezenkívül felhasználja a rendőrség jelentéseit, Raszputyin írásait, titkárnője, Laptyinszkaja feljegyzéseit, a cár és a cárné naplóját, a Raszputyinnak írt, illetve az általa küldött leveleket és táviratokat, a Duma-ülések protokollját, valamint a Provizórikus Kormány Rendkívüli Bizottságának kihallgatási jegyzőkönyveit. Az eredmény nemcsak igényes történeti alkotás, hanem kellemes, szórakoztató olvasmány is, mely még napjainkra vonatkoztatva is szolgálhat tanulsággal.

A raszputyini életút állomásait – mely jórészt két városra, a szülőhelyre, Pokrovszkoje-ra és Pétervárra korlátozódik – végigkísérve, az első, a későbbi­ekre nézve alapvető fontosságú kérdés azon ifjúkori élmények feltárása, melyek Raszputyin személyiségét az átlagostól abszolút eltérő irányban alakították. Itt kell keresni ugyanis azokat a gyökereket, melyekből egyéni­ségének Janus-arca táplálkozott, s melyek élete végéig fogságukban tartották. Egészen fiatal – alig 18 éves –, amikor résztvevője lesz egy korabeli szekta – az ún. hliszti szekta – szertartásainak, melyekből feloldozást merít túlfűtött erotikus indulatai számára. Valójában egész életét végigkíséri vágyainak az a kétarcúsága, mely a többféleképpen értelmezhető vallásosság és a túlzott erotomániás ösztönök játékában realizálódott. Zarándokútja Oroszország több kolostorán át végleg eltántorítja attól az elhatározásától, hogy szerzetes legyen, úgy érzi, küldetését a világi életben teljesítheti be. Ezen meggyőződéstől indíttatva tér vissza szülőfalujába, ahol prédikációival, „csodálatos gyógyításaival” hamarosan jelentős tábort tudhat maga mellett. Életét azonban nem teszik teljessé ezek a sikerek, ő – és itt Heresch Raszputyin feleségének szavait idézi – többre hívatott. Talán nem véletlen, hogy a második – leghosszabb – fejezet címe is ez lett (Aki többre hivatott), hiszen ez a belső késztetés a nagy tettek végrehajtására űzte Raszputyint a fővárosba, és indította el „halálos kimenetelű” karrierjét.

Pétervár pompájával, monumentalitásával magával ragadja Raszputyint – merőben új világ ez egy szibériai viszonyokhoz szokott paraszt számára. A szerzőnő képet ad előmeneteléről, ahogyan mecénásai támogatásával sikerül bekerülnie az általa annyira áhított miliőbe, miközben betekintést nyerhetünk a korabeli Oroszország viszonyaiba, intrikáiba is.

Bizonyos szempontból Raszputyin a sors kegyeltjének is tekinthető, hiszen ha a körülmények nem az ismert módon alakulnak, talán soha nem adatik meg annak lehetősége, hogy a cári család bizalmába fogadja. Heresch annak jelentőségét is hangsúlyozza, miközben próbál magyarázatot találni a „Raszputyin-jelenség” hátterére, hogy Raszputyin kiválóan tudott azonosulni valamennyi neki tulajdonított szerepével – így egy személyben próféta, csodagyógyító és vígaszt adó – valóságos művésze a megtévesztésnek. És repertoárja e tekintetben kimeríthetetlen, eszköztárában a kézrátéttől a „csoda csókig” minden trükk fellelhető. Szemtanúk történeteinek sokasága tarkítja ezeket az oldalakat – Találkozások Raszputyinnal alcím alatt –, izgalmasan színessé, átélhetővé téve a leírtakat. Másfelől arra is figyelmeztetnek e sorok, hogy Raszputyin megítélésénél igen szélsőséges véleményeket kell szem előtt tartanunk. Így az idő múlásával tisztelői mellett egyre jelentősebb számú lesz azok tábora, akik megvetéssel, gúnnyal tekintenek rá, egyszerű csalónak tartják, gyakran kifogásolva származásából adódó alapvető viselkedésbeli hiányosságait.

A raszputyini felemelkedés háttere a századforduló Oroszországa, mely vergődve próbál kiutat találni tradíciói fogságának, illetve az új kihívásoknak konfliktusából, egyszemélyű miniszterelnöke és belügyminisztere, Pjotr Sztolipin irányítása alatt. A reformokat sürgető Sztolipin és Raszputyin első találkozása rögtön egyértelművé teszi a kettejük közötti áthidalhatatlan ellentétet, melynek következtében hamarosan esküdt ellenségekként küzdenek egymás ellen.

Raszputyin életében a nagy kiugrást minden tekintetben az 1907-es év hozza, amikor végérvényesen lekötelezettje és kegyeltje lesz Alexandra Fjodorovna cárnőnek. A híres esetet magától Olga Alexandrovnától, a cár testvérétől idézi a szerzőnő. Ettől a pillanattól kezdve Raszputyin és Alexandra között olyan „titkos szövetség” jön létre, mely tulajdonképpen – kisebb megszakításokkal – haláláig megingathatatlanná teszi Raszputyin pozícióját a pétervári legfelsőbb körökben. Rendszeres látogatásai a cári udvarban több évszázados hagyományt törnek meg, hiszen 250 év óta ő az első muzsik, aki szinte szabad bejárást kap az uralkodói házba. Heresch mély empátiával szól a német származású cárné beilleszkedési nehézségeiről, annak okát is kutatva, miért kerülhetett Alexandra visszavonhatatlanul a szibériai paraszt befolyása alá. Ezekből a sorokból ugyanakkor arra is fény derül, hogy az udvar meglehetősen megosztott volt Raszputyin személyét illetően. Míg Alexandra és gyermekei szentként tisztelték, és minden fenntartás nélkül bizalmukba fogadták, addig jónéhányan – így pl. az idézett Olga Alexandrovna nagyfejedelemasszony is – erős kételyeket támasztottak csodatevő képességeit illetően. De maga II. Miklós cár sem osztozott felesége már-már hisztérikus rajongásában. 1905. november 1-jén a következőket jegyezte naplójába: „Ma megismerkedtünk Isten balgájával, a tobolszki kormányzóságból való Grigorijjal.”2 Hogy mégsem lépett fel határozottan Raszputyin ellen, arra vonatkozólag mindennél többet árul el egy Sztolipinnal folytatott 1911-es beszélgetése, melynek során a cár belügyminisztere ismételt támadásaira a következőképpen reagált: „Ha Önnek csak egyetlen egyszer kellene átélnie a cárné hisztériás rohamait, Ön is inkább megtűrne 10 Raszputyint, minthogy részese legyen egy ilyen jelenetnek.”3 Ez a megnyilvánulás utal a cár jellembeli hiányosságaira is, melyekre Heresch szintén kitér, részletesebben a recenzió elején már említett „Feigheit, Lüge und Verrat – Nikolaus II.” című munkájában.4

Georgij Savelszkij, az orosz hadsereg és hadiflotta utolsó esperes plébánosa pedig visszaemlékezéseiben a következőket írta: „Raszputyinnal azért nehéz harcba szállni, mert nem annyira vele, mint a cárnéval kell megmérkőzni”,5 majd hozzáteszi: „A cári hatalom legelszántabb, legádázabb ellenségei keresve sem találhattak volna alkalmasabb eszközt a cári család lejáratására”.6 Részben ez is okot adott arra, hogy Raszputyin ellentábora 1910-ben nagy visszhangú kampánnyal lép fel, mely sajtóhadjáratba torkollott, nem ritkán címlapon hozva az „Anti-Raszputyin” sorozat legfrissebb fejleményeit. Ekkorra már minden jelentős, befolyással bíró társadalmi, politikai csoporttal szembekerül, de egyelőre „tisztogatási hadjárata” még sikeresnek bizonyul. 1911-től Raszpu­tyin a titkosrendőrség megfigyelése alatt áll, a Heresch által válogatott akták bizonyítják, hogy „kísérői” figyelmét a legapróbb magánéleti mozzanatok sem kerülték el.

A könyv harmadik nagy fejezete a trónfosztás története, – s habár egyelőre még csak Raszputyiné, mégis szinte sejtetve a cárizmus hamarosan bekövetkező bukását.

1914: két merénylet éve, és mindkettő – persze más-más következmények­kel – sorsdöntőnek bizonyul. Ferenc Ferdinánd meggyilkolása világméretű konfliktus kirobbanására ad közvetlen okot, a Raszputyin elleni – ekkor még szűkebb körű – összeesküvés pedig a pétervári körökben kelt – különböző töltetű – nyugtalanságot. Heresch ennek kapcsán a sztarec lányát idézi, aki beszámol arról, hogy apja ekkori sérülése, úgy tűnik, megtörte addigi csodás erejét, s ettől kezdve görcsösen küzdött azért, hogy mindez környezete számára titok maradjon. 1914-ben Oroszország – s a cárizmus – visszavonha­tatlanul elindult a lejtőn, beteljesítve az exminiszter, Vitte jóslatát, miszerint a háború vége egyben a cárizmus végét is fogja jelenteni.7 De ez az év ugyanakkor új távlatokat nyit meg Raszputyin előtt, tevékenységi köre újabb alternatívákkal bővül, jónéhányan próbálják befolyását igénybe venni a háborús konjunktúra teremtette körülmények között. A kormány, illetve a katonai vezetés tagjait sakkfigurákként mozgatja háttérből, idővel a cár közvetlen környezetét is „revízió” alá véve. A cárné – ki legfőbb támogatója ebben – meggyőzésére irányuló érvtára természetesen kifogyhatatlan.

A mai napig tisztázatlan annak kérdése, milyen szerepe volt – és egyáltalán volt-e – Raszputyinnak a németek számára történő hírszerzésben. Heresch erre vonatkozólag is érdekes adatokkal, bizonyítékokkal szolgál, idézve egy 1916. február 8-i táviratot, melyet a berni német követ, Romberg küldött Diego von Bergennek Berlinbe. Ennek értelmében „Raszputyin megvásárol­ható, 10 000 rubel ellenében biztosan megnyerhetjük ügyünknek.” A szerzőnő ehhez még további dokumentumokat is csatol, melyekből egyértelműen kitűnik, hogy a németek igen részletes információk birtokában voltak Raszputyin befolyását, híveit, ellenségeit, illetve a háborúhoz való viszonyulását illetően. Érdekes még megemlíteni Chwostow belügyminiszter véleményét is, aki arról vall, hogy Raszputyin nem ritkán „bormámoros” hangulatában – valóságos ajándék volt a német titkosszolgálat számára.8

1914 és 1916 között számtalan kísérlet történt annak érdekében, hogy Raszputyint eltávolítsák a cár környezetéből – sikertelenül. 1916 késő őszén Trjepov, az akkori miniszterelnök konkrét ajánlattal lépett elé: 200 000 rubelt és élete végéig szóló járadékot kínált cserébe, ha Raszputyin távozik. Az elhárítás kategorikus: ő megfizethetetlen – s talán ezzel a mondattal írta alá halálos ítéletét.

A Juszupov herceg vezette összeesküvést népszerű krimiszerzőket idéző precizitással mutatja be Heresch, figyelme minden apró részletre kiterjed. Lépésről lépésre rekonstruálja a gyilkosság minden pillanatát – az előkészü­letektől a végrehajtásig. Halála sokakban az újrakezdés, az ország megmenekü­lésének reményét ébresztette, de a reménykedők túl szűklátókörűnek bizonyul­tak ahhoz, hogy reálisan felmérjék Oroszország lehetőségeit.

Heresch szinte könyve utolsó lapjáig tartogat az olvasó számára meglepetést, így például részletes orvosi magyarázatot is kaphatunk Raszputyin halálának különös körülményeiről. A szerző olyannyira a szakszerűségre törekedett, hogy e kérdésben a legilletékesebbek véleményét kérte ki. Így konzultált többek között a Bécsi Orvostudományi Egyetem igazságügyi orvosszakértőivel is.

Raszputyin halála természetesen nem jelentett, nem jelenthetett gyógyírt Oroszország siralmas helyzetére. Mégis, hogy milyen hatása volt (lehetett egyes értelmezések szerint) a későbbi eseményekre, erre vonatkozólag talán érdemes a világ egyik legismertebb Oroszország-kutatóját, Richard Pipes-t idézni, aki nálunk ezévben megjelent könyvének utolsó fejezetében, melynek címe: Töprengések az orosz forradalomról, a következőket írja: „Az orosz forradalom úgy indult, mint az orosz társadalom legkonzervatívabb elemeinek a lázadása, akiket felháborított a rossz hadvezetés, valamint, hogy a korona kebelbarátjává fogadta Raszputyint.”9

A Raszputyin-rejtély megfejtésére már eddig is nagyon sokan tettek kísérletet. Mégis, ha feltesszük a kérdést, ki is volt Raszputyin valójában, nagyon nehéz egyöntetű választ adni. Ezt bizonyítja, hogy a történeti munkákban is a különböző vélemények széles skáláját találhatjuk személyét illetően. A már idézett Mihail Heller pl. abban látja titkát, hogy Raszputyin tulajdonképpen „a nép és a cár közötti közvetlen kapcsolat illúzióját keltette”.10 II. Miklós legújabb biográfusa, Edvard Radzinszkij pedig a következőket írja: „Raszputyin titka, hogy a részeg orgiák, a cári családról híresztelt mocskos történetek mind fantasztikus provokációk voltak. Ő maga adta a fegyvert az ellenségei kezébe. De amint azok használni próbálták a fegyvert, azon nyomban eltűntek az udvarból.”11 Talán még érdemes megemlíteni Martin Roberts véleményét, aki valóban nem kíméli Raszputyint, amikor megállapítja: „Raszputyin orosz pópa, kalandor, aki az maradt, ami világéletében volt: szélhámos és részeges tolvaj.”12 Hasonlóakat olvashatunk a már említett Pipes-nál is: „Raszputyin, akit gyakran „őrült szerzetesnek” neveztek, nem volt sem őrült, sem szerzetes. Parasztkuruzsló volt Szibériából.”13

Elisabeth Heresch idézi a korabeli pétervári francia nagykövetet, Maurice Paléologue-t is, aki valószínűleg rátapintott a lényegre, miszerint maguk az igen sajátságos és bonyolult orosz viszonyok tették lehetővé Raszputyin kibontakozását, politikai „karrierjét”.14 Talán nem véletlen a XIX. századi orosz költő, Tyutcsev vallomása sem: „Oroszországot, ész, nem érted!”15

 

Elisabeth Heresch: Rasputin – Das Geheimnis seiner Macht (Raszputyin – Hatalmának titka). München, 1995. Langen Müller, 440 p.

 

Pallagi Mária

 

1. Elisabeth Heresch: Das Zarenreich, München, Langen Müller, 1991. Elisabeth Heresch: Feigheit, Lüge und Verrat – Nikolaus II., München, Langen Müller, 1992. Elisabeth Heresch: Alexandra: Tragik und Ende der letzten Zarin, München, Langen Müller, 1993.

2. Közli Mihail Heller: Az Orosz Birodalom története című munkájában. Osiris Kiadó – 2000, Bp., 1996. 606. o.

3. Heresch: Raszputyin 178. o.

4. Magyarul megjelent: Elisabeth Heresch: II. Miklós – gyávaság, hazugság, árulás: az utolsó cár élete és halála címmel, Bp., 1995.

5. Közli Heller: i. m. 607. o.

6. Heller: i. m. 608. o.

7. Heresch: Raszputyin 286–287. o.

8. Idézi Heresch a 359. oldalon.

9. Richard Pipes: Az orosz forradalom története, Európa Kiadó, Budapest, 1997. 535. o.

10. Heller: i. m. 603. o.

11. Idézi Heller: i. m. 607. o.

12. Martin Roberts: Európa története 1900-1973. Az új barbárság kora?, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1992. 83., 84. o.

13. Pipes: i. m. 108. o.

14. 1982-ben az Európa Könyvkiadó válogatást jelentetett meg Maurice Paléologue naplójából Maurice Paléologue: A cárok Oroszországa az elsô világháború alatt címmel.

15. Font Márta–Szvák Gyula–Niederhauser Emil–Krausz Tamás: Oroszország története. Maecenás, 1997 (idézet a könvv hátsó borítójáról).